|
fencikoci: 6x22, kicsit másképp
Minden olyan zavaros volt. Hirtelen és végleges. Vincent meghalt…
- A sötétítő maradjon zárva, oké? – nézett Brennanre Booth.
- Persze.
- A biztonság kedvéért maradj távol az ablakoktól.
- Persze.
- Jól van, figyelj Bones! Hadd aludjak én a kanapén, jó? Tied lehet az ágy.
- Nem. Nem, én kisebb vagyok. Kényelmesebben elférek a kanapén.
Brennan nem talált logikát Booth kérésében. Az udvariasságot ilyen idegállapotban pedig abszolút nem találta a mondottakban. Talán ha érvel, Booth is belátja, hiba lenne helyet cserélniük.
- Plusz neked még meg is kell ölnöd Broadskyt. Ehhez pedig aludnod kell!
Ismerve a nőt, Booth ennyiből is megértette, hová akar kilyukadni.
- Ez nagyon logikus.
- Az. Nagyon logikus.
- Ööö… Ez a pulcsi jó lesz? – mutatta a kedvenc főiskolás melegítő felsőjét. Évek óta nem vette elő, nem fért ő már abba bele, de Bonesra talán jó lehet.
- Igen. Rendben leszek. Köszönöm.
- Jól van, szabad? Hagy segítsek…
- Ne, meg tudok ágyazni – és nem akarom, hogy sírni láss, gondolta, de ezt már nem tette hozzá hangosan. - Kösz, Booth.
- Jól van. Jó éjt, Bones!
- Jó éjt, Booth!
Aztán becsukódott a hálószoba ajtaja, és Brennan leülve a kanapéra átadta magát a kétségbeesésnek.
A világ, amiben eddig élt, amiben egészen eddig hitt, megsemmisült. Porrá lett egy szempillantás alatt. A biztonság, amit a labor jelentett, a tudomány védelmébe vetett hit eltűnt, amikor Broadsky lelőtte Mr. Nigel-Murrayt. Az otthonukban. A Jefferson Intézetben. Booth mindig azt mondta neki, hogy többféle család létezik. Nem csak az lehet a családunk, akikkel vérrokonok vagyunk, hanem azok is, akiket a lelkünkben azzá fogadunk. Noha a lelkiség dolgát még mindezidáig nem értette meg, azt mégis érezte a nő valami miatt, hogy most egy családtagját ölték meg. Ezeket a srácokat ő nevelte az egyetemi éveik alatt, és a gyakornokságuk ideje alatt is. Ő nevelte őket. A tudomány világában ezek a fiatalok az ő gyereki. És egyet már egyszer elvettek tőle. És most Zach után Vincent? Ez a fiú alig volt huszonnégy-huszonöt éves. Tehetséges, ambiciózus, okos, tényleg jóravaló fiú. Még csak most kezdett igazán élni. Csak egy kölyök.
De miért is kellett meghalnia? Miért is használt Broadsky hőkamerát? Miért kellett jönnie annak az átkozott telefonnak? A telefon… Vincent meghalt, de ha nem ő veszi fel, akkor nem ő hal meg. És a nő tudta, milyen érzés, ha Booth nincs többé. Évek teltek el a hamis riasztás és a hamis temetés óta, de rémálmaiban a mai napig előfordult, hogy látta a férfit elvérezni, látta vízbe fulladni, látta, ahogy eltemetik, és tudta, hogy ezt már ő sem bírná ki. Erős volt, de nem ennyire. És most hálát érez azért, mert Vincent vette fel a telefont?
Mégis, milyen ember ő?
„Ne kelljen elmennem. Szeretek itt lenni magukkal, kérem, ne kelljen elmennem!”
És ő mégis hálás?
Brennan könnyei nem apadtak, Vincent utolsó szavai nem mentek ki a fejéből. És rémképként villant fel előtte a lelőtt Cam, a lelőtt Angela, Hodgins, és Booth, akinek most is megvan rá minden esélye, hogy golyó ütötte sebbel végezze.
Órákig tartó sírás, töprengés, és még több sírás.
Nem bírta tovább, és benyitott a hálóba.
Booth pedig mesterlövészi reflexeinek hála azonnal lövésre emelt fegyverrel reagált.
- Sajnálom – emelte fel Brennan megadólag a kezeit. Erre azért nem számított.
