|
PÜT: A kezdet/6.
- Az FBI különleges ügynöke vagyok. – mondta egy csábos mosoly kíséretében, és barna szemeit egy pillanatra sem vette le a doktornőről – Tim Sullivan, de hívjon csak nyugodtan Sullynak.
- Dr. Temperance Brennan, de ezt már tudta. – nyújtotta a kezét.
- Szeretném megköszönni az FBI nevében ön és a csapata munkáját. Szinte meg is oldották az ügyet.
- Ez csak természetes, ezért vállaltuk el. Bár teljesen megoldottnak csak a gyilkos elfogása után mondanám.
- Az is meglesz hamarosan, ne aggódjon. Már rég tudtuk ki az elkövető, csak nem bírtuk rábizonyítani. De az áldozatoknak és önöknek köszönhetően már ez sem jelent problémát. Holnap reggelre a kezünkben lesz a házkutatási parancs és elő fog kerülni a gyilkos fegyver is...
- Azt egyeztetjük az áldozatok sérüléseivel és az ügy lezárva. – fejezte be az ügynök mondatát.
- Azt hittem azért tovább dolgozhatunk együtt, de mivel ilyen jó és gyors munkát végeztek...
- Tudja én vagyok a legjobb. – mondta komolyan Brennan – Különben nem engem kértek volna fel erre a munkára.
- Hát ez jó! – nevette el magát Sully, bár a következő pillanatban észrevette, hogy a nő nem viccnek szánta – Ááá, értem, szóval komolyan mondta.
- Persze, hogy komolyan. De ha már ennyire előremozdítottuk az ügyet el is árulja, hogy ki a gyilkos? A módszeréből ítélve nem egy egyszerű sorozatgyilkosról van szó.
- Ezt jól gondolja. Ezért nem sikerült hosszú éveken keresztül elkapnunk. Az áldozatait is olyan jól eltüntette, hogy eddig nem sokan kerültek elő. A módszereiről is csak pár lefizetett besúgónktól tudtunk, de azok is mind eltűntek egytől-egyig. Valahogy mindig előttünk járt egy lépéssel. De most elkaptuk! – mondta boldogan az ügynök – Nem volt egyszerű de sikerült, a bandavezérekkel nem egyszerű.
- Ezt hogy érti? – tettette a tudatlant Brennan – Milyen bandavezérről beszél?
- A Mara Muerte fejéről, Ramon Ortezről. El-Salvador legrettegettebb bandájáról. Sok mindenkit a markában tart. Szinte mindenhol vannak emberei, még a rendőrségnél is. A legidősebb áldozat az ötből, Tom Norton bíró volt. Próbálta őt is a markában tartani, zsarolni, de nem engedett. Majd 5 évvel ezelőtt hirtelen eltűnt. Senki nem tudott róla semmit. És ugyan így járt a többi áldozat is. A másik férfiáldozat John Smith, az egyik ügynökünk volt, ő beépült. Már fél éve volt bandatag és egyszer csak megszűntek az üzenetek, a jelentések. Persze addig sem sokat tudott meg, mert Ortez nagyon óvatos, sokáig nem bízik meg az embereiben.
- És a másik három áldozattal mi a helyzet? Ők kik voltak?
- A harmadik férfi áldozat, egy piti kis bűnöző volt Jimmy Walker. Valószínűleg azt hitte, hogy túljárhat Ramon eszén, de nem jött neki össze. A fiatalabbik nő Cindy Roberts, Ortez egyik testőrének a nője volt, alkalmanként infót adott el nekünk, valószínűleg lebukott. A másik női áldozat Jane Turner, banki alkalmazott, ő intézhette a piszkos pénzek tisztára mosását, legalábbis egy részét. És ők csak kevesek a Mara Muerte áldozatai közül. Isten a tudója hányan lehetnek még, akikről nem tudunk. Sok eltűnt van a listán, akiket nem tudunk a bandához kötni, mert nincs elég bizonyítékunk, vagy mert nem a jellegzetes módszereivel intézett el, csak az embereivel öletett meg…
Brennan csak hallgatta az ügynök beszédét és felelevenedtek benne azok a napok, mikor ő volt a banda fogságában. Akkor fel sem merült benne, hogy milyen veszélyben van. Most látja igazán, hogy mekkora szerencséje is volt, és most már elhiszi azt is, amit Art mondott Perezzel kapcsolatban…ha nem ő lövi le, akkor biztos végzett volna vele Ortez. De most szerencsére elkapják és ebben ő is segített, most visszavágott még ha ezt először nem is tudta…
- Jól van? Dr.Brennan?
