|
Sophie: Egy gyilkost szeretni/1.
"Gyilkolni könnyű." - Valóban az lenne? Elvenni mások életét, csupán azért, hogy a tied könnyebb, szebb, jobb legyen...? Innen nézve ennél nagyobb bűnt el sem lehet képzelni, hiszen az Élet minden... Azon túl már nem vár semmi sem. Én legalábbis így tartom. Akkor hogyan jutottam mégis ide...?
Kezemben megremegett a fegyver, ahogy a zokogás egy újabb hulláma rázta meg testemet. A másodpercek, melyek elteltek mióta a földön ültem görcsösen szorítva a mellettem fekvő férfi kezét mintha órák lettek volna. Rengeteg mindent gondoltam végig ezalatt. Igyekeztem csitítani magam, de az érzelmek és racionális gondolatok olyan csatát vívtak lelkemben, melynek dübörgése elhomályosította a szemem. És akkor hirtelen eljött a pillanat, amikor ráébredtem, mi fog történni. Döntöttem...
***
Hangosan felnevettem, ahogy ott álltam a New York-i Washington intézet hatalmas, kétszárnyú kapuja előtt. Egy fél órával ez előtt még abban sem voltam biztos, hogy amire éppen készülök az életem legnagyobb hibája, vagy éppen ezzel találom meg, amit keresek. Most pedig tiszta szívemből örültem annak a gyakornoki állásnak, melyre épp az imént vett fel Dr. Justin Gottier, a Washington Intézet vezető törvényszéki antropológusa.
Lendületes léptekkel indultam meg a talpam alatt ropogó puha, fehér havon. Minden annyira felemelő volt körülöttem. Épp egy hónap volt Karácsonyig. A hó nagy pelyhekben hullott, én pedig fejemet csóválva mosolyogtam azon, hogy mennyire határozatlan vagyok időnként. Jellemző...
Mikor kicsi voltam, gyűlöltem a szüleim munkáját. Gyűlöltem, hogy a holtakkal foglalkoznak, mikor az igazán fontos az, ami az élőkkel történik. Aztán ahogy felnőttem, egyre inkább megértettem, amit az apám magyarázott. Hogy mit is jelent igazságot tenni, mit jelent a bűnüldözés, mennyit ér, ha az embernek elvei vannak, amikbe kapaszkodhat, amik mellett kitarthat. Nemsokára már a gyilkosokat gyűlöltem, és nem az áldozatokat.
Pár éve aztán egyszer csak, akár a villámcsapás, belémcsapott a felismerés. Rájöttem, hogy én is ezt akarom csinálni. Előtte egészen más irányú volt az érdeklődési köröm, így a szüleim nem kicsit lepődtek meg, mikor kijelentettem, hogy a nyomdokaikba lépek, és törvényszéki antropológus lesz belőlem.
Épp egy ilyen hirtelen döntés hozott most New Yorkba is. Egy kis lakást béreltem a Negyvenhetedik utcában. Apa eleinte ellenezte, hogy ideköltözzek, mivel régebben dolgozott itt, és nem volt biztonságos környék. De elég makacs, forrófejű és talpraesett voltam ahhoz, hogy végül meggyőzzem.
- Bocs! - egy kellemes hang zökkentett ki a gondolataimból. - Ezt elhagytad. - nyújtotta felém a mobiltelefonomat az idegen. Felnéztem rá, és pillanatok alatt felmértem, amit látok. Jóképű, magas fiatalember volt, tiszta, de mégis rejtélyes sötétzöld tekintettel. Arcán sármos mosoly ült. Tipikusan az a típus, akitől érdemes óvakodni, mert veszélyes - és izgalmas. Első pillantásra szimpatikus volt.
- Köszönöm, észre sem vettem. - feleltem elgondolkodva, ahogy visszavettem a mobilt. Összevont szemöldökkel fordultam szembe a férfival. - A telefonomat a táskámban tartom, hogyan eshetett ki?
- Talán nem vigyáztál rá eléggé. - ahogy ezt mondta, azt a bűvös, zöld tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Egyetlen pillanatot adtam magamnak, hogy elvesszek benne és engedjek a csábításnak, majd összeszedtem magam, és ajkaimat mosolyra húzva elfogadtam a kihívást - álltam a tekintetét.