- Nem, én sajnálom. Sajnálom. Hallottál valamit? – célzott rá még mindig az ügynök. Igazán élvezte volna, ha valakit lelőhet, persze nem Őt.
- Nem. Nem – válaszolta Bones, és Booth első gondolata valahol a „Te jó ég, mi történt?” és a „Furcsa vagy…” között kereste a megfelelő jelzőt.
- Akarod, hogy letegyem a fegyvert?
- Igen.
- Oké. Mi a baj?
Brennan továbbra is az ajtóban állt, és csak nézett, kisírt szemekkel, összetörve.
- Azt mondogatta: „Ne kelljen elmennem. "
- Hogy?
- Vincent. Engem nézett, és azt mondta: „Ne kelljen elmennem. " Azt mondta, hogy... Hogy szeret ott lenni. Miért gondolta, hogy én vagyok az, aki elküldi? Milyen ember vagyok én?
- Nem. Gyere ide. Nem, nem, nem, nem, Bones, teljesen félreérted, hallod? Teljesen félreérted.
- Nem, hallottam – bizonygatta az igazát. - Te is hallottad. „Ne kelljen elmennem. " Ezt mondta.
- Nem hozzád beszélt – állította továbbra is a férfi.
- Egyedül én voltam ott. És te. Te is láttad, nem hozzád beszélt.
- Istenhez beszélt. Nem akart meghalni.
- Nem, Vincent olyan volt, mint én, Booth.
- Mint te?
- Ateista.
- Oké. Akkor az univerzumhoz beszélt. Nem akart elmenni, nem állt készen, Bones. Maradni akart. Félt a haláltól.
- Ha van Isten, akkor engednie kellett volna, hogy Vincent velünk maradjon.
- Az nem így működik - nézett rá Booth mély együttérzéssel, de közben érezte, ahogy valami változik. Magyarázata nem volt rá, csak egy érzés. Így ültek, egymást nézve néhány pillanatig, aztán Brennan érezte, ahogy kifut belőle a maradék kis erő is.
- Lehetne, hogy csak… – kérdezte a nő, és a félszóból már értette is a férfi, mit akar, így válaszolt.
- Igen. Ezért vagyok itt – ölelte szorosan magához, és ledőltek az ágyra. Brennan a mellkasán fekve zokogott, miközben ő ölelte, és simogatta. - Itt vagyok.
De vajon meddig? – kérdezte önmagától a nő, és egyre jobban belelovallta magát a sírásba. Azok után, hogy egy biztonságos épület védelmében megölt egy embert, mi lesz Booth-szal, akit nem fog védeni vele szemben semmi?
- Csss, itt vagyok, Bones – puszilt a hajába. – Itt vagyok veled – súgta a homlokának, majd oda is adott egy puszit, és amikor a nő ránézett, megcsókolta. Brennan pedig a legkevésbé sem ellenkezett.
Booth érezte, hogy a nőnek nedves az arca a könnyeitől, de ez most nem érdekelte. Erre a pillanatra várt már több mint hét éve. Erre, és csakis erre. Azt még nem tudta, hogy mikor és kinek fog ezért hálát adni, de hogy meg fogja tenni, abban biztos volt. Eljött az ő idejük, és kész. Nincs visszakozás, magyarázatkeresés, semmi, csak ők ketten, és a pillanat, ami az ő pillanatuk. Az ő kezdetük.
Brennan Booth fölé gördült, és úgy folytatták. Hol lágyan simogatták és csókolták egymást, kapaszkodva bánatukban a másikba, hol erőteljesebben, amikor az elfojtott és be nem vallott szenvedély vadállat módjára próbált kitörni belőlük. És a ruhadarabok alig negyed óra alatt le is kerültek mindkettejükről. A férfi csókolta a nő minden porcikáját, kényeztette, szerette – igen, főként szerette. Nagyon szerette, és ezt éreztette minden simítással, csókkal, öleléssel, és mikor végre testük is egybeolvadt, egésznek érezhették magukat a gyászos szétesés után.
Szavak nélkül is értették egymást, minden pillanatban tudták, hogy mozdul a másik. Együtt voltak, igazán együtt, elejétől fogva az eget rengető végig, egyfolytában.
