2012. július. 27-én az olimpiai lánggal megnyitották a tizenhat napos nyári olimpiai játékokat Londonban. Booth nagy rajongója volt a sportoknak, ezért kiutazott az olimpiai városba, s élőben nézte az eseményeket a kis családjával együtt, Christine-nel és Brennan-nel. Velük utazott még Max is, Christine nagypapája, Brennan apukája.

-Bones, ma mit nézünk meg? –kérdezte reggel a luxus apartmanjuk ágyában, az olimpia harmadik napján, kedvesétől Booth.

-Ma lesz szertornából, azt hiszem a döntő. Szerintem ésszerű lenne odamenni, ugyanis ott születik egy bajnok… De te mondd meg, hiszen miattad utaztunk ide, mikor éppen lett volna egy nagyon érdekes ügyünk otthon.

-Rendben. Akkor torna… Arra még talán elvihetjük Christine-t is. –gondolkozott el a férfi.

Bones elindult apjához, elmondani a napi tervet, miután felöltöztek. Addig Booth gyermeküket csodálta, aki a 2012-es olimpiai kabalaállattal, Wenlock-al játszott. Az egyszemű marslakóra hasonlító plüssállat lett Christine legkedveltebb játéka.

Miután Bones visszatért közölte, hogy apja inkább a szállodában marad és pihen, tegnap elfáradt a metrózásban. Booth mindenképpen ki akarta próbálni, ezért nem a lassú taxikkal mentek, amiknek a saját útjaikat lezárták, hanem tömegközlekedéssel jutottak ki az olimpia helyszíneire.

-Akkor indulás. –mondta a nő egy nagyon pici izgalom nélkül, hiszen mindent csak szerelme miatt csinált. Ő megelégedett volna a tévéadásokból nyomon követni az olimpiát, miközben egy izgalmas gyilkosság után nyomoznak, de Booth ragaszkodott hozzá, hogy kijöjjenek Londonba, és élőben nézzék végig. Persze jól érezte magát, de már hiányzott neki a labor.

-Igen, igen! –helyeselt Booth, Bones helyett is telis tele lelkesedéssel. –Mindent beraktunk, ami esetleg kelleni fog? –kérdezte a küszöbön állva. Bones bólintott, s elindultak.

A szállodájuk nem volt messze a North Greenwich csarnoktól, ahol a szertorna selejtezőket, döntőket tartották. Éppen a férfi lólengés döntője zajlott a nagy arénában. Christine-nek nagyon tetszett, ahogy az erős férfiak a szeren mindenféle izgalmas dolgokat mutatnak be. Sajnos amerikai nem állhatott dobogóra, egy magyar nyert, és két angol léphetett a pódium maradék fokaira. Furcsának találták a Magyarok himnuszát, de erre Bones magyarázatot is adott.

-Egy ember készített egy felmérést, miszerint az emberektől megkérdezte, hogy melyik a legszebb himnusz. Mindegyik a sajátját mondta, ez biztosan az emberek hazaszeretete miatt van így. És ez antropológiailag…

Booth inkább beléfojtotta egy csókkal a szót, ugyanis mindenki a magyar himnuszt hallgatta.

-Ez a nap is hamar elszállt, nem igaz? –kérdezte a férfi, mikor kifelé sétáltak a taxihoz.

-Igen valóban… Ahogy a férfi tornászok a szeren bemutatták gyakorlataik, minden izmuk és minden csontjuk… -mikor látta a férfi nem túl érdeklődő tekinteteit inkább csak a végét mondta el annak a tudományos dolgoknak, amit szeretett volna. –Végeredményben csodálatos, amit ők tudnak.

Booth elmosolyodott, s közben útba irányította a taxist. Az útjuk elvezetett a Hyde park mellett is, ahol a triatlont, a maratont és a maratoni úszást tartották meg. Ők is gyakran kijártak csak úgy sétálni. Néha informálódtak, hogy az amerikaiak hányadik helyen állnak, s közben piknikeztek.

Most a Tower Bridge előtt haladtak el. Megkérték a taxist, hogy fotózza le őket. Háttal fordultak az olimpiai ötkarikával díszített hídnak. Mikor a taxis ellőtte a képet felpillantott a fekete karikára, ami Afrikát ábrázolja, elhűlt, s a szeme kigúvadva meredt a magasba. Booth ezt észre is vette.

-Elnézést, minden rendben van, uram? –kérdezte kedvesen Booth. A sofőr csak felemelte a kezét, s a fekete karkára mutatott. Most ők is odafordultak. Mindannyian csodálkozva pillantottak fel. De nem a jóféle csodálkozás ült ki az arcukra, hanem a rettenet. A középen lévő fekete karikáról egy kötél lógott le, amin egy ember alakja volt látható.

-Valaki felakasztotta magát… -jelentette ki a sofőr még mindig nagy sokkban.

-Viszont, általában akik végeznek önmagukkal azok nem ilyen látványos helyre jönnek ki, meghalni, ugyanis minél hamarabb véget akarnak vetni életüknek. –magyarázta Bones

-De lehet, hogy ez az ember azt szerette volna, ha mindenki megtudja, hogy ő élt és létezett, hogy volt valaki. –kezdett vitába Booth.

-Önök honnan tudnak ilyeneket? –kérdezte furcsán értetlenül a taxis.

-A munkánkhoz kell… -mondta Booth inkább Brennan helyett. Félt, hogy esetleg túl sok információt közöl az idegennel, s hogy a végén még nem viszi őket vissza a apartmanba.

-Aha… -mondta. –Hívjuk fel a rendőrséget… -szólt a taxisofőr, s arrébb húzódott telefonálni.

Fél óra múlva ki is értek a londoni rendőrök. Kihallgatták mind hármójukat a történtekről minden részletet tudni akartak.

-Szóval csak ennyi történt? Látták, hogy ott lóg valami, s egyből felhívtak minket? –kérdezte egy hitetlen rendőr.

-Igen uram így történt. –mondta Booth. –Tudja én FBI-nál dolgozom, különleges ügynök vagyok és a társam, pedig Dr. Temperance Brennan a Jeffersonian intézetből. Nem lehetne, hogy esetleg minket is bevonjanak az ügybe?

Bones elcsodálkozott. „Úgy tűnik neki is hiányzik már egy gyilkosság felderítése.” –gondolkodott a nő.

-Sajnos szó sem lehet róla. –mondta gorombán a rendőrfőnök.

-De uram ez csak a maga becsvágya… -háborodott fel Bones. –Hiszen mi csak segíteni akarunk a munkájukban.

Az alacsony, enyhén pocakos rendőr mogorván nézett rájuk.

-Mint már mondtam: NEM. –azzal otthagyta őket.

Booth és Bones tekintete megint találkozott. Értetlenség ült a szemükben, hiszen nem szokták meg ezt a modort. Ők a legjobbak, akkor miért nem segíthetnek?

-Akkor titokban nyomozunk… -támadt az ötlete a nőnek.

-Bones… -mondta a férfi, de rájött, hogy hiába kell mindig jelentéseket írnia az ügyeiről, ő is ugyan annyira dolgozni szeretne az ügyön, mint szerelme. –De mégis hogyan? –tette fel a benne felmerülő kérdést.

-Belopódzunk a Tower Bridge tetejére… Úgy látom már a holttestet felvonták. Még ott kell lennie.

-Mégis hogyan menjünk a tetejére? Ott van egy tucat rendőr, ráadásul le is van most már zárva…

-Akkor hívjuk fel a főnökeinket… -mosolyodott el Bones.

Másnap reggel már Bones mehetett is a Londoni antropológiai laboratóriumba megvizsgálni a tetemet.