- Persze, csak kicsit elgondolkodtam… az áldozatokról… és hogy még mennyien lehetnek. Hogy mennyit szenvedhettek egy ember zsarnoki önkényuralma miatt. Tudja eddig nem igazán volt szerencsém ennyire frissmaradványokhoz, csak a több ezer éves múmiákhoz, illetve a Homo antecessorhoz, Homo heidelbergensishez és a Homo…
- Hohóó! Várjunk csak! Kezd egy kicsit idegen lenni nekem ez a terep, de ha jól értem, akkor az ősemberekről beszél? – vágott a szavába Sullivan.
- Tudja az „ősember” szó, nem igazán a legpontosabb megfogalmazás, de igen róluk beszéltem.
Az ügynök csak mosolygott, tetszett neki a doktornő igazán egyedi stílusa és ugye az sem volt elhanyagolható dolog, hogy nem csak okos volt, de még csinos is.
- Mit szólna hozzá, ha most egy időre elfelejtenénk a Mara Muertét és az áldozatokat? Úgyis későre jár már. Legalábbis az én munkaidőm már lejárt. Beülhetnénk meginni valamit a nagy előrelépés megünneplésére. Igaz, hogy úgy tartja a mondás, hogy „Ne igyunk előre a medve bőrére”, de szerintem most akkor is megérdemelnénk. Na?
- Nem tudom ez mit jelent, de egy ital nekem is jól esne, azt hiszem.
- Akkor, mehetünk? – türelmetlenkedett az ügynök.
- Csak veszem a kabátom és már indulhatunk is.
Nem sokkal később már egy közeli bárban ültek egy pohár ital mellett...
- Szóval, azt mondja nem akar élete végéig FBI ügynök maradni?
- Miért? Csak azt nem mondja, hogy maga semmi mást nem akar már csinálni az életében, csak oszló hullák csontjait vizsgálgatni? – nézett hitetlenkedve Sully.
- Tudja az antropológia tudománya elég sokrétű, és nem csak a csontokat szoktam vizsgálni, hanem különböző népcsoportok szokásait, kultúráját is tanulmányozom...
- Jó, ezt értem... – vágott a szavába a férfi - ... de soha nem gondolt arra, hogy valami egészen más dolgot kipróbáljon? Ami teljesen eltér a mostani munkájától?
- De, óraadó is vagyok az egyetemen.
- Ezt most nem mondja komolyan! – nevette el magát az ügynök – És miről tart előadást a diákjainak? Hogyan tekerjük le a gézpólyát sértetlenül egy múmiáról?
- Nem hinném, hogy az ilyesmit oktatni kellene, de tulajdonképpen tényleg nagyon óvatosan kell bánni az ilyen maradványokkal, nehogy megsérüljön.
- Na, ne már!!! Magával tényleg nem lehet viccelődni?? Mindent szó szerint vesz?! – nevetett most már fennhangon Sully – Sajnálom, ne haragudjon, hogy nevettem, csak még nem találkoztam senkivel, aki ilyen.
- Értem. Egyébként legutóbb az izomszövet eltávolításáról tartottam előadást.
- A teljesen eltérő dolgot, valahogy nem ilyesmire értettem. Hanem, hogy nem jutott még eszébe olyan, hogy szakács legyen vagy hogy körbehajózza a kontinenst, vagy bármi más? Szokott maga egyáltalán szórakozni, kikapcsolódni?
- Most is azt tesszük nem? Amúgy nem látom sok értelmét annak, hogy csak céltalanul hajókázzak. De tervezem, hogy majd részt veszek egy ásatáson...
- Na jó, látom magának a munkája a hobbija is. Akkor beszélgessünk másról. Mit szólna egy vacsorához, ha lezártuk az ügyet? – nézett csábosan a férfi Brennanre.
- Ez elég gyors témaváltás volt! – lepődött meg a nő – De nem látom semmi akadályát! Kivéve, ha esetleg ezt is viccnek szánta volna! – nevetett most már ő is.
- Áááá, ez jó! Úgy látom azért van humorérzéke, csak elég mélyen lapul.
- A humorérzék, mint olyan nem igazán tud lapulni...
Temperance nagyon jól érezte magát, megkedvelte a férfit. És még ha nem is értette mindig azt, amiről beszél, nagyon szórakoztatónak találta. Annak ellenére, hogy nem volt jó emberismerő, azért az este folyamán világossá vált számára, hogy ő sem volt közömbös Sullynak, és már most várta a közös vacsorát vele...
