|
Mercy-k: Elisa/1.
- Apa ne! Kérlek ne! Apa! Ne menj el!
Szűrődött ki a kihalt utcára egy kislány keserves sírása. Gyönyörű kék szemeit már vörösre sírta, ahogyan apja után könyörgött…
- Menj arrébb!
Lökte félre az ideges férfi a kislányt. A kislány a földre esett, de nem hagyta abba a próbálkozást. Soha nem látta még ilyennek az apját megijedt tőle…
- Hadd csak! Hadd, menjen! Mindig is gyáva volt!
Támolygott le a lépcsőn egy nő. A kezében lévő vodkás üveget a férfi felé hajította, de az üveg az ajtóhoz csapódott és széthulló szilánkjai közül egy nagyobb darab a kislány remegő kezébe fúródott. A kislány halkan felsikoltott kezéhez kapott próbálta ingujjával felitatni a sebéből csöpögő vért, de gondolatai rögtön elterelődtek nem akarta elengedni apját, de a férfi csak az ajtót becsapva lépett ki a zuhogó esőbe. A kislány utána szaladt, de már nem tudott mit tenni szemében fájdalom, ahogy csak nézi már a távolban járó kocsi alakját, arcát megvilágította az utcai lámpák halvány fénye és csak egy gondolat járt a fejében…
- Miért… miért tette ezt?
***
10 évvel később…
- Mit gondol, mik azok a tulajdonságok amik érvényesíthetik önt ebben a szakmában?- kérdezte egy férfi szigorú, rezzenéstelen arccal várt a válaszra miközben méregette a vele szemben ülő fiatal nőt .A nő gyönyörű , hó fehér arcán egy cseppnyi félelem sem látszott csak mélyen belenézett a férfi szemébe szinte világító kék szemei letaglózták a férfit…
- Nos, tudja én koromhoz képest olyan tapasztalattal és tudással rendelkezem, amit mások több tíz év alatt sem szereznek meg. - válaszolt a nő meglepő magabiztossággal, ami a férfit is igencsak meglepte, de tetszett neki a nő önbizalma…
- Tudja, én már nagyon régen ebben a szakmában vagyok és az eredményeit és a tanárai által az ön munkájáról készített jellemzés alapján csak egy olyan emberrel találkoztam, mint maga… és úgy gondolom, mellette még több tapasztalatot szerezhetne…
- Ki ő? – kérdezte a nő
- Dr. Temperance Brennan…
***
Csendes, téli este volt a lakás csendjét csak egy borospohár csengése és a pohárba lassan csurgó bor halk bugyogása törte meg. Temperance már alig várta, hogy végre egy pohár borral és egy könyvvel kipihenhesse a nap fáradalmait… Leült a fotelbe majd a poharat a szájához emelte, de mielőtt még belekortyolhatott volna az italba az ajtócsengő zavarta meg az idillt. A nő agyán egy pillanatra átfutott az a gondolat hogy mi lenne, ha úgy tenne, mintha nem lenne otthon, de rá kellett jönnie arra, hogy akár fontos is lehet, úgyhogy letette a poharat és elindult az ajtó felé. Furcsállta, hogy valaki ilyen késő este keresi. Kinyitotta az ajtót majd szája mosolyra húzódott, ahogy megpillantotta az ajtó előtt álló ismerős férfit. Magas, idősödő férfi volt, arca kipirosodott a hidegtől, sapkája kissé az arcába lógott, lehúzta a kesztyűjét majd kezét nyújtotta a nőnek.
- Temperance már alig vártam, hogy újra találkozzunk!- rázta meg férfi a nő kezét
- Howard professzor rég találkoztunk!- viszonozta a nő a gesztust majd beinvitálta a férfit, a férfi leült a kanapéra, szemével először a lakás berendezéseit figyelte majd tekintete megragadt a vele szemben helyet foglaló nőn.
- Nos, nem akarok udvariatlan lenni, de megkérdezhetem, hogy miért keresett fel? – törte meg a nő, a lassan kínossá váló csendet
- Igazából egy kérésem lenne. Van egy hallgatóm, ösztöndíjjal érkezett az egyetemünkre, de kimagasló tehetség és szüksége van rád. – válaszolt a férfihabozás nélkül
- Szüksége van rám? Ezt nem értem. – értetlenkedett a nő
- Temperance a szakmánkban te vagy a legjobb, tudom, hogy most ezzel némileg magamat is minősítem, de szüksége van rád. Csak arra szeretnélek kérni, hogy, adj neki egy esélyt. Biztosíthatlak róla hogy nem bánod meg!- mondta a férfi, akin látszott, hogy őszintén szeretné, ha a doktornő elvállalná.
A nő szívéhez közel állt a férfi hisz pályája elején a saját karrierjét is ő egyengette, ha úgy nézi ő szeretette meg vele az antropológiát, nem akart neki csalódást okozni…
- Holnap reggel nyolc… - sóhajtott a nő
- Köszönöm. – mosolyodott el a férfi majd az eddig kezében szorongatott mappát át nyújtotta a nőnek
- Mondja meg neki, hogy rengeteg gyakornok közül választhatok, és ezt ki kell érdemelni. – változott a nő hangja kissé komorabbra
- Tudod én nagyok sok fiatal tanulót ismerek és olyan tehetséggel és tudásszomjjal rendelkező diák csak igen kevés van vagy lehet, hogy nincs is… - mondta a férfi miközben sapkáját újra a szemébe húzta
- Én bízom magában… - bólintott a nő
- Nos, még egyszer köszönöm és megígérem, hogy nem fog csalódni, ha igen fejemet veheti. – próbálta jobb kedvre deríteni a nőt
- Tudja, hogy megteszem. – mosolyodott el a nő, majd az ajtóhoz kísérte a férfit
- Viszlát Temperance! –nyújtotta a férfi újra a kezét
- Viszlát! – csukta be a nő az ajtót.