-Az áldozat nőnemű, huszonkettő év körüli, valami Afrikai országból származhat, röplabdázott. Nézzék csak. –mutatott az áldozat karjára. –Egy olimpiai karikákat ábrázoló tetoválás még megmaradt a szövetekből, ugyanis a tetoválás tartósította azt. –magyarázta Bones a körülötte álló antropológus tanoncoknak, akik Londonban fogják ugyan azt a munkát űzni, mint Brennan, csak nem annyira felsőfokon. -Körülbelül kettő hete lehet halott, mivel a test már bomlásnak indult, de ezt kollégám Hodgins tudja pontosan megállapítani. Hodgins… -fordult Bones a nagy képernyő felé.

-Üdvözlök mindenkit. –mondta kedvesen Hodgins. –Brennan ráközelítenél az áldozat szája helyére a mikroszkóppal? –mikor a nő teljesítette Hodgins helyeslően bólintott. –Az álkapcson mikrodiflizium található, ami nem más, mint egy szemmel nem észlelhető kicsi gombafajta. Általában két, két és fél, három hetes hullákon kezd el terjeszkedni. Küldjél belőle mintát.

-Köszönöm Hodgins, majd szólok, ha esetleg még kellesz.

-Sziasztok. –köszönt el Jack és kilépett a beszélgetésből.

-Innentől az a kérdés, hogy már a halála óta ott lógott-e, vagy pedig előtte megölték valahol máshol? Erre a válasz a második, ugyanis a karikák három hete még nem díszítették a Tower Bridge alakzatát. –mondta Bones. –Mára ennyi. Sok sikert mindenkinek, de aki jó annak nincsen szüksége rá. Most elmondom a társamnak, az FBI ügynöknek, Booth-nak amiket megtudtam. –azzal mielőtt még a szállodába indult volna, feladta postára a mikrodiflizium mintát.

Booth azért nem ment vele, be a laboratóriumba, mert Christin-nel szerette volna eltölteni a nap reggeli részét.

-Booth –szólt a nő, amint a szobába lépett.

-Hello Bones. –üdvözölte a férfi egy csókkal, kezében gyermekükkel. A nő elmosolyodott, ahogyan végig mérte a férfit. –Mi az? –kérdezte Booth, mert látta, hogy Bones-nak nagyon jó kedve lett hirtelen.

-Semmi, csak rajtad már megszoktam az öltönyt, meg persze a hálóruhád, amit alváshoz hordasz. Fura, hogy most a térdig érdő rövidnadrágod van rajtad és egy mintás póló, inggel.

-Jól áll, ugye? –viccelődött Booth, s ing újját tűrögetve villogtatta izmos karjait, miután Bones átvette tőle Christin-t.

-Jobban kimutatja a tested izmait. –mondta Bones olyan higgadtan, mintha egy antropológiai tényt közölne. Booth elmosolyodott. Beszélgetni kezdtek, Bones beszámolt a megállapítottakról.

-Hűha. Akkor ki kell kérdezni a brazília csapatát, hogy nem hiányzik-e egy játékosuk.

-Honnan gondolod, hogy olimpikon volt? –tette fel a kérdést Bones.

-Azt mondtad, hogy az olimpia öt karikája volt rátetoválva, nem igaz? –kacsintott Booth. –Mint a többi brazil női röplabdások karján.

-Lehet, hogy csak nagyon szerette az olimpiát.

-Nem sok a valószínűsége. –válaszolt Booth. –Mikor indulunk?

Már ott álltak az olimpikonok és a mentorok szállóhelye előtt. Chritine-re Max vigyázott.

-Menjünk be… -jelentette ki Booth. Beléptek az ajtón, s a portához indultak. Rengeteg biztonsági őr vigyázott az ott megszálló olimpikonokra.

-Jó napot! Miben segíthetek? –kérdezte kedvesen a pultos hölgy.

-FBI Seely Booth különleges ügynök vagyok ő pedig a társam…

-Dr.Temperance Brennan. –fejezte be Bones. –Azt szeretnénk megtudni, hogy a brzíl női röplabda válogatott itt szállt-e meg…

-Igen. –mondta a hölgy, miután ügyködött valamit a számítőgépen.

-Beszélhetnénk a csapatkapitánnyal és az edzővel? –tette fel a kérdést Booth.

