A nap bevégezte aznapra való feladatát. Mindenhol járt, ahol csak kellett. El akart búcsúzni párosunktól, de nem volt könnyű dolga. Borult volt az ég. De a Nap minden erejét, az utolsó cseppig kihasználva még egyszer, utoljára áttört a fellegeken, és egy pillanatra még beköszönt hozzájuk. Szinte csak egy apró villanás, annyi volt az egész. Egy halovány reménysugár, mely olyan gyorsan tűnik el, mint ahogy jött. Így hát a Nap szomorúan bandukolt át a Föld másik oldalára, reménykedve, hogy holnap már máshogy találja őket.

Brennan csak ült egy székben, még mindig ott volt, ahová az első percben letelepedett. Olyan hihetetlennek tűnt az egész. Nem álom mindez csupán? Lepörgette újra és újra magában a nap eseményeit, de akárhányszor is tette meg, mindig itt kötött ki, ebben a sivár kórteremben.

,,Épp Angelánál voltam, amikor megszólalt a telefonom.

- Biztos Booth az, valószínűleg elcsúszott... - mondtam, és örültem neki, hogy egyszer végre ő feledkezett bele a munkájába, és nem én. Bár ő ezt biztosan kevésbé élvezte. - Halló? Booth, te vagy az? - de ekkor egy ismeretlen férfi szólt bele. Valószínűleg halálsápadt lettem, mert Angelának rögtön feltűnt, hogy valami nincs rendben.

- Dr. Temperance Brennannel beszélek? - Te jó ég! Ez mindig rosszul kezdődik...

- Igen, ott ki beszél? - féltem, hogy mit mond, és hogy miért. Valahogy megéreztem, hogy valami nagyon rosszra kell számítanom.

- Dr. Michael Johns vagyok, a Central Hospital sürgősségi orvosa. Önt kell értesíteni, ha Seeley Boothszal történik valami, igaz?

- I-igen, - mondtam, mikor végre megtaláltam a hangomat. - Mi történt vele? - fel kellett tennem ezt a kérdést. Legalább éljen! Könyörgöm!

- Sajnálattal kell közölnöm, - itt már muszáj volt leülnöm. Nem is értettem, hogy bírtam ki eddig állva. - hogy Booth ügynököt baleset érte.

- Kérem! Mondja már, hogy mi történt vele! - parancsoltam rá. Ezt a bizonytalanságot már nem tudtam elviselni. Ezzel a társadalmi normáknak megfelelő lassú felvezetéssel majdnem az őrületbe kergetett.

- A plázában lövöldözésbe keveredett, - Booth miért kell neked mindig hősködnöd? Miért nem maradtál a fenekeden, bent az irodában? - találat érte, akkora erővel, hogy kizuhant az első emeletről. Külön-külön ez a két sérülés nem lenne annyira súlyos, de így most elég nagy a veszély. Azonnal megműtöttük, reménykedünk a legjobbakban, de elég kicsi a túlélés esélye. Ráadásul a beteg kómába esett.

- Azonnal indulok - csak ennyit bírtam kinyögni. Majd csak néztem előre. Azt sem tudtam, hogy Dr. Johns lerakta-e vagy sem, de nem is nagyon érdekelt. Többet már nem bírtam volna elviselni egyszerre. Valószínűleg már hosszú percek óta meredtem előre, mert Angela ezt mondta...

- Mi történt Édesem? - mikor látta, hogy nem nagyon tudok megszólalni, folytatta. - Boothszal van valami? - csak bólogatni volt erőm. - Kórházba került, igaz?

 - Central Hospital - mondtam alig hallhatóan.

Angela felállított, és tartott engem. Alig bírtam megállni a saját lábamon. Kimentünk az irodából, elindultunk le a garázsba. Aztán megjelentek a többiek, de lassan minden összefolyt. Csak néhány emlékképem maradt meg... A rémült tekintetük... Valaki a másik oldalamról is segített... Angela mintha valami olyasmit mondott volna, hogy "Ne aggódj, minden rendben lesz.". De az is lehet, hogy valaki más mondta. Az autó... Emlékszem a fenyő illatú légfrissítőre, ott himbálózott jobbra-balra, előre-hátra.

Aztán a kocsi megállt, az ajtó kinyílt. A friss levegő kicsit magamhoz térített, ahhoz eléggé erőre kaptam, hogy be tudjak menni, hogy eljussak a kórteremig. Lélegzetvisszafojtva mentem be, nem tudtam, milyen látvány fog fogadni...

Booth egyszemélyes szobát kapott, így nyugodtan odahúztam a karosszéket az ágyához. A mellkasa, az egyik karja, talán az egyik lába is be volt kötözve. A feje? Ugyanúgy nézett ki, mint amikor agydaganata volt. De az arca? Olyan, mintha csak aludt volna. De ez most súlyosabb volt. Ott tudtuk, hogy "csak" az altatóra reagált rosszul, de jelenleg semmi biztosat sem tudtunk. Bejött egy orvos, rögtön rájöttem, hogy ő Dr. Johns.

- Dr. Brennan? -kérdezte.

- Igen, én vagyok. Hogy van?

- Mint azt, már a telefonba is mondtam, nem tudok semmi biztatót mondani.A lövés miatt már eleve nagy a vérveszteség, eltört a jobb karja, a bal lába, 2 bordája, és akkor a fejsérülésről még nem is beszéltem. A legjobb esetben is valószínű, hogy nem fog semmire sem emlékezni!

- Köszönöm, hogy őszinte!

Erre nem nagyon tudott semmit sem mondani, inkább gyorsan kisietett arra hivatkozva, hogy várja a többi betege. Aztán Angela is elment. Nem is emlékszem, mikor. Azt sem tudom, mennyi ideje vagyok itt. Valószínűleg már órák óta csak ülök itt, és várom, hogy történjen valami. De semmi! Mi van, ha Booth...? Nem ilyenre még csak gondolnom sem szabad! De nem, nem bírom már tovább. Kijött. Csak egy csepp. Elindult lefelé az arcomon. Hopp, lekoppant a padlóra. Kettő, három, négy, hét, tíz... Már számolni sem tudom! Booooth!"

Brennan felhúzta mindkét lábát, átkarolta azokat. Ráhajtotta a fejét, és átadta magát a zokogásnak. Nem tudta, mitévő legyen. Majd valami mégis eszébe jutott. A gondolat egyre erősebb vonzotta. Eddig egy helyzet, akármennyire is rossz volt, sem vitte rá. Akármennyire is kilátástalan, reménytelen volt, soha nem tudta megtenni, nem vitte rá a lélek. Persze, mert akkor ott volt Booth. De most? Nincs. Meg kell tennie!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés