|
Sophie: Egy gyilkost szeretni/3.
Végre otthon voltam kicsi, de hangulatos kuckómban. Sietősnek szánt, bár valójában meglehetősen lassú mozdulatokkal vettem le a kabátom és bújtam ki csizmámból. Ólom-nehézségű végtagjaim és homályos tekintetem arról árulkodtak, hogy új gyakornoki állásom első két napja kissé megviselt... Semmi másra nem vágytam, csak egy jó meleg fürdőre és egy csésze forró teára.
Mostmár átkoztam magam, amiért a múlt éjszakát az Intézetben töltöttem a tömegsírból származó csontok azonosításával. Először azért igyekeztem annyira, mert reméltem, hogy ha hamar végzünk, Gottier talán elárul valamit a Morrison-Taskett-féle hulláról.
Egy idő után végül annyira belemerültem a munkába, hogy csak akkor vettem észre, hogy már késő éjszaka van, mikor gyakornoktársaim hatalmas ásításokkal kísérve végül lassan hazavándoroltak, bár az egyikük, Hugh még a laborban elaludt. Nem is vettem észre, hogy "ki bírja tovább a melót" versenyt folytattunk a legjobb első benyomásért...
Valójában kissé protekciósnak éreztem magam a világ egyik legelismertebb szakmabelijének lányaként. Viszont a zavaró gondolatok mint ez, vagy a gyakornoktársaimmal való viszony kialakításával kapcsolatos aggodalmaim nyom nélkül eltűntek, mikor a csontok átvették az irányítást... Az apám mindig azt mondja, hogy az ember ahhoz ért a legjobban, amit képes igazán szívvel és lélekkel csinálni, amibe beleadja önmagát... Azt hiszem, valami ilyesfajta átszellemülés kerített hatalmába, mikor a maradványokat vizsgáltam. Tulajdonképpen anya is így dolgozik, csak nem látja be, hogy az a fajta érdeklődés és elhivatottság, amitől képes ennyire koncentrálni, nem csupán intelligencia és hozzáértés kérdése...
Nem is tudom, mennyi kávét ittam meg, csak arra emlékszem, hogy lassan minden épeszű gondolat kiúszott a fejemből, és legközelebb már arra ébredtem fel, hogy Hugh rámterít egy pokrócot.
Másnap reggel Dr. Gottier is benézett hozzánk, de nem mondott semmit, mindössze egy halvány mosollyal nyugtázta, hogy gyakornokai ennyire szorgalmasak. Elég nagy összeget tennék rá, hogy még egy csapat sem végzett ilyen gyorsan egy tömegsírnyi csontváz azonosításával - estére ugyanis készen lettünk.
Az egyetlen apróság, ami teljesen elkerülte a figyelmemet, az a lemerült mobiltelefonom volt. Végül hazaérve feltettem a töltőre, és az ágyamra lehuppanva néztem a világító kijelzőt, amint jópár nem fogadott hívást jelenít meg apa és anya részéről. Villámgyorsan nyomogattam a gombokat, majd vártam, míg a hívott fél felveszi.
- Christine! - hallottam meg fáradt hangját.
- Anya! Ne haragudj, hogy csak most tudtalak hívni, dolgoztam. - hadartam a gyors magyarázatot.
- Semmi gond. Ugye minden rendben?
- Persze! Illetve... - csak ekkor jutott ismét eszembe a titokzatos hulla, amit a Jeffersonba küldtünk.
Alsó ajkamat beharapva szorítottam fülemhez a mobilt. Talán most végre megtudok valamit... - Dr. Gottier mondott valamit egy holttestről, amit a Jefferson Intézetbe szállítanak... Azt mondta, a ti ügyetek. És hogy lezáratlan... - óvatoskodva igyekeztem megközelíteni a témát. - Ez azt jelenti, hogy...
- Azt. - vágta rá anya, és éreztem a hangján, hogy ideges. Már meg is bántam, hogy felhoztam a témát.
- Ezek szerint megkaptad a gyakornoki állást Justinnál. - rövid szünetet tartott - Figyelj csak, Christine! Booth és én arra kérünk, tartsd távol magad az ügytől, bármi történik... - elmosolyodtam. Anya mindig a vezetéknevén szólította apát, és ezen az én születésem sem változtatott semmit. Hiába, a mi családunkban senkit sem úgy szólítanak, ahogyan kellene...
- Rendben. - feleltem gyorsan. Tudtam, hogy az újabb holttest előkerülése felzaklatta anyámat; valamiért ez az ügy mindennél erősebb aggódást váltott ki a szüleimből, néha úgy éreztem, szinte már rettegést...
- Megígéred?
- Ígérem. - mondtam tisztán. Nem szerettem, ha aggódnak értem. - De azért értesítesz a fejleményekről, ugye?