- Elég csapnivaló zsebtolvaj lehetsz, ha visszaadod a zsákmányt. - vontam fel a szemöldökömet, azonban ő csak még szélesebben vigyorgott.
- Nem a mobilodat akartam ellopni, csupán a számodat. - azzal hátra lépett, megtörve a pillanat varázsát. Mielőtt megszakította a szemkontaktust, még gyorsan hozzátette: - Legközelebb csókot lopok! - azzal sarkon fordult, és elsétált.
Kellett pár másodperc, mire felfogtam, mi is történt. Egyszerre töltött el valami kellemes, borzongató érzés, mint mindig, amikor belevágok valami újba, valami kalandosba - és a harag, hogy ennyire könnyen hagytam magam behálózni. Megfogadtam, hogy többé nem fordul elő, majd lenéztem a mobilomra, amely épp ebben a pillanatban csörrent meg.
- Haló! - szóltam bele eltökélve, hogyha az iménti ismeretlen lesz az, egyből leteszem. Nem ő volt. - Dr. Gottier?
- Igen. Mondja, be tudna fáradni az intézetbe? - kérdezte. Hangján egyből éreztem, hogy valami nincs rendjén.
- Természetesen. De miért?
- A rendőrség egy holttest megtalálásakor feltárt egy tömegsírt a helyszínen. A maradványok azonosításához minden segítő kézre szükség van. - magyarázta.
- Értem. Negyed órán belül ott leszek! - feleltem, majd letettem a telefont. Ez a nap tele volt meglepetésekkel. Lelkesen indultam vissza a Washington Intézetbe. Menet közben elgondolkodtam a hallottakon, és arra jutottam, hogy a rendőrség által talált holttest sokkal jobban érdekel, mint a többi névtelen áldozat.
Határozott léptekkel trappoltam hát a törvényszéki labor felé, holott eddig mindössze háromszor jártam ott. Az első szimpatikusnak tűnő emberhez aztán odafordultam, és talán kissé túl rámenősen letámadtam.
- Maga a tömegsírok miatt van itt? - kérdeztem. A fiatalúr meghökkenve nézett vissza rám, majd bólintott. - És ki vizsgálja azt a holttestet, amit a rendőrség talált? - folytattam a kérdezősködést.
- Azt nem tudom, én itt csak gyakornok vagyok. - egy futó mosollyal nyugtáztam, hogy sikerült remek első benyomást tennem az egyik gyakornoktársamnál, majd kezet nyújtottam neki.
- Örvendek, én is. - gyorsan megráztam a felém nyújtott jobbot, majd tovább ugrottam a következő emberhez, de ő sem tudott semmit. Ekkor azonban belépett Dr. Gottier.
- Azokat a maradványokat nem itt fogják vizsgálni. Átszállítják őket a washingtoni Jefferson Intézetbe. - világosított fel minket.
- De hát miért? - szaladt ki a számon. A rám szegeződő rosszalló pillantásokból hamar rájöttem, hogy talán túlzottan mélyen ütöm az orrom olyan dologba, amihez nincs közöm.
- Mert egy lezáratlan nyomozáshoz biztosíthat újabb bizonyítékot, és azt a nyomozást annak idején egy bizonyos Seeley Booth különleges ügynök vezette. Ennél többet én sem tudok mondani. - zárta le a témát, de ahogy szemüvege fölött rámpillantott, abból éreztem, hogy jóval többet is tud erről az ügyről.
Ekkor hűvös remegés futott végig rajtam, ahogy belémcsapott a felismerés. Az egyetlen lezáratlan ügy, melyet a Jefferson intézet csapatának eddig nem sikerült felderítenie...
- A Morrison-Taskett-ügy... - motyogtam magam elé.
- A mi? - kérdezte az egyik mellettem álló gyakornok.
- Ezt meg honnan tudod? - érdeklődött egy másik. Végre felnéztem rájuk. Csak most vettem észre, hogy összesen öten vagyunk. Mind a négy társam engem bámult kiguvadt szemekkel.
- Onnan, hogy Seeley Booth az apám.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Sophie úgy olvasom megint egy remek történet van folyamatban!! Nagyon tetszett!!! Izgalmasnak ígérkezik!!
Úgyhogy nagy gratula!!!!!!
És mihamarabbi KK!!!