Az este folyamán még ketten kerestek. Az egyikük Hugh volt, a gyakornoktársam. Szólt, hogy a laborban veszélyes anyagok szivárgása miatt jelenleg tilos tartózkodni, így a holnapi napom szabad lesz.

A másik Apa volt. Cam New Yorkba utazott, úgyhogy szerinte akár össze is futhatnék vele. Minden vágyam... Így is nehezemre esett meggyőzőnek hatni, és azt mondani, hogy minden a legnagyobb rendben van, mikor ez cseppet sem volt igaz.

Hálás voltam, amiért Apa nem próbált ellenőrizni, hogy a nyugton maradtam e az üggyel kapcsolatban. Teljes mértékig megbízott bennem, amitől én csak rosszabbul éreztem magam, mert jelen pillanatban semmi oka nem volt rá...

Végül biztosított róla, hogy szeret, és örül, hogy hallhatja a hangomat, majd elbúcsúztunk egymástól. Én pedig úgy döntöttem, hogy alszom egyet erre az egészre. Titokban persze azt reméltem, hogy jelenleg is csak álmodom, és mindez meg sem történik, de hamar be kellett látnom, hogy ez sajnos a valóság.

Nem állítottam ébresztőt másnapra - de persze így sem alhattam délig. Ha az Univerzum nem akarja, hát nem akarja...

***

Ha ez lehetséges, ma még hidegebb volt mint az utóbbi napokban. A szél dermesztőn fújt, a hó nem esett, én pedig minden fajta lelkesedésemet elvesztettem a New York-i tél varázsával és a Karácsony közeledtével kapcsolatban.

Kesztyűbe bújtatott kezemben gőzölgő, McDonalds-os kávéval haladtam a Cammel megbeszélt találkozóra kijelölt hely felé. Reggel hívott. Rettenetesen sajnálta, hogy felébresztett, azt hitte, dolgozom és már biztosan fent vagyok...

Én is rettenetesen sajnáltam, mivel a fejem azóta hasogatott, hogy a kezemből kiesett telefont felvéve koponyafalcsontom intim érintkezésbe került a polc sarkával. Ezt leszámítva meglepően jól éreztem magam. A szemeim sem karikásak, sem vörösek nem voltak, és az aggasztó vagy épp fájdalmas gondolatok pörgése is visszavett sebességéből.

Összességében véve a világon semmi okom nem volt rá, hogy sajnáljam magam, aminek valami megmagyarázhatatlan ok miatt nem kifejezetten örültem.

Mikor odaértem a kicsi, de hangulatos ebédlő üvegajtajához, Cam már várt. Odabentről diszkréten mosolygott felém, én pedig bementem és leültem az asztalához. Köszöntöttük egymást, majd megkérdezte, hogy kérek e valamit enni. Visszautasítottam az ajánlatot. Kínos csend következett.

- Michelle-éknél laksz? - kérdeztem végül. Ő bólintott. A fölösleges, csevegésszerű társalgásra jellemző arckifejezéssel és műmosollyal folytattam a kérdezősködést. - Hogy van Will?

Will "Billy" Abernathy Michelle és Finn, anya egyik régi gyakornokának kisfia volt. Cam imádta, végre volt egy olyan gyermek a családjában, akinél tiszta lappal kezdhetett. A kölyök is imádta a nagymamáját, ebben biztos voltam - kölcsönösen jót tettek egymásnak.

- Jól. Nagyon jól. Olyan kis mosolygós, és az apja eszét örökölte, máris... - kezdette bele a mesélésbe, azonban itt elakadt. - De ez téged mind nem érdekel. - nem kérdés volt, kijelentés. És igaz. Bocsánatkérő pillantást vetettem rá.

- Semmi gond. Nem is ezért vagyok itt. És nem is azért, hogy a körmödre nézzek, akár mennyire is ezt hiszik a szüleid. - mosolygott, és rámkacsintott.

- Köszi, Cam. - mekegtem magam elé, hátha sikerül kifejeznem, mennyire hálás vagyok azért a megértésért amit meg sem érdemlek. Néha úgy éreztem, mintha a nagynéném lett volna... Sokszor jobban megértett, mint a saját szüleim, pedig igazán jófej szülőkkel büszkélkedhettem.

Most, hogy így visszagondolok, egy ideig "néniztem" is Camet, de hamar kijelentette, hogy őt már pedig senki sem fogja Cam néninek hívni, mert már a gondolattól is ősz hajszálai lesznek. Így aztán maradt Cam...

- Viszont híreim vannak az üggyel kapcsolatban. Felteszem, szeretnéd hallani őket. - most már én sem bírtam megállni, hogy mosolyogjak. Bólintottam.

- Booth talált valakit, aki több áldozattal is kapcsolatban állt. - hirtelen elöntött az izgalom. Ez valóban jelentős előrelépésnek tűnt.

- Kicsoda? - kérdeztem mohón.

- A szüleid természetesen felszólítottak, hogy ezt ne mondjam el neked, mert valószínűleg megkeresnéd az illetőt.

- New Yorkban él? - kérdezősködtem tovább, szívverésem pedig felgyorsult.

- Igen. - bólintott, majd felhúzott szemöldökkel fordult hozzám. - De ugye te még véletlenül sem kerülsz majd a közelébe?

- Dehogy. - feleltem a cukrot lopó gyermek csibészes vigyorával az arcomon. - Elmondod, ki az? - kérdeztem még mindig ártatlanságot mímelve. Rövid hatásszünet után válaszolt.

- Naná. Már eleget játszottam rossz zsarut, annak idején. - arcán nosztalgikus mosoly jelent meg.

Elvégre Cam jópár évvel ezelőtt New Yorkban dolgozott halottkémként, akkor még csak az apámat ismerte. És volt is köztük valami; de ez ma már csak egy régi történet...

Hálás voltam, hogy nem firtatja, miért érdekelnek ennyire az ügy részletei, ha egyszer megígértem a szüleimnek, hogy nem keveredek bele. Márpedig most elég erős késztetést éreztem magamban, hogy csak egy egész kicsit beleüssem az orrom - úgy véltem, nyomós okom van rá...

- Az illető az egyik áldozat rokona. - Cam hangja visszarángatott a valóságba. Azért egy rövid hatásszünetet még tartott, hogy elsüthessem magamban a tippjeimet. Nem voltak tippjeim, csak hallani akartam a választ. - A neve Gabriel Phoenix.

Megfagyott bennem a vér...

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.12.14. 22:01 Anett Azt kell mondjam, megérte várni a folytatásra. Nagyon tetszik, hogy most a Bones família egy másik ágát mutatod be, ezt nem tudom elégszer hangsúlyozni! Néha olyan mintha ugyanúgy Bonest látnám visszajönni a lányában... :) Egyszóval remek lett, várom a folytatást!!