- Anya, apa, megjöttem! - kiabált Christine, ahogy belépett Hannah-val az ajtón. - Itthon vagytok?
- Szia Chrissy! - jött az ajtóhoz Booth. – Hannah? Te mit keresel itt?
- Christine, én mondtam hogy ez nem jó ötlet. - fordult Hannah a lány felé. - Hello Seeley.
- Cristine, miért nem írtad az SMS-ben, hogy ki lesz a vendégünk? - kérdezte dühösen a lányától Booth.
- Meglepetésnek szántam. Tudom, hogy szereted, ha látogatóink vannak. Gondoltam Hannah-nak is örülni fogsz… De úgy látszik nem… - mondta Christine, majd felszaladt a lépcsőn a szobája felé.
- Hé, várj már! - indult utána Booth, amikor hirtelen feltűnt Bones.
- Mi történt? – kérdezte. – Hannah?
- Temperance! Úgy örülök hogy látlak! Lálak titeket! - javította ki magát gyorsan.
- Én is örülök. - ment oda Brennan, és ölelte meg barátnőjét. - De hogy hogy itt vagy Washingtonban?
- Tudod, Temperance, ez egy hosszú történet. De szerintem elmegyek egy szállodába, nem akarok a terhetekre lenni.
- Nem szükséges. - szólalt meg Booth. - Maradhatsz nyugodtan, nem zavarsz. És biztos Christine is örülne, ha maradál. - mosolygott Hannah-ra, a régi mosolyával.
- Akkor tedd le a cuccod. - mutatott Brennan a lépcső melletti üres kis részre. - Menjünk be a nappaliba, és beszélgessünk. Kérsz valamit inni?
- Nem, köszönöm nem kérek. - tette le a bőröndjét Hannah, és elindult Booth után a nappaliba.

Chriistine amint felért a szobájába, küldött egy üzenetet az egyik barátjának. Nem akart egyedül lenni. Azt gondolta, ha vendégül látják Hannah-t, akkor jót tesz. De nem. Az apján látszott, hogy nem örül a nőnek. Pedig olyan kedvesnek tűnt… De nem ítélheti meg valaki személyiségét, csak azért, mert beszélgettek 10 percet. És ki tudja mit tett, vagy mondott régen a szüleinek. Hisz még azt se tudja róla, hogy hány éves…
Ahogy ezek a gondolatok jártak a fejében, szólt az ajtócsengő. Fogta magát, és elkezdett lefelé rohanni. A lépcső mellett még elszaladt az apja mellett, de nem akarta, hogy ő nyisson ajtót, mert akkor megkérdőjelezné, hogy késő este megy akár bárhova is.
Az ajtót szinte kitépte, olyan hévvel nyitotta ki. Kint nem más állt, mint a legjobb barátnője, Amanda.
- Szia! - köszöntötte Christine a lányt.
- Szia! Akkor mehetünk? Szóltál a szüleidnek?
- Nem, nem szóltam, de egy perc és meetünk. Csak lehozok pár dolgot. Addig gyere be.
Amanda Care két évvel volt fiatalabb Christine-nél. Anyja, Temperance Brennan főnöke, Camille Saroyan. Apja, Jonathan Care, a Jeffersonianban dolgozik fizikusként. Amanda is sokat tartózkodott a laborban, mint Christine és Michael. Így lettek ők hárman a legjobb barátok. Ismerték egymást, és még a szüleik is jó barátok voltak. Nem is kell ennél több.
- Christine, elárulnád, hogy mit keres itt Amanda este hétkor? - lépett oda hozzájuk Booth. - Amúgy szia Amanda.
- Csókolom! - köszönt lelkesen Amy.
- Apa, Amy azért van itt, mert én hívtam. Elmegyünk sétálni a parkba.
- Csak ti ketten?! Ilyen későn?? Na azt már nem! Amanda, a szüleid tudnak erről, vagy csak megszöktél, mint a múltkor? - Amy egy fél évvel azelőtt elszökött az egyik barátához az éjszaka közepén. Nem szólt senkinek, csak lemászott az ereszcsatornán. James, a barátja szüleinek azt mondta, hogy elengedték otthonról.
- Nem, dehogy Booth ügynök! - mentegetőzött a lány. - Tanultam abból az esetből.
- Remélem is. De egyedül mégse mehettek sehova. Amanda, itt aludhatsz nyugodtan, de az éjszakának nem vágtok neki egyedül.
- Jaj, apa! Michael is velünk jön! Csak nem hagytad hogy befejezzem.
- Rendben, akkor mehettek. Legalább lesz valaki, aki megvéd titeket… - morogta az orra alá Booth. Christine elindult fel a lépcsőn, szobája felé, a táskájáért. Amint leért, felkapta a kabátját, megölelte az apját, majd Amandával kilépett az ajtón.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.06.23. 09:45 petra ó! ez nagyon tetszik! nagyon jó a szituáció és a megoldás mégjobban érdekel!!!!! kérlek folytasd!!! KK