Majdnem egy órával előbb ott voltam a megbeszélt helyen, és idegesen kortyoltam bele forró kávémba. Már legalább huszadszor égettem meg az ajkaimat a sötét folyadékkal, de nem törődtem vele, gondolataim össze-vissza cikáztak.

Mi lenne, ha egyszerűen lelépnék? Előbb-utóbb úgy is tudatja vele valaki, vagy talán már tudja is... Miért épp én legyek a rossz hír hozója? - valahogy mégis ott maradtam, mintha a székhez ragasztottak volna. Furcsa mód úgy éreztem, tartozom neki ennyivel...

Ugyan miért, mert visszaadta a mobilomat amit előtte ellopott?! - futott át az agyamon a gondolat, de végül megráztam magam. Már megint azt csináltam... Megpróbáltam racionális magyarázatot keresni arra az érzésre, ami megrémített, hogy kezelni tudjam és felülemelkedjek rajta.

Pedig vannak dolgok, amiket egyszerűen csak tudunk, és kész. És én most pontosan tudtam, hogy Gabriel Phoenix perceken belül felbukkan az ajtóban, és fogalma sem lesz róla, mekkora veszteség érte - és azt is tudtam, hogy én vagyok az, aki közölni fogja vele a tényt, hogy a nővére meghalt.

Kezemben a bögre megremegett, és hangosat csuklottam, ahogy egyszerre próbáltam hevesen levegőt venni és kinyelni a gombócot a torkomból - immár sokadszorra. Újabb forró korty kávét gördítettem le, ezúttal a nyelőcsövemet végigégetve, és egy pillanatra lehunytam a szememet, abba a hiú álomképbe ringatva magamat, hogy amit nem látok, az nem is létezik.

Sajnos a Világ a következő pillanatban bebizonyította, hogy ez nem így működik... Éreztem, ahogy valaki megáll az asztalom felett. Kinyitottam a szemem, és a gombóc a torkomban kivi-nagyságúra növekedett.

- Szép estét, Christine... - hangsúlyozta ki a nevemet. - Leülhetek?

- Persze. - mosolyt erőltettem az arcomra. Pontosan olyan volt, mint amilyenre emlékeztem: rejtélyes, titokzatos és különleges. Villódzó mélyzöld tekintetét szinte támadólag szegezte kék szemeimnek. Az idegesség vagy feszengés legapróbb szikráját sem tudtam felfedezni benne.

Most nem voltam erős. Képtelen voltam állni a tekitetét, alig egy másodperc múlva elkaptam pillantásom, és a gőzölgő kávém fekete felszínét jutalmaztam vele. Szabályosan bepánikoltam attól, ami előttem állt...

- Ha jól emlékszem, tartozol nekem egy teljes névvel. - figyelmeztetett mosolyogva. Mosolyogva... Nem tudtam felfogni, hogyan képes erre. Hogy tud ilyen laza lenni, mikor... Ismét átfutott az agyamon, hogy hagyhatnám az egészet, és lehetne mindez csupán egy kellemes esti csevej. Újabb hangos nyeléssel végül összeszedtem magam, és kezet nyújtottam neki.

- Lorean Christine Booth. - mutatkoztam be egy álmosoly kíséretében. Kihasználva a pillanatot, hogy a szemébe nézek, újabb ragyogó zöld rohamot indított ellenem, mintha a fejembe akarna látni...

- Lorean... - ismételte a nevemet.

- Általában a Christine-re hallgatok. - jegyeztem meg. Eleinte a szüleim még az első nevemen szólítottak, de aztán megkértem őket, hogy hívjanak inkább Christine-nek. Legalábbis így mesélték, nem emlékszem, kicsi voltam...

- Nekem a Lorean jobban tetszik. - húzta ajkait szélesebb mosolyra. Na, ennyit erről...
Pár pillanatig csak bámult rám. Az egyik szememre, majd a másikra. Szinte észre sem vettem, hogy nem engedte el a kezemet, valahogy természetesnek vettem a közelségét.

- Mi a baj? - kérdezte végül. Leesett az állam. Minden igyekezetem ellenére meglátszott rajtam, hogy feszült vagyok... Sőt, hogy "baj van." Úgy éreztem, mintha egy olyan barát ülne velem szemben, akit ezer éve ismerek, és feltétel nélkül megbízom benne...

Megbíztam benne. Nem tudom miért, de így volt. És ahogy nézett rám a kezemet szorítva, lassan megnyugodtam. Mitha lemosták volna rólam, fokozatosan lepergett az idegesség, eltűntek a zavart gondolatok, a gombóc a torkomban felszívódott. Ismét tisztán láttam, és hideg fejjel, szívemet megkeményítve egy mély levegőt vettem, majd kiböktem...

- A testvéredet, Marianne-t meggyilkolták.

Rettenetesen hosszú pillanat következett, mintha lassított felvétellé változott volna minden. Elengedte a kezemet. Láttam, ahogy tekintete hirtelen elsötétül. Még mindig a szemembe nézett, de tudtam, hogy a gondolatai messze járnak. Szinte érezni lehetett, ahogyan végigpörgeti a fejében a lehetőségeket, eldönti, vajon hazudok e.