-Sajnos nagyon el vannak foglalva… Ugyanis készülnek a meccseikre… Azt mondták, hogy senkit nem küldhetek fel hozzájuk, még ha az anyjuk is… Ja és amúgy öt edzőjük van. -mondta a nő.

-FBI… Hallotta ugye? –kérdezte Booth már egy kicsit idegesen. –Mindenképpen ki kell kérdeznünk. Úgyhogy most megmondja kedveses, hogy hol van a brazil női röplabda csapatának csapatkapitánya és a főedzője.

-Éppen meccsük van a Törökökkel. –monda a nő egy kicsit megtörve.

-Köszönjük. –mondta Booth és rámosolygott a nőre, akinek rögtön visszatért a jókedve.

-Akkor most megyünk röplabdamérkőzést nézni? –kérdezte Bones.

-Igen. –mosolyodott el Booth, úgy is szeretett volna röpit is nézni, amíg Londonban vannak. –Utána pedig letámadjuk a csapatkapitányt és a főedzőt. –Booth elmosolyodott.

A meccset természetesen a Brazilok nyerték meg. Már a csarnok kiürült, s a sportolók is elindultak, mikor Booth a már tévéből látott Jaqueline Carvalho után futott.

-Elnézést, beszéli a nyelvünket? –kérdezte.

-Persze. Miben segíthetek? –kérdezte kedvesen.

-Seely Booth ügynök vagyok az FBI-tól, ő a társam Temperance Brennan a Jeffersonian-tól. Fel kell tennünk párkérdést.

-Rendben. Itt jó lesz, vagy esetleg bevisznek? –kérdezte. Teljesen jól tudta, hogy mit kell tennie.

-Itt jó lesz. A csapatáról szeretnénk beszélni. –mondta Bones. –Nem tűnt el esetleg egy csapattársuk?

-Nem. –mondta röviden. –Sajnálom, de mennem kell. –és otthagyta őket. Amíg beszéltek a legfőbb edzőjük Joshep Hiray rosszalló pillantásokkal kísérte végig a történteket.

-Joseph? –mentek oda a kövérkés, ötvenes évei elején járó férfihoz.

-Igen? Mit akartak Jaqueline-től? –kérdezte.

-Feltehetnénk pár kérdést? Én Booth ügynök vagyok az FBI-tól.

-Én pedig Dr. Temperance Brennan. –szólalt meg Bones.

-Nem tűnt el esetleg egy lány a csapatból? –lérdezte Booth és odanyújtotta a képet, amit Angela rajzolt a koponyáról.

-De igen… Ez ő… Emily… Emily Downey.

-Mikor tűnt el? –faggatta tovább Bones.

-Körülbelül négy hete… Nem jött edzésekre és ezért nem is tudott kijönni az olimpiára, nem tudtuk sehol elérni.

-Hol találkoztak vele legutóbb?

-A csapat egy nyereményt ünnepelt az egyik étteremben, Amerikában. A fiújával ment el, onnantól nem látta senki.

-És nem hiányzott a csapatba? –kérdezte Bones.

-Nem igazán… Nem szerette senki, mert akaratos volt, mivel sosem játszott, mert nem volt annyira ügyes. Csak egy csere volt, hogy meg legyen a kellő létszám. Ezekkel ellentétben senki nem utálta. Most viszont nekem is indulnom kell. Remélem segítettem. –mondta, s ő is faképnél hagyta Bones-t és Booth-t.

-Meg kell keresnünk a barátját! –ordította Bones az edző után. –Mi a neve?

-George Nindaway. –üvöltött hátra az edző, s kilépett az üres röplabda csarnokból.

-Bones … Keressük meg. –jelentette ki Booth.

-Rendben. –mondta Bones.

-Utána néztünk a férfinak és kiderült, hogy itt van, mégis kijött az olimpiára, annak ellenére, hogy a barátnője eltűnt. –telefonált Booth Brennan-ek a laborba. –Most itt ül, hogy kihallgassuk. Gyere be a londoni FBI épületébe.

