Booth összehajtogatta a kis levelet, könnyei potyogtak, mint a záporeső miközben remegő kézzel igyekezett azt visszarakni a borítékba. Jelen pillanatban ez a mozdulatsor szinte teljesíthetetlen feladatnak tűnt, testrészei nem engedelmeskedtek. Szemeit könnyei homályosították, szinte semmit nem látott, kezei úgy remegtek, mint egy hosszú, egész napos szabadban töltött téli nap után, reszketve a hidegtől. A szíve kalapált, a gondolatai cikáztak múlt, jelen és jövő között. Ráadásul még a telefonja is megszólalt, hangosan süvítve bele a szoba némaságába. Kivette a telefonját, a kijelzőre pillantott. Bones.

Szia! Úton vagyok. – és ezzel letette. Képtelen volt rá, hogy több szót kipréseljen magából. Hát, újra itt tartok? Felfordult az egész életem. Bones és Alexa. Christine és Parker, Míra és Roli. Mintha választanom kellene! Ez őrület! – Alexa? – hangosan szólítva a nőt rázódott vissza a valóságba, és felkelve a kanapéról a nő keresésére indult.

Itt vagyok. – lépett elé, a bejárati ajtónál megállva. - Minden rendben? -  Booth ábrázata igen rosszul festett. – Jól vagy?

Nem, nem igazán, de most mennem kell. Holnap visszajövök és megbeszéljük a további teendőket és intézkedéseket. Ha elmentem, zárd be az ajtót és ne menj az ablakhoz. Colt ügynök a szemben lévő szobában van, és szólok Flemingnek is, hogy csatlakozzon ismét hozzád. Csináld, amit mondanak és nem lesz gond. Caroline délelőtt még eljön hozzád, újra átveszitek a vallomásodat. Megértettél? – Booth szavaiban, hanglejtésében most nyoma sem volt korábbi lágyságának.

Tökéletesen. – Alexa érezte, a férfi hivatalos hangneme nem más, mint védekezés a lelkében dúló kétségek elől. – Tudom, mit kell tennem. Mint ahogy azt is, hogy ami ma közöttünk elhangzott, történt illetve nem történt az az én felelősségem. Legkevésbé sem az volt a szándékom, hogy fájdalmat okozzak neked, megbántsalak, vagy felforgassam az életedet. De megtettem. Nem tudom semmissé tenni. Sajnálom.

Alexa, kérlek! – emelte fel Booth a hangját, kezét is kissé megemelve, szemében harag tüze égett. – Ne hidd azt, hogy minden a te felelősséged, a te hibád, a te bűntudatod! Már azzal, hogy beléptél reggel az ajtón fenekestül felforgattad az eddigi nyugodt életem anélkül, hogy egyetlen szót is szóltál volna. Hiába telt el 10 év képtelen vagyok túllépni rajtad, akármennyire is próbállak erről meggyőzni téged, vagy magam. Roland és Míra ugyanúgy a családom, ahogy Christine és Parker, amivel az ég adta világon semmi gond nem lenne, hacsak az nem, hogy ugyanúgy akarlak téged, ahogy Bonest is. És ez az én lelkemet nyomja, ez az én felelősségem, az én bűntudatom! Ezzel nekem kell elszámolnom és nem csak magamnak. Kérlek ne légy ennyire mártír! A szavaiddal nem könnyítetted meg az életem, ez tény, de azok nélkül is ugyanolyan pocsékul érezném magam, mint most. Holnap találkozunk. – kinyitotta az ajtót - Jó éjt! – és kilépett a folyósóra, maga után behúzva az ajtót és ezzel lezárva a témát, haragját és dühét is magával víve.

Alexa döbbenten állt a csukott ajtót bámulva, a tehetetlenség érzése dübörgött agyában. Nem tudta eldönteni, hogy amit hallott, annak most örüljön, vagy inkább sírjon. A férfi ugyanúgy szenvedett, ahogy ő, talán még jobban is. Ebből jól, egyikük sem kerülhet ki, sőt! Mért nem tudtál csöndben maradni, Alexa – szapulta magát – egy teljességgel lehetetlen helyzetet csináltál. Valahogy muszáj lesz helyrehozni, ha egyáltalán még lehet. Nem választhatunk, bármit is érzünk. A kimondott szavaknak már súlya van, de ahogy Seeley is mondta, innen még lehet visszaút…

Későre járt már mire Booth eljutott odáig, hogy remegő kezeit csillapítva sikeresen bejusson a bejárati ajtón. A háta mögött tudott nap és az előtte álló nem éppen vidám beszélgetése Bonessal felőrölték az idegeit. Régóta nem érezte ilyen pocsékul magát, mint most és még soha nem fordult elő vele olyan, hogy a Bonessal közös otthonunk küszöbét ugyan fáradtan, de nem örömtelien, vágyakozással telve lépje át. A rá váró feladat olyan dolog volt, amit nem halogathatott, nem söpörhetett el, és ismerve Bonest tudta, várja őt.

