|
Dr Temperance: Emlékek szűkében/12.
Egy babakocsi. Majd megjelent mögötte Bones is. Felnézett, tekintetünk találkozott. Majdnem ugyanolyan érzés volt, mint mikor először akadt össze a tekintetünk. Alig tudtunk megszólalni... Végül...
- Booth!
- Bones! Szia!
- Mit keresel itt?
- Hát, ömm... Izé... Szólhattam volna, de nem tettem... Tudom, kellett volna, de csak most...
- Én inkább most magatokra hagylak titeket... - köszönt el Mrs. Girscom ebből a kínos szituációból. Én meg folytattam a makogást.
- Ma van Christine születésnapja.
- Igen, tudom. Mégis milyen anyának gondolsz. ÉN soha nem felejteném el a gyerekem születésnapját, vagy akármi más vele kapcsolatos dolgot.
- Igen, hát persze, de nem is azért mondtam. Csak úgy mondtam. Amolyan beszélgetéskezdeményezésként. Szóval eszembe jutott, hogy ma van a lányunk szülinapja. Rájöttem, hogy alaposan elontottam mindent... Bones! - néztem fel rá könyörgő tekintettel
- Mégis mi mindent? - kérdezte, félig szemrehányóan.
- Hát tényleg mindent. Cserben hagytalak téged... Titeket. Talán, ha akkor máshogy döntök... - sütöttem le a szemem. - Vagy ha te nem hívod fel Hannaht... - mintha, valami akadályozott volna, alig bírtam beszélni. Mindent csak lassan tagolva tudtam kimondani. - Most nem itt tartanánk...
- Kérlek ne beszéljünk erről. Ami megtörtént, az megtörtént. Ezen már nem tudunk változtatni.
- De, igen is beszélnünk kell róla - jött meg a bátorságom. - Nézd Bones, sajnálom azt is, hogy most újra felemlegetem, de azt is, amit akkor tettem.
- Nem érted, hogy nem akarok beszélni róla?
- De muszáj lesz!
- Nézd, nekem TE nem tartozol semmilyen magyarázatra- próbált lerázni. - Nekem mindegy, hogy Hannah és te, vagy sem. Ha látni akarod VÉGRE Christinet, csak nyugodtan.
- Bones, kérlek, beszéljük meg! Szeretném megmagyarázni az akkor történteket!
- Nem, nem, nem Booth! Hát nem érted? Még mindig nem fogtad fel, hogy mi történt akkor?! Még mindig nem emlékszel... Elég volt Booth! Nem... Tudod mit? Beszéljünk. Nézzük csak, ha annyira szeretnéd! Hannah darabokra törte a szívedet. Végig kellett néznem, ahogy más nő után keseregsz, ahogy más nő miatt vagy dühös, miközben engem pedig visszautasítottál, pont miatta. Én voltam az, aki segített, hogy túl tedd magad rajta. Aztán megtörtént. Végre voltam elég bátor, hogy felfedjem előtted az érzéseimet. Hátrahagytam mindent, ami addig visszatartott, és kész voltam arra, hogy végre belevágjak egy komoly kapcsolatba. Veled! Hát nem érted? Mind azt, amit kettőnknek, mert mindez persze neked köszönhető, szóval a kettőnk közös munkáját dobtad el magadtól egy perc alatt. Nem értem Booth. Szerettél egyáltalán? Azt mondtad, hogy Hannah alatt is szerettél, akkor most mi van? Hazudtál? Pedig azt mondtad, hogy soha sem fogsz hazudni. Pedig ha most nem érzel semmit sem, akkor nem éreztél akkor sem semmit, tehát hazudtál. A kocsiban azt mondtad, hogy Hannah neked nem vigaszdíj. Akkor én voltam neked a vigaszdíj? Egyszerűen nem értem, Booth! Torkig vagyok az egésszel!
- Sajnálom, Bones - mondtam, mikor egyáltalán meg tudtam szólalni. Tényleg nem ismertem ezt az új Bonest. Egy ennyire heves érzelemkitörést! - Fogalmam sem volt róla. Nézd, még vannak dolgok, amik zavarosak bennem. Érzések, álmok... Nem tudok hinni bennük. Nem tudom, hogy mi valós, és mi nem az. De azt már teljes biztonsággal merem állítani, hogy hiba volt a döntésem. Mármint az, hogy elhagytam a kicsit. Hülye voltam, hogy hallgattam Hannahra, de abban is hibáztam, hogy figyelembe vettem a te kérésedet.
- Azt tudod, miért mondtam? Hát ezt sem fogtad fel?! Nem akartam minden egyes napon szembesülni vele, hogy elvesztettelek! Persze így is kénytelen vagyok észlelni minden reggel, hogy nem ébredsz mellettem, nem főzhetek neked minden reggel kávét. Már nem kopogsz be minden reggel sem az ajtómon, sem az irodámba. Meg akartam szabadulni azoktól a helyektől és emberektől, amikhez annyi veled kapcsolatos emlékem fűződik. De nem tudom kitörölni őket. Akármennyire is szeretném, nem megy!
- Milyen ironikus az élet, nem? Én azt szeretném mindennél jobban, hogy térjenek vissza az emlékeim, míg te, hogy vesszenek el örökre - mondtam mosolyogva.
- Igen - mosolyodott el Bones is. De ez nem ugyanolyan volt, mint régen. Nem, száján csak egy keserédes mosoly díszelgett.
- Nem mehetnénk esetleg be? - kérdeztem félve, miután rádöbbentem, hogy vitánkat a folyosón folytattuk.
- Hát az jó lenne, Aranyoskáim, - szólt ki az ajtón Mrs. Griscom. - mert bár próbáltalak titeket magatokra hagyni, nem nagyon sikerült. Így is tisztán hallottam mindent, köszönöm!
- De, persze bemegyünk Megan, sajnálom!
- Ugyan, rá se ránts, Drágám.
Ekkor Bones odasétált az ajtóhoz. Kinyitotta azt, és beinvitált. De akkor valami hihetetlen dolog történt. Nem is értem, mi ez?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Fúúú, ez már nagyon izgat! Elég sok dolgot gondoltam, hogy mitörténhetett, de remélem az lesz, amire a legjobban számítok!
Nagyon várom a folytatást !!!