- Amint megtudunk valamit, te leszel az első, akinek szólunk.
- A hivatalos szervek után, igaz? - kérdeztem oldva a feszültséget, bár ez csak pár pillanatra sikerült.
- Ne haragudj, de most mennem kell. Majd még hívlak, kicsim. - hallottam ismét a hangját.
- Rendben.
- Óh, és Christine? Cam holnap New Yorkba utazik. - mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam. "Még gardedámot is kapok..." - futott át az agyamon a gondolat, de aztán megráztam magam.
- Értem. Szeretlek, anya! - mondtam mosolyt erőltetve arcomra, még akkor is ha tudtam, hogy nem látja.
- Én is, kicsim.
- Szia! - letettem a telefont és hanyattdőltem az ágyon. Már vagy századik alkalommal rágtam végig ezt a témát: vajon mi lehet olyan különleges ebben az ügyben? A szüleim már jópár sorozatgyilkost juttattak rács mögé, de egyikük sem, még a Sírásó vagy Christopher Pelant említése sem váltott ki belőlük ilyen reakciót. Mintha egy tonnás esőfelhőt raktak volna a vállukra...
Mindössze annyit tudtam az ügyről, hogy egy Delia Morrison nevű nő holttestének felbukkanásával kezdődött - a hullát egy árokban találták meg, testét égetett, szúrt, lőtt sebek és vágások borították. Olyan volt, mintha a világ összes fegyverét rajta próbálták volna ki... A Jefferosnnak nem is sikerült mindet azonosítania. Ebbe még én is beleborzongtam, pedig amikor ez történt, még meg sem születtem.
A gyilkos szőrén-szálán eltűnt... Legközelebb tizenegy évvel később jelentkezett, és újabb áldozata Emilie Taskett volt, egy magányos tanár. A két nő között semmiféle kapcsolatot nem fedeztek fel, az egyetlen közös pont a gyilkosság módja volt - ugyan olyan borzalmas sebek tömkelege...
Ekkor a szüleim már megszállottai voltak az ügynek. Egy teljes hétig dajka vigyázott rám - tíz éves voltam - apa és anya pedig megállás nélkül próbáltak a gyilkos nyomára bukkanni, de nem jártak sikerrel. Az elkövetkező hónap borzalmas volt - emlékszem, még soha nem láttam őket ennyire megtörtnek, mint akkor... Csendes, sötét időszak volt, de végül visszataláltunk a normális kerékvágásba...
Tekintetem a polc legtetején pihenő kartondobozra vándorolt. Oldalán mindössze két betű virított: M-T. Ez a doboz rejtett minden információt, amit eddig sikerült begyűjtenem az ügyről. Már kisebb koromban is feljegyezgettem, mikor a szüleim elejtettek egy-egy szómorzsát a témában. Ők nem tudtak róla, hogy én is végeztem egy kis magánnyomozást, bár nem volt túl sok anyaghoz hozzáférésem... Valójában semmire sem jutottam, pedig rengeteget foglalkoztam vele. Azt hiszem, leginkább az volt az oka a doboz létezésének, hogy én is szerettem volna úgy tenni, mint aki képes segíteni az ügy megoldásában - de valahol mélyen tudtam, hogy ez önámítás.
Felálltam, és leemeltem a dobozt. Tetejét vékony porréteg fedte, de ezzel nem törődtem. Mohó mozdulattal nyitottam ki, és pár pillanattal később teljes tartalma az ágyamon és a szoba padlóján hevert szanaszét. Egy mély sóhajjal végül belevetettem magam a parttalan nyomozómunkába, csupán hogy saját lelkiismeretemet megnyugtassam - majd a papíráradat közepén hasalva nemsokára elnyomott az álom.
***
A Washington Intézetbe tartottam. Hűvös délelőtt volt bár nem havazott, de a leheletem minden kilégzéskor meglátszott a levegőben, az út szélén pedig hatalmas kupacokba lapátolva pihent az előző nap lehullott hó. Ma valahogy szürkébbnek tűnt az egész város.
Anya hívása hajnalban ébresztett. Sikerült azonosítaniuk az áldozatot - a neve Marianne Phoenix volt, huszonkilenc éves nő. Nem sok új információ, de ez is valami. Ennél többet nem tudtam kicsikarni anyából, és nem is akartam még jobban aggasztani, bár ma már jóval élénkebb volt a hangja.
Miután reggel rendet raktam a papírok közt és mindent visszatettem a dobozba, fáradtan és rosszkedvűen indultam el dolgozni. Megígértem anyának, hogy nem ártom magam az ügybe, de nyugtalanított. Mi az, amiről nem tudok...?
Megcsörrent a telefonom. Nem számítottam rá, hogy bárki hív ilyenkor. Gépies mozdulattal vettem fel, majd szóltam bele.
- Haló?