A nappalit csak az utcáról beszűrődő gyenge fények világították be, ami épp elegendő volt ahhoz, hogy azon pár pillanat ideéig, míg a zakójától és kulcsaitól megszabadult ne kelljen igénybe vennie az állólámpa funkcióit. A lépcsőt – szokásától eltérően – most nem kettesével szedte, mert még ezzel is próbálta húzni kicsit az időt, nem mintha bármi jelentősége is lett volna. A hálószobájuk ajtaja csukva volt, de a keskeny résen át kiszűrődtek a benti fények tudatva ezzel, hogy az odabent lévő, még nem az álmok mezején jár.

Egy pillanatra megállt, aztán tekintetét Christine szobájára szegezte és lassú léptekkel elindult az ajtó irányába, halkan kinyitotta, megvárta, míg szeme megszokja a szoba sötétjét, aztán lányához sétált, hallgatta egyenletes szuszogását, megsimogatta a hátát, kisimította homlokából rakoncátlan fürtjeit, és egy apró csókot lehelt bársonyos, bájos kis arcára. Szomorú mosollyal az arcán mormolt el – szinte csak magában – egy ’szép álmokat’, aztán kilépett a szobából, halkan behúzva az ajtót maga után és elindult saját szobájuk felé. Sem az eddigi határozottsága, sem pedig elszántsága nem kísérte mozdulatait, kimondhatatlanul feszült volt.

Szia Bones – lépett be a nőhöz – tudom, hogy késő van, ne haragudj! – hadarta el szinte egy szuszra, majd az ágyon ülő, éppen őt fürkésző feleségéhez lépett, lehajolt hozzá, megcsókolta és leült mellé. – Beszélnünk kell! – lehajtott fejjel ugyan, de rögtön a lényegre tért, mielőtt Bones bármit is mondhatott volna.

Tudom. Booth én szeretnék tőled bocsánatot kérni, amiért…

Ne, Bones, ne! – szakította félbe mondatát kissé ingerülten, jól meg is lepve ezzel Brent, de nem tudta volna elviselni, ha még azok után, amit ő művelt, a nő érzi magát rosszul. – Nézd, én nem haragszom rád, semmi rosszat nem tettél, helyesen cselekedtél.

Egyébként jól vagy, Booth?  - nézett rá kérdőn. – Délelőtt még igen erőteljesen fejezted ki nemtetszésedet az üggyel és Alexával kapcsolatban, most meg azt mondod, hogy jól tettem. Igyekszem megérteni, de ezt most nem tudom, hogyan kell értelmeznem.

Nem kell, Bones. Az igazság az, hogy még én magam sem vagyok teljesen tisztában az érzéseimmel.

Milyen érzések, Booth? Az üggyel, vagy az Alexával kapcsolatosak? – még mindig kifejezetten utálta a pszichológiát és a találgatásokat, de most mintha megérzései, félelmei kezdtek volna beigazolódni. – Mivel ti Alexával – folytatta mondandóját meg sem várva a feltett kérdésre a férfi válaszát – nem önszántatokból válltatok külön és Roland is összeköt benneteket, ezért teljesen természetes, hogy az érzéseitek egymás iránt nem közömbösek.

Jelen helyzet mindennek elmondható csak épp nem természetesnek.

Ez most nem tudom mit jelent, Booth!

Jelen pillanatban, amiben biztos vagyok, hogy szeretlek, de sajnos igazad van, mert Alexa jelenléte annyival felkavaróbb számomra, mint az még természetes lenne. Sokat beszélgettünk ma este és nem csak a tanúvallomásával kapcsolatban.

És?

Alexa önmagát hibáztatja azért, ami velünk történt, úgy hiszi, hogy 10 éve elmenekült és nem harcolt értünk. Azért akar most tanúskodni, mert nem akar megint cserbenhagyni és elmenekülni. Nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről.

Ez teljesen érthető az ő szemszögéből, Booth. Normális életet akar, véget akar vetni az állandó bujkálásnak. Ezt megértem, felőrli az embert. – egy röpke pillanatra ő is újra átélte kényszerszökésének érzéseit. – Akkor most azért vagy dühös és szomorú, mert nem tudtad meggyőzni, hogy ne tanúskodjon?