Észre sem vették, mennyire egyszerre suttogták el a másiknak azt a végtelenül egyszerű, de mindent megadó szót, szeretlek…
Fél nyolcig feküdtek összeölelkezve, meztelenül az ágyban. Aztán Brennan, látva, hogy Booth sem alszik, magával húzta a férfit a zuhanyzóba. Ott folytatták, ahol alig egy órával korábban abbahagyták. Csókok, ölelések, szenvedélyes szeretkezés a zuhany vízsugarai alatt. Ilyen „szótlan” közös reggeliben mindeddig sosem volt részük. Egymással legalábbis biztosan nem.
- Kérlek, ne halj meg! – nézett rá a zuhany alatt a nő, miközben a lába még mindig Booth csípőjén volt.
- Ezek után… Nem szabadulsz tőlem – vette elő Booth a sármos mosolyát.
- Nem is akarok – csókolta meg a nő. – Haza kell mennem, átöltözni.
- Nem kell.
- És mégis miben megyek dolgozni?
- Van itt váltás ruhád. Még a múltkori edzésről, amikor ránk szakadt az ég. Ott van a nappaliban, a sporttáskádban. Kimostam.
- Szóval van még fél óránk?
- Így van.
- Azt már érzem, mire akarod ezt a fél órát szánni.
- Jól érzed…
*
Amikor odaértek a Jeffersonhoz, meg sem próbáltak úgy elválni egymástól, mintha mi sem történt volna. Booth megcsókolta a nőt, mielőtt az kiszállt volna a kocsiból.
- Kérlek, ne halj meg!
- Bones…
- Azt mondtad, hogy itt vagy. Mármint nem most. Éjjel. Azt mondtad, hogy itt vagy nekem. Kérlek, ez maradjon is így.
- Nem lesz baj. Elkapom azt a szemetet, és minden jobb lesz majd. Nem kellesz félned, és a többieknek sem. És most sem kell.
- Ő egy mesterlövész.
- Én is az vagyok, még jobb is, mint Broadsky. Bízz bennem!
- Ígérd meg! Ígérd meg, hogy életben maradsz!
- Ilyet nem ígérhetek, de mindent megteszek, hogy így legyen.
- Ez logikus. Nem is tudom, miért kértem.
- Én igen, és ha visszajöttem, el is magyarázom. Hívlak, rendben?
- Rendben.
Majd megint megcsókolták egymást, csak ennek most szemtanúja is volt…
*
Brennan csak nézte a csontokat, de nem látta. Booth-on járt az esze, és azon, hogy vajon mekkora hiba lehetett ez az éjszaka. Hiba volt egyáltalán? Vagy esély? Az eddig elszalasztottnak hitt lehetőség?
Talán az a jövő kettőjüknek, amit a havazáskor kívánt? „Ő és Én, a kettőnk esélye” – állt akkor a papíron. Talán ez az?
- Nagyon régóta bámulod már Leishenger koponyáját. Próbálod rávenni, hogy beszéljen hozzád? – érdeklődött a csontszobában Angela.
- Nem tudom, hogy ez mit jelent.
- Szívem…
- Vagy csak átvitt értelemben mondod?
- Aha. Próbáltam feldobni a hangulatot. De látom, nem sikerült.
- A masztoid általában nem célpont a közelharc során – magyarázta barátnőjének Brennan, mintha Angela tudná, mire is gondol. - Talán mikroszkóppal kellene megvizsgálnom.
- Egy órával ezelőtt is ezt mondtad – mutatott rá Angela a tényekre, és ekkor Brennan is észrevette, hogy már dél is elmúlt. De mikor? Angela pedig további faggatózásba kezdett.
- Mi folyik itt? VincentrőI van szó?
- Igen – mondta Brennan, mert voltak olyan pillanatai, sőt, majdnem pillanata olyan volt, hogy azt hitte, ez az egész csak Vincent miatt van. - És... – nagy levegő – ágyba bújtam Booth-szal tegnap este.
- Mi? – nézett Angela tátott szájjal Brennanre. Úgy állt ott, mint akit leforráztak.
- Miért nem mondasz valamit?
- Mert nem akarok hangosan hurrázni, alig valamivel Vincent halála után – mosolygott.
De Brennan még mindig félt bevallani, talán magának is. Amíg el nem váltak egymástól Booth-szal, minden olyan volt, mint egy álom. Nem volt valóságos.
- Azt hiszem, Vincent miatt tettem.
Angela viszont ezt képtelen lett volna elfogadni.