- Megismered még a hangom...? - összerezzentem. Lágy, kellemes, kaján férfihang ütötte meg a fülemet, amit természetesen azonnal felismertem. Valahogy az utóbbi két napban teljesen sikerült megfeledkezdnem a titokzatos mobilszám-tolvajról, de most olyan élénken jelent meg a képe lelki szemeim előtt, mintha velem szemben állna.
- Talán igen. De arcot nem tudnék hozzá rendelni... - hazudtam.
- Akkor képzelj el egy olyan pasit, akinek a mosolyától megremeg a térded... - önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Rossz duma, Casanova. - morogtam bele a mobilba. Láthatóan eszembe sem jutott múltkori fogadalmam, mi szerint lecsapom a telefont, és nem hagyom magam elcsábulni...
- Igazad van, elismerem. Viszont a nevedet elárulhatnád... - komolyodott meg kissé a hangja. Vártam pár másodpercet, amit eredetileg józan gondolkodásra szántam; vajon megadjam a nevem egy idegen pasinak, aki legutóbbi találkozásunkkor simán kilopta a telefonomat a táskámból...?
- Csak ha te is elárulod a tiédet. - böktem ki végül.
- Megegyeztünk. - szinte láttam magam előtt azt az elégedett vigyort. - Hölgyeké az elsőbbség.
- Christine.
- Gabriel. - vágta rá nevét ő is azonnal. - Nagyon örvendek! Esetleg egy teljes névvel is megajándékoznál...?
- Előbb halljuk a tiédet! - alkudoztam, bár igazából nem tudom, miért. Életem leghosszabb - és egyik legszórakoztatóbb - bemutatkozása volt.
- Ahogy akarod, hercegnő! - adta be a derekát. - Gabriel Phoenix, szolgálatára. - megfagyott bennem a vér. Éreztem, ahogy pulzusom az egekbe szökik. Ez nem lehet véletlen!
- Van testvéred? - kérdeztem hadarva, talán kissé túl nagy szünet után. Nagyot nyeltem...
- Hé, most hirtelen ismerkedős hangulatod lett? - nevetett bele a telefonba.
- Van vagy nincs?! - támadtam neki ismét. Abbahagyta a nevetést. A beszélgetésünk kezdett kínosan más irányba terelődni, de ez most cseppet sem érdekelt.
- Van egy nővérem.
- Mi a neve? - tartottam a választól.
- Miért érdekel ennyire...? - mostmár az ő hangja is megváltozott; feszült, gyanakvó lett. Végül úgy tűnt, további unszolás nélkül is jobb belátásra tért. - Marianne.
Kiszáradt ajkaim elnyíltak, gomolygó párafelhőt fújtam a levegőbe, majd lassan lehunytam a szemem, és egy néma szitkot mormoltam magam elé. Igyekeztem határozott lenni, de mikor ismét megszólaltam, szavaim lassan, nehezen visszhangoztak, akár az ólomgolyók csattanása a kőpadlón, és hangom remegett.
- Este hétkor, az Apollo Bisztróban, a huszonharmadik sarkán... - egy pillanatra átfutott az agyamon a groteszk gondolat, hogy ez tulajdonképpen akár randinak is felfogható, és az erre a szürreális elképzelésre beállt énem már szinte várta, hogy valami pasis poénnal megjegyzi, milyen gyors tempóra váltottam hirtelen... Nem ez történt.
- Rendben. - hangja komoly volt, vészjósló. Elemeltem fülemtől a mobilt, és kinyomtam. Borzasztó érzések kerítettek hatalmukba. Hogy fogom neki megmondani, hogy a nővérét kegyetlenül kivégezte egy sorozatgyilkos, akit közel húsz éve nem sikerült elkapni...? Ez már a fejemben is szörnyen hangzott...
És ami a legrosszabb, úgy éreztem, képtelen lennék megbántani a fickót, pedig alig tíz perce még azt gondoltam, hogy csak egy rossz ripacs, akivel nem érdemes törődni - most pedig minden jel arra utalt, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nagyon tetszik Christine és Gabriel párbeszéde, és nagyon kíváncsi vagyok, mi is fog kisülni kettejük találkozásából. Mondjuk én a most történteket automatikusan össze is kötöttem a címmel, de mivel ez egy Sophie-fic, ahol semmi sem az, aminek látszik, tudom, hogy bármi megtörténhet. És alig várom, hogy megtörténjen. Gratulálok, és KK!!
Ide bizony kommentelnem kell! Mert ugyan tudtad, hogy ez a rész nekem tetszeni fog, de nem lehet megállni szó nélkül, mennyire zseniális, mennyire feelinges és mennyi pluszt ad a karakterekhez, ahogyan a Christine-Brennan telefonbeszélgetést bemutatod mindkét fél oldaláról!
Te bármit meg tudsz írni (;
Köszi Pic!