Azért vagyok dühös magamra, mert ha a közelemben van… - Booth elhallgatott, képtelen volt kimondani.

Vonzódsz hozzá. – fejezte be Bren a mondatot helyette.

Egymáshoz, Bones, mint a mágnes és ez nem normális, nálam nem. Hiába próbálom meggyőzni magam, őt, vagy téged az ellenkezőjéről.

Lefeküdtél vele? – Bren torka összeszorult, mellkasán, mintha egy ólomnehéz súly ülne, lélegzetvisszafojtva várta a választ.

Nem. – Nézett őszintén a szemébe Booth. – Sem most, sem Los Angelesben. Egyetlen csók, ennyi történt, …. de nehéz volt itt megállni. – vallotta be őszintén.

Szerelmes vagy Alexába? – szegezte neki nyíltan, de remegő hangon a kérdést.

Nem, dehogy, én nem…, nem tudom. – A felismeréstől megadóan, könnybe lábadt szemmel hajtotta le ismét a fejét, nehezen tudta folytatni, de erőt vett magán, és újra felvette a szemkontaktust Brennel. – Rohadtul érzem magam, Bones, de fogalmam sincs róla, hogy mit érzek. Egyszerre akarnálak mindkettőtöket, és ráadásul még Roland is tudja, hogy én vagyok az apja. Írt nekem egy levelet, hogy nem haragszik rám, amiért elhagytam őket, megköszönte, hogy elmentem hozzá és meggyógyítottam és szeretne velem találkozni, de mindez nem lehetséges addig, amíg ezt nem zárjuk le végérvényesen Alexával. Nem tudom, mit mondhatnék, Bones én annyira sajnálom, én… legkevésbé sem akarok neked fájdalmat okozni, megbántani vagy elhagyni téged és Christinet, nekem… nekem csak egy kis időre van szükségem. – könnyes szemmel, könyörgő tekintettel, bűnbánattal telve fogta meg Bones kezét, emelte szájához és csak remélni tudta, hogy Bones megérti és megbocsátja neki azt, amire ő maga fordított helyzetben nem biztos, hogy képes lenne.

Bren egy darabig csak némán ült, szemét nem vette le a férfi meggyötört arcáról, hagyta, hogy kezét szorongassa, érezhesse rajta szájának érintését, azonban szíve nehéz volt, torkában gombóc, agyában, pedig mint egy forró nyári nap után hirtelen feltörő vihar villámjai úgy száguldoztak a gondolatok. Teljesen tanácstalan volt, még sohasem került ilyen helyzetbe, és azt, amit érzett, fogalma sem volt róla, hogyan értelmezze. Racionalitása azt sugallta neki, hogy innen már nincs visszaút, számukra véget ért a közös, boldog élet, azonban a szerelme a férfi iránt erősebb volt annál, mint hogy elfogadja önmaga logikus érveléseit. Több alkalommal került már olyan helyzetbe, amikor a logika és a tudomány nem adott magyarázatot az általa újként megélt ismert vagy csak ismertnek vélt érzések terén, azonban ilyenkor Booth mindig a segítségére sietett és megadta ezekre a választ.

És most? – mondta ki immár hangosan gondolatát, amire a férfi is ráemelte könnyektől elhomályosult tekintetét. – Mit vársz tőlem, Booth? Te mit tennél az én helyemben?

Sose szeretnék a helyedbe lenni. – csúszott ki a száján, ami jelen szituációban iszonyatosan ironikusnak és hétköznapinak hangzott, de mivel maga sem tudta mit tenne, így nem tudta megválaszolni a kérdést sem. – Bár tudnám, Bones. De ha most azt mondanám, hogy én adnék neked időt, hogy végigjárd az utad, akkor az nagyon úgy hangzana, hogy magam mellett beszélek?

Tehát azt szeretnéd, hogy várjam ki türelemmel, míg meghozod azon döntésedet, hogy velünk maradsz-e vagy az életedet Alexával és a fiaddal folytatod tovább?

Boothban egy pillanatra megállt az ütő, Bones szavai mintha egy kést döftek volna épp a szíve közepébe és ott jól megforgatnák. Felesége racionalitása még mindig tudott neki meglepetéseket okozni, na de ez most…

Én veled akarok élni és Christinevel, itt nincs miről dönteni. Csak időt kértem tőled, hogy végérvényesen lezárjam magamban a múltat és képes legyek józanul, tiszta fejjel gondolkodni és egyszerű baráti kapcsolatot kialakítani Alexával annak érdekében, hogy Roland ugyanúgy a gyerekem lehessen, ahogy Christine és Parker.