Fél óra múlva már a kihallgató szobában ültek egymás mellet, velük szemben George Nindaway-el.

-Szóval George. –mondta Booth. -Mikor találkozott legutóbb Emily Downey-vel?

-Amerikában ünnepeltük a csapattal a győzedelmet. Utána az étteremből felmentünk az amerikai apartmanjába. Minden csapattagnak le volt foglalva arra az időszakra. Ő pedig magával vihetett.

-És utána?

-Én még félálomban voltam, amikor ő lelépett. Azt hittem, hogy edzeni megy, de később kiderült, hogy út közben eltűnt, s hogy nem ment el a találkára.

-És hogyhogy maga attól függetlenül, hogy a barátnője nincsen itt idejött?

-Most már mással vagyok… -mondta a férfi boldogan, de egy kicsit elszégyellve magát lesütötte barna szemeit és beletúrt sötétbarna hajába.

-És ki a „szerencsés”? –kérdezte Bones ironikusan.

-Jaqueline Carvalho. –Brennen és Booth összenéztek.

-Emily csapattársa? –kérdezte Booth.

-Igen… Mindig is ő tetszett, amint megláttam. –mondta a férfi.

-De George! Amint eltűnt a lány egyből rávetetted magad a csapatkapitányra?

-Nem. –tagadta a férfi. –Jaqueline csábított el engem. Ő tudta, hogy mit érzek iránta. Emily pedig írt egy levelet… Mostanában találtam meg… Azt írta a borítékra, hogy „ha esetleg elhagynálak”… Becsúsztatta a táskámba, s megkérte, hogy ne nyissam ki. Ma kinyitottam. Ez állt benne: „Ha elhagylak tudd, hogy nem azért teszem, mert nem szeretlek. Hanem, hogy ne ragadjak ölelő karjaidban örökké. Tudom, hogy te nem szeretsz, s ezért kell elmennem. Örökké szeretlek… Ölel, csókol Emily”. –annyiszor olvashatta el az üzenetet, hogy már fejből tudta.

-Rendben, köszönjük… Majd szólunk, ha szükség lesz magára. –szólt Booth. –Ne menjen messzire. –mondta enyhén félelmet keltően.

-Természetesen… -mondta a huszonöt év körüli férfi, s kilépett a szobából.

-Hát nekem ez nem áll össze… -mondta Booth. –Amint a barátnője eltűnt összejött azzal, aki a csapatkapitánya volt?

-Úgy tűnik. –szólt Bones és a megcsörrenő telefonjához nyúlt. –Oh…. Hello Hodgins… Aha… Oké… Köszönöm, hogy értesítettél. –le is tette a mobilt. Booth kérdőn nézett rá. –A mikrodiflizium mintából, amit elküldtem a Jeffersonian-ba, kimutatták, hogy egy fajta méreg anyag idézte elő a szervezetek leállását, méghozzá a krupsz az. Ez az anyag általában ablaktisztítókban van. Valószínűleg az áldozatnak a poharába keverték a mérget. Csak egy nap múlva hat, hogy ha az ablakot tisztítják, tovább megmaradjon a csillogó hatás.

-Értem. Akkor most semmilyen nyomon nem vagyunk, nincsen gyanúsított. –szólt Booth. Ilyen nem túl gyakran fordult elő velük.

Elindultak vissza a apartmanba autóval, mivel béreltek egyet, csak Booth ragaszkodott hozzá, hogy kipróbálják a londoni taxit is. Az úton mind a ketten csendben merengtek az ügyükön.

„Hogy lehet, hogy eddig még egy gyanúsítottunk sincsen? –tanakodott Booth. „Ez nem hiszem el! Kijöttünk a gyakorlatból? Három nap alatt? Képtelenség! Akkor valamit, ami a szemünk előtt van kifelejtünk az ügyből…

„Vajon miért pont ablaktisztítóval mérgezte meg a gyilkos az áldozatot? –Bones az antropológia nehéz szálaiban mélyedt el.