Tudtam, hogy hisz nekem. Fájdalmának minden egyes rezdülését látni lehetett az arcán. Mintha egy kést döftek volna a szívembe, hatalmas bűntudatot éreztem a lelkemre nehezedni... Mindezt én okoztam. A szemem sarkát égették a könnyek, de nem tudtam sírni. Még csak pislogni sem, csak néztem meredten magam elé...

Olyan volt az egész, mint egy rémálom, amiből nem tudok felébredni... A dermedtség úrrá lett végtagjaimon, mintha kővé váltam volna. Végül nagy nehezen kitéptem magam a pillanat szorításából, bal kezemmel a kávésbögrémért nyúltam - levertem.

A hangos csörömpölés mindkettőnket kizökkentett. A világ újra normális tempóban létezett, és újra a saját testem ura voltam. Villámgyorsan eltéptem a tekintetem róla, és levetettem magam a székről, szinte pánikszerűen menekülve a cserepek szedegetésébe.

Elbújok az asztal alá... Gyáva vagyok és szánalmas. Hiszen én senkit sem veszítettem el, neki van oka gyászolni, akkor meg mit sajnálom magam! - Egy pillanatra belegondoltam, milyen lenne, ha az én féltestvérem, Parker halna meg, és testemen fájdalmas borzongás futott végig. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon.

Hálát adtam az Égnek, hogy megóvta a családomat, hogy még soha senkit nem kellett elveszítenem... Nem tudtam elképzelni, hogy bírják ezt a szüleim. Hiszen nekik nap mint nap kell szembesíteniük az embereket szeretteik elvesztésével - én nem rendelkeztem ilyen lelki erővel.

- Áu! - szisszentem fel, ahogy az egyik törmelékdarab mély vágást ejtett a mutatóujjamon. Egy röpke másodpercig csak néztem, ahogy a vérem kibuggyan a sebből.

- Honnan tudod? - hallottam a rekedt hangot a hátam mögül. Összerezzentem. Egy mozdulattal letöröltem a könnyeimet, és próbáltam rávenni magam, hogy felálljak, hogy szembe nézzek vele, de képtelen voltam.

- Az apám vezeti a nyomozást. Egy sorozatgyilkost keresnek, de már húsz éve nem sikerült elkapni... - mormoltam halkan, gépiesen. A vércseppek a bögre egyik darabján landoltak, majd csigalassúsággal folyni kezdtek a domború felületen. Meg sem fordult a fejemben, hogy az ügy bármely részletét eltitkoljam előle, holott minderről nekem sem lett volna szabad tudnom.

Hallgatott. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy nem ment el. A mutatóujjamon hordott delfines gyűrűt vörösre festette a vérem, ez valahogy kizökkentett. Ujjamat a számba véve igyekeztem kiszívni a sebet, majd összeszedve magamat felálltam, és szembefordultam vele.

Túl közel állt, kishíján hátraestem, de elkapta a karomat. Az arca teljesen megváltozott. Már nem töprengett, tekintete elszánt volt, sötét és tiszta. Nem is próbálta leplezni fájdalmát, de ettől nem tűnt gyengének. Valójában erősnek látszott, már-már ijesztően erősnek, és őszintének...

- Mikor? - kérdezte mély, rekedt de ugyan olyan lágy hangon.

- Négy napja. - feleltem magamat is meglepő tárgyilagossággal.

- Hogyan?

- Azt még... Még nem tudják. - hangom most bizonytalanabbul csengett. Nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy ecseteljem neki a sorozatgyilkos brutálisabbnál brutálisabb módszereit, amiket az áldozatain "kipróbált."

Bólintott, majd elengedte a karom.

- Köszönöm. - mondta. Ugyan mit...? Hogy tönkretettem az életét?! Legalábbis én így éreztem...

Megszakította a szemkontaktust, majd megfordult, és elindult a kávézó ajtaja felé. Lehunytam a szemem, és kifújtam a levegőt. Könnyeim forrón csorogtak végig arcomon. Ennyire még sosem fájt, hogy fájdalmat okoztam másoknak.

Ekkor váratlanul valaki elémlépett. Kinyitottam a szemem, de a következőben már vissza is csuktam, ahogy éreztem, hogy forró ajkak tapadnak az enyémhez. Csupán egyetlen, hosszú pillanat volt az egész, de ez a pillanat elég volt, hogy a pulzusom az egekbe szökjön, testemen pedig kellemes melegség, nyugalom áradjon szét, kimosva minden aggasztó gondolatot - csupán egyetlen, hosszú pillanatra.

Gabriel elhúzódott, majd a fülembe suttogott.

- Állom a szavam, Lorean... - legközelebb, mikor kinyitottam a szemem, ő már eltűnt. Nem tudtam, pontosan mi is történt. "Elmondtad neki, hogy a testvérét meggyilkolták, elvágtad az ujjad egy kávésbögrével, majd ő megcsókolt téged." - visszhangozta egy hang a fejemben, de ez a felsorolás valahogy annyira üresnek hatott.

Hiszen ennél sokkal, de sokkal több minden történt...

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.12.07. 15:18 hullaviasz Na ez durva volt... persze jó értelemben! Olyan részletességgel sikerült belemerülnöd Christine érzelmeibe, hogy már én éreztem szarul magam. Persze ez megint csak tehetséged biztosítéka, szerintem ez a legnagyobb erősséged: hibátlanul közvetíted az különféle érzelmeket, minden apró változást. Le a kalappal és várom a folytatást!