Pedig ez pont, hogy egy döntési helyzet, Booth! Mert mi van, ha nem vagy képes megállni, ha nem sikerül lezárnod Alexával a múltat? Nem szerethetsz egyszerre két nőt, akkor választanod kell!

Nem! – horkant fel Booth – itt nincs szó, választásról, vagy döntési kényszerről. Számomra ez teljesen egyértelmű, azt hittem neked is!

Akkor mihez kérsz időt? Nem értelek.

Befejezni azt, amit 10 éve kellett volna!

És mégis hogy tervezed? Milyen út az, amit végig akarsz járni, és amihez az én hozzájárulásomra is szükséged van?

Pontosan erre kell az idő, Bones, amíg ezt kitalálom! Ennyi! Én mindössze ennyit kérek tőled!

Ha még te magad sem tudod, hogyan akarsz ezen túljutni, akkor azt sem tudhatod, hogy mi lesz a kimenetele. De rendben, megértettelek és adok időt neked. Menj és légy Alexával.

Hogy mi? – húzta fel a szemöldökét Booth. – Te most elküldesz hozzá?

Csak így találhatod meg a választ a kérdésedre.

Nem, nem, Bones, nem! Szeretlek, én…

Booth, kérlek, – emelte fel Bren nem csak a hangját, de a kezét is maga elé, úgy védekezésképp – én is szeretlek téged, pontosabban te vagy az egyetlen férfi, akit valaha is ilyen közel engedtem magamhoz, és akiről egyszerűen csak tudjuk, hogy az igazi. De most te magad forgattad fel azt a világot, amit te tanítottál meg nekem. És most el kell, hogy engedjelek ahhoz, hogy a „mi lett volna, ha?” többé ne lehessen kérdés. Ezt a döntést egyedül kell meghoznod, hiába hangoztatod, hogy nincs döntési kényszer. És most te is tudod, hogy igazam van.

Ez őrület! – ugrott fel az ágyról Booth. – Nem kell ahhoz Alexával legyek, hogy tudjam, hogy veled akarok élni! A feleségem vagy és szeretlek, mi összetartozunk! Bones kérlek, ne csináld ezt!

Bren szeméből patakokban folyt a könny, a szökése alatt átélt érzések sem voltak annyira fájóak, mint a mostaniak. Mély nyomot hagyott benne az a három hónap, de látta a végét, tehetett azért, hogy ráleljen a kiútra, most viszont tehetetlen volt. Nem akart a férfi nélkül élni, de arra sem volt képes, hogy úgy éljen, hogy Alexa örök kísértés legyen az életükben. Felállt ő is az ágyról, férje elé lépett kényszerítve ezzel, hogy a szemébe nézzen.

Ha képes leszel rá, hogy a szemembe mond, hogy nem érzel Alexa iránt többet a barátságnál, akkor elhiszem neked, hogy a mi szerelmünk erősebb volt és ezen is túljutottunk és akkor már én is tudni fogom, hogy mi valóban összetartozunk.

Booth tudta, hogy Bonesnak, mint általában, most is igaza van, a választ ott kell keresni, ahonnan a probléma kiindult, de ez most mindkettejük számára komoly megpróbáltatást jelentett. Bonesnak volt bátorsága kimondani – nem is akárhogy - azt, amit neki nem.

Booth aznap este, mikor megtörten, sajgó szívvel kilépett házuk ajtaján, hogy az előtte álló néhány órát napkeltéig az irodája magányában töltse, és Bren, akinek eddig a sors és a végzet egy nem létező rációnak bizonyult csupán, még csak nem is sejtették, hogy a hátuk mögött tudott beszélgetésük sajgó fájdalma elenyésző probléma ahhoz a pokolhoz képest, ami az elkövetkező napokban rájuk várt. 

Súgó 3 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.12.17. 21:54 PÜT Nagyon tetszett!!!! Tetszik ahogy az érzéseiket leírod!! Nagy gratula érte Dini!!! KK!!!!

2012.12.13. 19:23 Dorinaaa Jó történet, várom a folytatást! Így tovább! :)

2012.12.12. 10:41 Anett Dinike, ez egyszerűen remek lett! Szinte énis éreztem a torkomban a gombócot, még a szemembe is könnyek gyűltek, úgy vártam a végkifejletet. Kíváncsiam várom, mit forgatsz még a fejedben, de azért remélem Booth a helyes utat választja majd a végén!

1