A nő visszaült a fotelbe majd elkezdte olvasgatni az aktát és csak olvasta újra és újra… most már igazán felkeltette a kíváncsiságát, nem sok olyan diák volt, aki elsőre megragadta volna, de még nem találkozott vele ezért nem akart más emberek véleménye alapján értékelni…
A hajnali órákban Brennan nem várt hívást kapott, találtak egy hullát…
A nő bár nem volt ínyére hogy ilyen korán és ilyen hidegben is helyszínen kell lennie, de már megszokta hisz ez a munkája… Alig várta már a nyolcórai találkozást, este nehezen tudta álomra hajtania a fejét, mint mindig mikor új gyakornokot kap, de ez az eset más volt hisz általában ő válassza a gyakornokokat és nem őt keresik meg…
Pár perc múlva már az autójában ült, ahogy a műszerfalra nézett a kijelző – 13 Celsius fokot mutatott, ami nem igazán neki való idő volt nem szerette a hideget. A helyszín nem volt messze 17 kilométerre egy megkezdett építkezésen találtak egy hullát.
- És a felkelő nappal, mint egy fénysugár megérkezett Bones is!- üdvözölte Booth a nem éppen jókedvűnek látszó nőt, majd egy kávét nyomott a kezébe
- Jó reggelt Booth, úgy gondolod, szakmát váltasz?- kérdezte a nő reagálva a férfi költői megnyilvánulására
- Ugye milyen jó lett?- mondta a férfi diadalittasan majd egy sárga munkavédelmi sisakot nyomott a nő fejébe és a tetthelyhez vezette.
A hullát már egy ponyvával lefedték, hogy megvédjék a szakadó hótól, a maradványok körül rengeteg ember sürgött, forgott és a ponyva sem bírta el sokáig a hó súlyát, sietni kellett. A maradványokra a hideg miatt különösen kellett vigyázni. A nő saját kesztyűjét gumikesztyűre cserélte, majd a hulla mellé térdelt, a maradványokat vékony hó réteg fedte, de a ponyvának köszönhetően ez könnyen eltávolítható volt. A test mellett már Dr. Camille Saroyan is ott volt, aki orrig felhúzott sállal és vastag kabáttal próbált a hideg ellen védekezni, látszott rajta hogy ő sincs a hideggel nagy barátságban.
Egyszer csak hatalmas dörrenésre lettek figyelmesek az épület jobb szárnyán eltört az ideiglenes támasztás és szinte az egész leomlott. A két doktornő egymásra nézett szinte egyszerre kiáltották:
,, Vigyenek mindent a Jeffersonba!”
Hirtelen mindenki gyors pakolásba kezdett miközben egy ügynök az építésvezetővel ordítozott nem szép szavakat küldve annak, anyjára. Miután fél órával ezelőtt kijelentette, hogy a félkész épület teljesen biztonságos és még a sisakot is feleslegesek.
Egy óra sem telt el mikor már a Jefferson intézetben vizsgálták a maradványokat. Az intézet robosztus épülete kívülről kissé komor hangulatot tükrözött, de néhol pár égősör feltűnt jelezve az ünnep közeledtét. Szinte minden tudós tanonc álma az volt, hogy egyszer ő is itt dolgozhasson. Az intézet falai már látták a tudós társadalom legelismertebb arcait, megtiszteltetés volt itt dolgozni.
Brennan idegesen ült az irodájában szinte percenként az órájára nézett, mikor végre megcsörrent az irodai telefonja, a portáról hívták… Mély lélegzetet vett majd lépteit meghosszabbítva indult el a porta felé.
A fiatal diák, ahogy meglátta a doktornő közeledő alakját felpattant a székről, megigazította ruháját majd próbált kezei remegésén valamennyire enyhíteni. Rettentően ideges volt hisz ott volt tőle pár méterre a példaképe egy elismert személyiség, nem akart neki csalódást okozni csak nehezen tartotta magát, hogy ne ájuljon el…
De nem csak ő izgult, a doktornő is rettentő ideges volt félt, hogy ha mégsem üti meg azt a szintet, ami szükséges, hogy itt tanulhasson és el kell küldenie, lehet, hogy azzal csalódást okozna a professzornak?
Rengeteg kérdés játszódott le mindkettejükben, de már nem rágódhattak rajta hisz már nem volt köztük két méter sem, lány erőt vett magán a doktornő felé lépett majd jobb kezét határozottan kinyújtotta a nő felé…
- Elisa Krone. – mutatkozott be a fiatal nő, az arcán még látszódott némi idegesség, de ez kezdett eloszlani, mikor kezük összeért érezte, hogy ez nem egy álom ez a valóság és most érezte először, hogy jó úton halad álmai megvalósítása érdekében és mindent meg kell tennie…
- Dr. Temperance Brennan.- válaszolt a doktornő majd intett a lánynak hogy menjen előre, figyelte a lány reakcióját, de ahogy meglátta az arcát az eddig kívülről mutatott teljes komorság egy pillanatra megváltozott, szája mosolyra húzódott, ahogy látta az ámulatot a lány arcán
Ahogy beléptek a terembe Elisa szája tátva maradt a sok sürgő, forgó embertől a fényektől, a berendezéstől, de nem érezte magát kényelmetlenül, bár még soha nem járt ott szinte olyan volt mintha otthonra talált volna…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Igencsak felkeltetted az érdeklődésemet, egy új "Bones" érkezik, önmaga tükörtképe?
Tetszik!!!!
Mihamarabb KK!