- Ácsi. Pontosan mi történt miután… Miután bebújtál Booth-szal az ágyba? – tört elő belőle a nagyon kíváncsi. Brennan pedig képtelen volt elrejteni előle széles mosolyát.
Hogy fogalmazza meg azt, hogy még sosem volt ennyire egész? Hogy még sosem érezte magát ennyire teljesnek, boldognak? Hogy úgy érezte, nincs gonoszság a világban? Annyira felülírt az az este minden logikát, minden racionalitást, minden tényt, hogy képtelen volt benne meglátni azt, ami miatt ez mégis maga volt a valóság.
De még az előtt, hogy ezt elmondhatta volna a legbizalmasabb barátnőjének, berobogott a csontszobába Hodgins.
- Megjött a GK tömegspektro eredménye a golyóról, ami megölte Vincentet.
Angela viszont nem akarta ennek adni a pillanatot, amikor végre emberi érzésekről beszélhet Brenennel, így nagy lendülettel kipenderítette a férjét a teremből.
- Édesem, nem! Most ne! Bocsi.
- De…
- Szeretlek, de mondd el Camnek!
Hodgins és Brennan igen megdöbbenve nézték a kismamát. A férfi még egyszer megpróbált ellenszegülni, de esélye sem volt a feleségével szemben.
- Menj, el!
- De…
- Kifelé! – és mikor elment, újra Brennanre nézett. – Szóval? Mi történt azután, hogy bebújtál Booth-szal az ágyba?
- Nem tudom megmagyarázni. De olyan jó érzés volt. A karjaiban lenni, vele lenni. Olyan teljes volt. Nem értem, eddig mindig azt hittem, hogy ezt az egészet az agyunk által kibocsátott kémiai vegyületek okozta érzetek adják, de most nem ezt éreztem. Sőt, ilyet még soha egy férfival sem éreztem.
- Végre beléd vágott a villám.
- Nem tudom, hogy ez mit jelent.
- Nem tudod? – kérdezte, mire csak egy fejrázást kapott válaszul. – Szerelmes vagy.
- Úgy hiszed?
- Nem hiszem, tudom. Ismerlek, és tudom, hogy szereted Booth-t, és hogy ő is szeret téged. Valami nagyon drasztikusnak kellett történnie veled ahhoz, hogy ezt végre te is beláthasd. Igazad volt.
- Miben?
- Drasztikusság. A történés oka tényleg Vincent halála…
- Hát az elég drasztikus volt.
- Mi volt drasztikus? – lépett be Cam a csontszobába. – Hodgins panaszkodott, hogy kidobtátok.
- Majd kiengesztelem.
- Mondtam neki, hogy Vincent miatt egy kicsit mindenki feszült.
- Tekintettel arra, hogy mi a téma, hidd el, te sem tettél volna másképp.
- Köze sincs Leishenger csontjaihoz, igaz? – kérdezte olyan camesen sejtelmesen.
- Nincs. Ez most a filogenetikus rendszerezés.
- A filogenetikus rendszerezés? Angie, ezt már öt éve sem értettem. Szóval mi a téma?
- Hogy lefeküdtem Booth-szal – mondta ki tényszerűen Brennan. – Te sem mondasz semmit?
- Úgy érzem, nem.
- El is felejtettem! Hiszen neked is elég komoly kapcsolatod volt Booth-szal. Kényelmetlenül érint ez a beszélgetés?
- Nem. Egyáltalán nem – mosolygott az orra alatt.
- Te tudtad – nézte Angela a mindent tudó szempárt. – Neki előbb mondtad el? – háborodott fel Angela, de Cam mentette a menthetőt.
- Láttam őket csókolózni a kocsiban.
- És nem szóltál?
- Akartam, de ott volt veled Hodgins, aztán meg telefonálnom kellett Kentbe.
- Igaz. És milyen volt a szex? – kérdezett bele direktbe Angela Brennan dolgaiba.
- Igazán kielégítő.
- Érzéki?
- Elmondhatatlan.
- Ne háríts!
- Hárítani… Hát persze, hogy erre eddig nem gondoltam! Ez negyvennégy milliméter. Dr. Hodgins! – kiabálta, és kiment a helységből megkeresni a kollégáját.
- Most mégis lerázott? – nézett Angela Camre.
- Booth és Brennan. Gondolod, hogy csak Vincent miatt…
- Cam, ők együtt voltak eddig is, csak még nem vették észre.