- Azt hiszem lassan indulnom kellene. Elég hosszú volt a mai nap és holnap még fontos dolgunk van, remélhetőleg mindkettőnknek! Köszönöm az italt, illetve italokat!
- Én köszönöm, hogy velem tartott. Nagyon jól éreztem magam a társaságában. Remélem hamarosan sort tudunk keríteni a vacsorára is! – érintette meg a nő derekát az ügynök, miközben kikísérte a bárból.
- Az attól függ milyen hamar kapja el a gyilkost és találja meg a gyilkos fegyvert.
- Igen, ez így van! Azt hiszem reggel nagyon korán fogok kelni... – mosolygott a férfi – Hazakísérjem?
- Semmi szükség rá, hívok egy taxit. És nem hinném, hogy a hazakísérésem után másnap korán tudna kelni... – ejtett meg egy kacér mosolyt Brennan és már benn is ült a leintett taxiban – Jó éjt Sullivan ügynök!
- Jó éjt Dr. Brennan! – sóhajtott egy kicsit csalódottan a férfi.
* * *
Temperance már a lakáskulcsát keresgette, bár az elrablása estéje óta nem nagyon szeretett sötétedés után hazamenni, de úgy érezte a ma este miatt megérte. És még véletlenül sem fedte volna fel az ügynök előtt a félelmeit, ezért is utasította el, hogy hazakísérje. Másrészt mert vonzódott hozzá annyira, hogy nem biztos, hogy hazaengedte volna. Nem volt egy maradi felfogású, de ahhoz tartotta magát, hogy egynapos ismeretség után nem bújik senkivel sem ágyba, még ha kedvére is lenne a dolog.
Ez csak kémia, nem szabad, hogy ezek a dolgok irányítsák az életünket!
Vallotta mindig és eszerint is cselekedett. Az érzelem, mint olyan múlandó dolog. Nem is voltak hosszú párkapcsolatai. Amint azt érezte, hogy jobban kezd kötődni valakihez, azonnal ellökte magától. De ezt be nem vallotta volna senkinek, még önmagának sem. Így érezte biztonságban magát. Biztonságban attól, hogy csalódjon másokban, hogy újra elhagyja bárki is...
Közben megtalálta végre a lakáskulcsot a táskája legalján. Mindennél jobban vágyott már egy forró fürdőre és arra, hogy ágyba kerüljön. Nagyon kimerítette az ügy, mintha ismerte volna az áldozatokat, a csontjaik és azok sérülései sokat elárulnak a tulajdonosukról. Mindig is jobban boldogult velük, mint az élő emberekkel...
Hirtelen valaki hátulról elkapta, egy erős férfikéz fogta be a száját, hogy nehogy segítségért tudjon kiáltani...és az ismerős illat...
Nem, ez nem történhet meg még egyszer! Azt mondta McGregor, hogy biztonságban leszünk... Lehet, hogy Ortez fülébe jutott, hogy kutakodtam utána, vagy már az FBI-nál is van embere... és mielőtt azonosítani tudnám a gyilkos fegyvert, úgy gondolta megöl... Most nem menekülhetek. Védekezni sem tudok, olyan erősen szorítanak ezek a karok... Ha egy erőteljeset rátaposnék a lábfejére, akkor talán engedne annyit a szorítása, hogy a kezeimet ki tudjam szabadítani... De várjunk csak... még magamnál vagyok... a lakásajtóm nyitva, érzem, ahogy befelé lökdösnek... De akkor az ismerős illat nem lehet a cloroform, hogy is keverhette össze...talán a pillanatnyi sokk okozta az érzéki csalódást... De nem tudta honnan ismerős az illat, próbálta beazonosítani...megvan, egy férfidezodor illata...de kié?...Az izomagyú biztos nem használ ilyet, csak az izzadtságszag áradt róla...Az ajtó becsukódott mögöttük, a zár autómatikusan kattant...
- Nem fogom bántani! Kérem, ne sikítson! El fogom engedni. Bólogasson, ha megértett.
Ez a hang... és az illat! Most már tudom honnan olyan ismerős! Ááá, az nem lehet! Biztos a cloroform hatására elkábultam és most csak álmodom ezt az egészet. Bár azt hiszem jobban járnék, ha ébren lennék, nagyobb esélyem lenne a túlélésre...
A férfi nem engedett a szorításon, így jobbnak látta, ha egy bólintással jelez, hogy megértette, amit mondott, akár álom, akár valóság ez az egész. Majd a szájáról eltűnt a kéz, de a másik még mindig tartotta és csak lassan engedte, hogy megforduljon és megnézze ki is a tulajdonosa...