Az apartmanban aztán egy pár órára mind a ketten elfelejtették az ügyet, ugyanis Christine-el egy csodálatos dolog történt.

-Apa. –mondta, s kis barna őzgida szemei felett a sűrű szempilláit megrebegtette. –Anya. –Még egy kicsit dadogva mondta első szavait, de érthető módon.

Bones ott állt a konyhába, s megbabonázva, hatalmas szeretettel a szívében nézte, ahogyan kislánya és apja a szőnyegen játszanak, s ahogyan Booth megöleli a kislányt. Nem hagyhatta ott a rántott csirkét, mert akkor odaégette volna, csak állt, s gyönyörködött. Végül a meghitt pillanatot a mobilja csörgése verte fel.

-Halló? –vette fel a telefont Bones.

-Hello Brennan. –szólt a kagylóba Hodgins. –Kiderítettük, hogy a krupsz túl nagy számban fordult elő a szerben, amit az áldozatnak beadtak, így arra lehet következtetni, hogy a gyilkos maga keverte ki az ablaktisztítót.

-Rendben… Kösz Hodgins, de sajnos ezzel nem megyünk sokra… De jó, hogy szoltál, mindent tudni szeretnék. –miután elköszöntek letette a telefont. Azt, hogy az italába keverték a krupszuos anyagot Bones már sejtette eddig is. Elmondta Booth-nak is, amit Hodgins mondott.

-Sajnos ez így még édeskevés. –mondta Booth, s beletúrt a hajába. –Szerintem azt kéne tenni, hogy beülünk egy röplabda meccsre… Hátha valamit megtudunk. –adta az ötletet, hiszen a Brazília-Török meccsnek csak a végére ültek be és az nagyon tetszett neki.

-Ésszerű megoldás. –egyezett bele Bones, hiszen nem volt más ötlete. –Christine is jön velünk? –kérdezte.

-Most sajnos nem tud. Mi van, ha valamire rájövünk és ő is ott van? –aggódott Booth.

-Rendben, akkor szólok apának. –mondta Bones, azzal kisietett az ajtón.

Fél óra múlva már indulásra készen álltak az ajtóban. Szerencséjükre éppen a női döntő került megrendezésre. Brazília játszott az Amerikai Egyesült Államokkal. Booth elégedetten vigyorgott, hiszen ők az USA-nak drukkoltak. Megtörtént az első időkérés. Ekkor a pályatörlők átszaladtak a nagy felmosóval, a linóleummal borított pályán. Addig a csapatok az edzők szónoklatát hallgatják.

Ekkor Bones megvilágosodott. A takarítók is saját készítésű szerrel dolgoznak itt, az olimpián, ugyanis az nem teszi tönkre a linóleumot.

-Booth! Megvan a gyilkos. –szólt halkan, hogy a körülöttük álló emberek ne halják.

-Mégis ki? –amint feltette a kérdést ő is rájött. –A kripsz, vagy krupsz vagy mi más szerekben is lehet? Például felmosóvízben is? –Bones bólintott.

-Már csak az a kérdés, hogy melyik a négy ember közül. –jelentette ki Booth. –nézd Bones! George is pályatisztító… -döbbenten néztek egymásra, hiszen George-ra gyanakodtak is, de olyan szépen kivágta magát előttük a levéllel, meg a többi dologgal, hogy ő lett volna az utolsó, akit megvádolnak.

-Mikor tartóztassuk le? –kérdezte Bones. –Most, vagy a meccs után?

-Mindjárt, csak még egyeztetek a londoni FBI-osokkal.

–Most kaptam egy sms-t, hogy a felmosóvízben biztosan található krupsz, ugyanis az megvédi a linóleumot, és ugye tovább marad tiszta.