- Igaz. Megtaláltad már a kép helyét?
- Még nem, de van más, gyere, megmutatom…
És a csontszoba néptelen maradt.
Persze csak addig, amíg meg nem érkezett Brennan és Hodgins, majd egy pár perc múlva már tárcsázták is Booth mobilját.
- Booth? – kérdezte a nő a telefonba, mikor már nem csengett ki tovább. Zajokat halott, de mást, semmit. Hodginsra nézett. - Felvette, de nem válaszol.
- Talán nem tud – mondta, majd átlátva a helyzetet kivette a kolléganője kezéből a telefont. - Oké, egy klikk igen, két klikk nem. Ott vagy, Booth?
- IGEN – szólt a klikk.
- Veszélyben vagy?
- IGEN.
- Broadskyt üldözöd?
- IGEN.
- Információm van a számára – szólt a háttérből Brennan, mire Hodgins csak annyit mondott a telefonba:
- Tartsd!
- Booth, a két zúzódást a masztoidon két ütés okozta, amit Broadsky az öklével mért rá. Érted, mit jelent ez?
- NEM!
Hodgins érezte, hogy nagyobb lesz a baj, ha nem térnek rá a hétköznapi nyelvezetre.
- Dr. Brennan, figyu. Ha Booth lövészpárbajt játszik Broadskyval, akkor nagyon gyorsan a lényegre kell térned!
- Oké, ráütött a masztoidra – mondta tovább a telefonba, - ami közel negyvennégy milliméter vastag.
- Á, igen, igen – kapta ki megint a kezéből a telefont, és fordított Booth-nak. - Broadsky jobb keze el van törve.
- Talán most mentettétek meg az életem – hallotta még Hodgins, aztán Booth kilépett a vonalból.
Idegtépő csöndes várakozás kezdődött a galérián. Közel egy óra telt el úgy, hogy tudták, Booth Broadsky nyomában van. Lövészpárbaj – Brennan agyában ez a szó pörgött oda-vissza. Lövészpárbaj. Újra átélte, ahogy Vincent a kezeik között vérzett el, és rémképként látta, ahogy Booth vérzett évekkel korábban a kezei között. Lövészpárbaj. Akkor halottnak hitte. És most nem hívják. Lövészpárbaj. Ott van Broadsky, két mesterlövészpuska, két tévedhetetlen lövész, és Booth nem telefonál. Lövészpárbaj.
Angela látta rajta, mennyire ideges, de nem szólt. Mindenki csak várt. Feszülten, csöndben, majd megcsörrent a telefon. De nem Booth száma volt rajta.
- Brennan.
- Dr. Brennan, Shaw ügynök vagyok. Booth ügynök kért meg, hogy értesítsem, amint Broadskyt leszerelték. Még nem értek vissza ide, majd telefonál – azzal letette.
Brennan fellélegezve nézett a csapatra, és mikor kimondta, hogy Booth elkapta, mindenki megkönnyebbülten, már-már ünnepelni való hangulatban ugrott a másik nyakába. Angela és Brennan összenéztek, és Brennan így már tudta, hogy igen, ez az a bizonyos esély és lehetőség, amit kívánt. Ez az ő idejük.
Este az intézetben tort ültek Vincent halála miatt. Bejöttek a gyakornokok, akikkel együtt tanult, és a csapatból mindenki elmondott egy kedves sztorit, ami velük történt. Egy kísérlet, egy átmulatott kollégiumi éjszaka, néhány érdekes és nem releváns tény, egy-egy kiérdemelt dicséret, és történet az angol kancsiról, akit egy FBI ügynök egyszer megkedvelt…
Brennan és Booth meg sem próbálták tagadni, hogy ők már együtt vannak. És amikor Brennan irodájában hosszan összeölelkezve csókolóztak, mindenki csak mosolygott rajtuk, hiszen az üveg ezt nem takarta. Mert így legalább érezhető volt, hogy a fájdalom és a gyász elenyésző mindahhoz a jóhoz képest, ami nekik osztályrészül jutott. Angela és Hodgins egy új emberkét várnak, Booth és Brennan igazán egymásra találtak, Cam és Sam, a fiatalok, mindenki. Mert a jó mindig győz. És az igazán jók, amikor távoznak, erre akarnának emlékezni. Hogy a jó mindig győz. Csak a Lime and the coconut ne szólt volna egyfolytában…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Oda se neki... :)