A meglepődés és a pillanatnyi öröm után kicsit kezdett észhez térni Brennan, és a következő megmozdulása az volt, hogy lekevert egy nagy pofont a váratlan látogatónak...
- Ezt meg miért kaptam?
- Még kérdezi? A frászt hozta rám!!! – üvöltött Brennan – Azt hittem meg fognak ölni, már minden megfordult az agyamban. Mit keres itt?
- Hát azt sejtettem, hogy nem fog nekem örülni, de azért ilyen fogadtatásra nem számítottam! Kösz, amúgy jól vagyok!
- Sajnálom, de mit várt? – kezdett lágyabb hangnemre váltani Temperance.
Titkon nagyon boldog volt, hogy újra láthatja. Ott állt előtte, még mindig a pofontól égő arcát fogva, mint egy kisgyerek, akit megvert a játszótársa. Közben viszont egy vonzó férfit látott maga előtt farmerban, testhez simuló fehér pólóban és fekete bőrkabátban. Tisztára magával ragadta a látvány...
- Igen, igaza van! Ennél rosszabbul is járhattam volna, magát ismerve. Ha nem vagyok elég óvatos még a karomat is eltörhette volna. – mosolygott a férfi, mert közben észrevette, hogy a nő teljesen máshol jár – Hahó!! Föld hívja a harcias dokinénit...
- Tessék? Sajnálom, kicsit elkalandoztam.
- Azt, vettem észre! – mosolygott tovább az orra alatt, amitől még vonzóbbnak tűnt.
- Egyébként, ha nem támad le, hanem csak marad, ama egyszerű módszernél, hogy megemeli a karját és szimplán bekopog az ajtómon, akkor talán még egy pofont sem kapott volna. – közben elkezdett zavartan pakolászni, hogy elterelje a gondolatait a férfiról.
- Ezt most maga sem gondolta komolyan, igaz? Simán beengedne, minden ellenvetés nélkül?
- Természetesen nem! Először megkérdeztem volna, hogy ki az.
- Aha. Én meg válaszolok, hogy:
„Helló! Martin Perez vagyok! Tudja, aki napokig fogva tartotta egy földalatti bunkerben! De ugye nincs harag? Bejöhetek?”
- Azt hittem meghalt. – mondta szomorúan Brennan.
- Nem sokon múlt! A barátja elég jól céloz. Ha Sanchez nem jött volna fel a lövés hallatán, akkor most nem lennék itt. És mivel nem vihetett rendes kórházba, így elég barbár munkát végeztek rajtam, - mutatta a sebhelyet a mellkasán – de szerencsére túléltem.
- Sajnálom, az illető nem a barátom. Sőt nem is ismerem, akkor láttam először. Valóban elég csúnya a hege. – vette közelebbről szemügyre, de kár volt, mert már nem is azt látta, hanem Perez tökéletes felsőtestét, amit eddig elrejtett a póló.
Temperance!!!! Térj már észhez! Úgy viselkedsz, mint egy kiéhezett ragadozó a zsákmánya láttán! – próbált magára parancsolni. Így hátat fordított a férfinak és a konyha felé vette az irányt.
- Kér valamit inni? Sör, techila...
- Sör megfelel, köszönöm!
Brennan a hűtőben keresgélt, kicsit le kellett hűtenie magát.
Ha valaki tudná ki ez a férfi és látná, hogy milyen vendégszerető vagyok vele, biztos azt hinné, hogy nem vagyok komplett. Pedig ez egy teljesen racionális viselkedés. Végeredményben, annak ellenére, hogy fogvatartott, utána mégis megmentette az életem, mert a főnöke utasítása ellenére nem ölt meg, hanem futni hagyott. Kockáztatva ezzel a saját életét. Tehát én csak viszonzom a kedvességét. És ha bántani akarna, már biztos rég megtette volna...
- Tessék! – nyújtotta át az üveget.
- Köszönöm! Egészségére!
- Arra, hogy felépült! Örülök, hogy túlélte. De még mindig nem mondta el, hogy miért is jött valójában. – nézett kérdőn a férfira Temperance.
- Ááá, igen. Majd elfelejtettem. Hoztam valamit. – majd elkezdett a farmerja zsebében keresgélni – Ez biztosan a magáé. – egy nyakláncot tett a nő tenyerébe.
- Ezt hol találta? Biztos voltam benne, hogy örökre elvesztettem! – óvatosan szétnyitotta a láncon lévő medált és könnyekkel teltek meg a szemei. Az egyik felében egy nő a másikban egy férfi képe volt...