-Hmm. –dőlt hátra Booth diadalittasan, miután engedélyt kapott arra, hogy letartóztassa a gyilkost. –Akkor indulás! –mondta, teli tesztoszteronnal. A nő elmosolyodott, lassan elindultak a pálya felé. Éppen az utolsó meccsre készültek. Egy szünet volt, a csapatok mindannyian az edzőket hallgatták. Booth a lelátóról nem látta, hogy merre érhetne le a pályára, ezért leugrott közel öt méterről. Az őrök egyből felé futottak, de ő lerázta őket, megmutatta a jelvényét. George, mikor látta, hogy felé halad elkezdett rohanni. Bones a lelátóról nézte, aztán rájött, hogy valószínűleg kikergeti a csarnokból, és ott tudja majd elkapni. Viszont nem volt kedve kerülőt tenni, így követte szerelmét. Leugrott a lelátóról, megmutatta a Jeffersonian-os kártyáját. Megállították. Minden ember őket nézte, értetlenül csodálkozva.

-Booth-al vagyok… -s rohant tovább. Az őrök nem tudták megfogni, így ő is rohant Booth és George után, előtte még vett egy kis mintát a felmosóvízből.

A női öltözőben lukadtak ki, ahol George sarokba szorult, s nem tudott megmozdulni.

-George Nindaway letartóztatom Emily Downey meggyilkolásáért. –a huszonöt éves férfi elhűlt. Előre nyújtotta a karját, s megbánóan, szomorúan bámulta a kő mintázódását.

-Én… -a szó elhalt torkában, s inkább nem mondta tovább, csak csendben követte Booth-t, aki kivezette az épületből, s odaadta a helyi rendőrségnek, akik bevitték, s lecsukták.

Bones és Booth elégedetten indultak vissza a barátságos panziójukba. Már az eget ellepte a sűrű sötétség, s a Nap nyugovóra tért, mikor újra kislányukat ölelhették magukhoz.

Miután lefektették Christie-t, leültek a kényelmes kanapéra összeölelkezve, s bekapcsolták a tévét. A híreket tudósították. A Barzilok címüket megvédve teljesítettek az USA ellen. Döbbenten figyeltek fel egy hírre.

-Most, muszáj megszakítani az adásunkat, ugyanis arról kaptunk hírt, hogy a gyilkos, George Nindaway, aki egy brazil röplabdással végzett, egy vallomást tett, miszerint nem az ő akaratából ölt, hanem kényszeríttették rá. Brennan és Booth megint egymásra néztek, s nem tudták, hogy mit ronthattak el. Erre a kérdésre Bones adta meg a választ.

-Elsiettük a dolgokat! –mondta komoran. –Most mit tegyünk? Hagyjuk rájuk a dolgot?

-Nem! Nem. –háborodott föl Booth. –annyira szívesen maradnék itt a lányunkkal, élvezni az olimpiai kiruccanásunkat a kisházikónkban, de lehet, hogy egy gyilkos mindenkit meg fog győzni arról, hogy ártatlan. Ha pedig ejtik a vádakat, egy gyilkossal több lesz szabadon, itt Londonba. –Bones-t meggyőzték a férfi nagy, barna szemei, bólintott, hogy rendben van. –Akkor szólok Max-nek, hogy én még elmegyek.

-Én is szeretnék menni… Ez az ügy nagyon érdekes.

-Oké. Akkor áthívom Max-et.

Miután Christine bébiszittere, azaz a nagypapája megérkezett a szülők beültek a bérelt kocsiba, s elhajtottak az éjszakába. Nem volt messze tőlük a londoni börtön, ahol a legveszélyesebb rabokat tartották. Bementek a hatalmas épületbe, s Booth felmutatta a jelvényét. Először az őrök nem akarták beengedni, de aztán Bones az antropológiai magyarázatai miatt inkább úgy döntöttek, hogy beengedik őket a társalgó terembe, ahol egy üvegfalon át tudnak telefonon beszélni.

-Üdv, Booth ügynök. –mondta egy kicsit sejtelmesen George. Aztán Bones felé bólintott. –Hölgyem…

-George… Miért mondtad a tévének, hogy valaki kényszeríttet? –kérdezett a lényegre egyből Booth. –Te csak egy hazug gyilkos vagy…

-Ez nem így van Booth ügynök. Telességgel igazat mondtam. A szerelmem azt mondta, hogy ha megölöm azt a lányt, akit utál, akkor örökre együtt leszünk és nem öli meg a szeretteimet. Mindent tud rólam, hogy hol lakom, hogy kik tartoznak a családomhoz… -mondta igen meggyőzően.