- Ahogy a földön feküdtem a lövés után és próbáltam volna felkelni... akkor találtam a homokban... A szülei, igaz? – érintette meg a nő kezét együttérzően Perez.
- Igen, ők azok. – majd felülkerekedett érzésein, becsukta a medált és letörölte könnyeit – Köszönöm, hogy visszajuttatta.
- Igazából nem volt egyszerű! Tudta, hogy a nap szinte minden percében figyelik a lépéseit? Elég nehéz a maga közelébe férkőzni. – próbált viccelődni a férfi – Tudja, nagyon nem szabadna itt lennem, mert ezzel nemcsak magamat, de magát is veszélybe sodorhatom.
- De mégis itt van.
- Igen. Úgy éreztem nagyon fontos lehet ez a nyaklánc. És talán máskor már nem lett volna alkalmam visszaadni.
- Ez teljesen irracionális dolog, kockáztatni az életét, azért, hogy ezzel másnak, úgymond örömet szerezzen. Főleg annak tükrében, amivel a hétköznapokban foglalkozik. Miért csinálja ezt? Másokat kínoz, esetleg öl is, de közben ez a dolog...én ezt nem értem...
- Tudja néha olyan dolgokra kényszerülünk, amit más esetben nem tennénk meg...És most én ebben vagyok benne...
- De hogy keveredett bele ebbe a szörnyű bandába? Tartozik nekik? Vagy zsarolják valamivel?
- Ez nem ilyen egyszerű Temperance. De már így is túl sokat mondtam. – mondta szemlesütve Martin és közben a sörét kortyolgatta.
Brennan nem tudta mi járhat a férfi fejében, csak azt látta rajta, hogy nagyon bántja valami. És most kezdte megérteni, amit mondott neki anno:
„Mindenkinek van egy másik oldala is. Nem mindenki csak jó vagy csak rossz... hanem fehér és fekete egyszerre.”
Most látja igazán Perez másik oldalát, amiben egy szikrányi gonoszság sincs, csak áldozatkészség, megbánás, együttérzés...Mi történhetett? Amit nem mondhat el, ami miatt el kell titkolnia az igazi énjét?
- Azt hiszem, jobb ha megyek. – törte meg a kínossá váló csendet Martin – Már így is túl sok időt töltöttem itt. Sőt nem is lett volna szabad idejönnöm.
- Én azért örülök, hogy mégis megtette! Bár annak nem, ahogy rámtört, de annak mindenképp, hogy visszahozta nekem a láncot. Jól érezte valóban nagyon sokat jelent nekem. Nem sok tárgyi emlékem maradt a szüleimről. Köszönöm!
- Nincs mit! – mondta a férfi, majd felállt és elindult az ajtó felé – Én köszönöm a fogadtatást és a szíves vendéglátást. Tudja ennyire szenvedélyesen nem sűrűn szoktak fogadni! – nevetett Perez, majd az ajtó előtt megfordult...
- Igazából nem a nyaklánc miatt jöttem el. Vagyis mindenféleképpen vissza akartam adni, de nem ez volt a legfontosabb indok.
- Ezt most nem értem. – nézett kérdőn Brennan a férfi barna szemeibe.
- Az önzőségem miatt vagyok itt... Azért... mert látni akartam, újra. Látni, hogy jól van-e... – a nő csak állt ledermedten, nem tudta mit is mondhatna minderre – De úgy látom szerencsére semmi maradandó károsodás nem érte, így megyek is. – majd közelebb lépett a nőhöz, egyik kezével átkarolta a derekát, a másikkal pedig gyengéden megfogta a nyakát és lágyan arcon csókolta...
A levegő izzott köztük, Temperence teljesen beleborzongott. Nem volt igazi csók, mégis ott érezte a szája sarkában a férfi puha ajkainak az ízét. Olyan finom volt... de a pillanat gyorsan elmúlt... A most gyengéden ölelő kezek lassan eltávolodtak tőle, pedig teste minden egyes porcikája az újabb érintésükért kiáltott...De mindhiába, az ajtó kinyílt és a férfi szemlesütve lépett ki rajta...Brennanben szörnyű harc dúlt...az eszével tudta, hogy ez a helyes lépés, ha hagyja elmenni... de közben úgy érezte a hormonok teljesen elárasztják a testét és már nem ura a saját cselekedeteinek...majd, mielőtt becsukódott volna az ajtó, megfogta Martin kezét...
Corrected by Olvasó
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Remélem hamar jön a folytatás!!!