-Azt akarod állítani, hogy a csapat legkedvesebbnek látszó csapatkapitánya kényszeríttet téged, hogy öld meg a barátnődet, mert zavarta őt? –ez nem volt Booth számára érthető. Nem álltak össze neki a kép apró kis darabjai.

-Nem… Azt állítom, és azt tudom, hogy őt teljes mértékben félreismertem, mert ő mindenkit, akit utál, vagy egy kicsit is unszimpatikus neki, azt megöleti. Ő nem mocskolja be a kezét… Ő nem olyan… -mondta, s megborzongott.

-Hogyan tudod bizonyítani? –szólalt meg Bones először mióta George-al találkoztak.

-Csak egy este… -mondta magabiztosan. –A szálláshelyére szokott mindig embereket becsempészni, hogy ott megfélemlítsen mindenkit, s rávegyen ártatlan embereket nagyon rossz dolgokra. Ma is biztosan valakit megutált, mondjuk azért, mert azt mondta, hogy az Amerikai Egyesült Államok jobb, mint ők. Megadom a címet, s az elvezet hozzá…

-Jaqueline… Nem hittem volna, hogy pont ő… A csapatkapitány. –gondolkodott el hangosan Booth.

-Jól hitte… Én nem a mostani szerelmemre gondoltam, mivel miután rájöttem, hogy egy idegbeteg, nem normális ember, beleszerettem életem szerelmébe: Jaqueline-be…A gyilkolásra kényszerítő nő: Amy Waster. A szervái mindig nagyon is jók… -s nagyon nagy keserűséggel elmosolyodott.

-Bejönnek neked a röpis lányok, igaz? Hol van Amy most? –kérdezte Booth.

-Ott, ahol az olimpikonok megszállnak. Van egy hátsó ajtó, ott be tudtok menni feltűnés nélkül. Vannak kamerák, de ha nem viselkedtek furán, csak sétáltok, akkor nagyon simán bejuttok a 932-es szobához. Onnan pedig már tudják mi a teendő. Ha pedig nem mondok igazat, akkor itt maradok.

-Booth… -nézett kérdőn Bones a férfira.

-Rendben… Menjünk. –mondta elhatározottan.

Minden úgy történt, ahogyan azt George mondta. A 932-es szobában Amy Waster lakott, s mikor Booth betört az ajtón egy nőt látott székbe kötözve. Bones azonnal kioldotta a nőt, Booth pedig elkapta Amy-t. Átadták a rendőrségre, s onnantól a londoni bíróság döntött Amy és George sorsáról.

A pár szinte repült meghitt családja felé. Annyira siettek, hogy a megengedett sebességet túllépve szelték az utakat. Örültek, hogy megoldották az ügyet.

Christine ébren várta szüleit haza, nem szeretett nélkülük elaludni. Az építőkockákkal játszott a két éves csöppség, mikor szülei beléptek. Míg Booth fürdött, Bones dédelgette gyermekét. Aztán az anya is elment tisztálkodni. Mikor kiment a családjához, egy feszülős toppot viselt, és egy rövidnadrágot. Booth felfigyelt a nagyon enyhe pocakjára.

-Bones? –kérdezte hatalmas, tipikus Booth-os mosollyal a száján a férfi.

-Körülbelül nyolc és fél hónap múlva Christine-nek lesz egy testvére. –mosolyodott el, s megsimogatta a kicsi pocakját Bones.

Boldogan megölelték egymást, s már semmi nem állhatott útjukban, az olimpia nézésében és élvezésében.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.06.24. 13:09 Sophie Kerek kis történet, aranyos családi szállal, Bonesos karaketerekkel és kidolgozott nyomozással. Köszi, hogy megírtad! Kíváncsi lennék még újabb ficcekre is tőled, úgyhogy KMF, mindenképp!