|
Sophie: Egy gyilkost szeretni/6.
- Valami gond van? - kérdezte Cam összevont szemöldökkel.
- Nem, semmi... - feleltem halálsápadt arccal, és cseppet sem meggyőzően. - Folytasd csak. - lehetlem a szavakat.
- Emilie Taskett, a második áldozat Phoenix gimnáziumi tanára volt. - magyarázta Cam. - Az első áldozattal nem tudtuk összekapcsolni, de...
- Mi köze lehetne az első áldozathoz, akkor még csak kisgyerek volt! - vágtam közbe egy kissé hevesen, majd elhallgattam. Ezt nem kellett volna... Cam arckifejezése teljesen megváltozott az elmúlt percekben. Láttam rajta, hogy aggódik.
- Talán ismered? - kérdezte gyanakvóan. Nem akartam hazudni, de éreztem, hogy nem mondhatom el a teljes igazat sem.
- Nem! Nem... Csak kicsit utána néztem az ügynek, mikor Anya azonosította a harmadik áldozatot. - feleltem olyan bűbánó hangon, amilyet csak ki tudtam préselni magamból. Gondolataim már rég nem ebben a kis ebédlőben jártak, és szerettem volna minél hamarabb egyedül maradni velük.
- Értem. - bólintott Cam. Most vallottam be neki, hogy máris megszegtem a szüleimnek tett ígéretet. Tudtam, hogy nem fogja nekik elmondani, de azt is tudtam, hogy nem örül, hogy a cinkostársammá kényszerült. - Akkor ezt ne is firtassuk. - zárta le a témát.
Csendben néztem magam előtt az asztallapot. Meg akartam kérdezni, kiderült-e még valami az üggyel kapcsolatban, de úgy éreztem, ezek után Camet, mint információforrást elfelejthetem. Már így is sokkal többet tett értem, mint amennyit megérdemeltem...
- Köszönöm. - mondtam végül halkan, majd felálltam az asztaltól. - Örülök, hogy láttalak! - tettem hozzá egy futó mosollyal.
- A közelben leszek, ha kellenék. - kezét a vállamra tette, és tekintetét az enyémbe fúrta. - De remélem nem lesz rám szükség...
Megráztam a fejem, majd átöleltem, és elhagytam az ebédlőt.
***
Az utcára kiérve megrohamoztak a gondolatok. Találkoznom kellett vele! Mostmár nem csak amiatt az idegesítő és megmagyarázhatatlan késztetés miatt, ami belülről mart, valahányszor visszagondoltam a tegnap estére. Minden értinésére, a hangjára - és a csókra...
Pedig igyekeztem nem gondolni rá. A szívem összeszorult, valahányszor eszembe jutott, mennyire fájdalmas lehetett számára ez a találkozás. Valószínűleg soha többet nem akar látni...
De nekem tudnom kellett, mit tud az ügyről. Tudnom kellett, ha ő a kulcsa az egésznek, ha végre kideríthetem - ha nem is a gyilkos kilétét - de legalább, hogy mitől olyan különleges ez a nyomozás, vagy mi más benne, mint a szüleim összes többi ügyében.
A bökkenő ott volt, hogy nem tudtam, hogyan fogjak neki... Elég furcsán venné ki magát, ha egyszer csak felhívnám azzal, hogy a segítségét kérem egy olyan nyomozásban, amihez semmi közöm sincs, ellenben neki nagyon is sok...
Megcsörrent a telefonom.
- Lorean... - abban a pillanatban nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek a helyzet abszurdságán. De ahogy kimondta a nevem... Azt a nevemet, amit egyedül ő használt, mert neki jobban tetszett... A tegnapi gombóc egy másodperc alatt visszanőtt a torkomba.
- Gabriel. - motyogtam vissza a telefonba. Az előbb még többé-kevésbé rendezett kérdések, amik a fejemben megfogalmazódtak, most köddé váltak. Nem tudtam, mit is mondhatnék. Szerencsére nem is kellett...
- Lorean, azt mondtad, az apád nyomoz az ügyben. - kezdett bele lassan, komoly hangon. - Segítened kell.
Nekem? Segíteni? Nem "segítettem" már így is épp eleget...?
- Miben? - kérdeztem meglepetten, de magamat méginkább meglepve tettrekészségemmel. Eszembe sem jutott, hogy visszautasítsam a kérését... Egy röpke pillanatig elgondolkodtam rajta, vajon van-e olyan dolog amit nem tennék meg bűntudat - vagy valami más miatt... Szerencsére a hangja kirángatott ebből az önpusztító gondolatmenetből.
- Meg akarom találni a nővérem gyilkosát. - jelentette ki határozottan. Ismét remegés futott végig a testemen. Képtelen voltam eltekinteni attól a kérdéstől, amire sejtettem a választ; vajon mit tesz, ha megtalálja...?
- Nem tudom... - mormogtam halkan. Valójában persze nem azzal volt a gond, hogy nem akartam segíteni, de nem igazán hittem benne, hogy megtalálhatjuk a gyilkost. A szüleim a szakma legjobbjai között vannak, és mégsem oldották meg ezt az ügyet, már több mint húsz éve... Mennyi esélye lenne egy kezdő törvényszéki antropológusnak és egy... Egy...
Még csak azt sem tudtam, Gabriel mivel foglalkozik... Nem tudtam róla semmit, mégsem éreztem idegennek - meg akarom ismerni! - döntötte el a kis hang a fejemben. Kezdtem nagyon haragudni erre a meggondolatlan "kis hangra."
- A Newman sugárúton van egy hotel. Gyere oda este, ha úgy döntesz, hogy benne vagy. - magyarázta.
- Száznyolcas szoba.
Hirtelen mondani akartam valamit, de magam sem igazán tudtam mit, így csak a kifújt levegő párafelhője hagyta el ajkamat.
- Nem kényszerítelek, Lorean... - tette még hozzá, mintha megérezte volna a vívódásomat. - De ha úgy döntesz, hogy eljössz, ott foglak várni.
Letette.
***
Én nem vagyok normális... - Mi vesz rá egy huszonegy éves amerikai lányt, hogy télvíz idején este nyolckor New York egyik leglepukkantabb környékén felkeressen egy elhagyatott romhotelt, ahol a legkülönbözőbb emberek fordulnak meg...?
Bekopogtam. A cigarettafüsttől és alkoholbűztől övezett recepciósnő figyelmeztetett, hogy néhány lépcsőfokot már teljesen szétrágtak a kártevők, úgyhogy vigyázzak, hova lépek, valamint arra is, hogy a száznyolcas szoba ajtaján nem találok számokat, mert valaki tavaly nyáron ellopta őket - és még nem pótolták.
Javasolta, hogy a szobát a százhetes és százkilences között keressem. Hálás köszönetem...
- Nyitva van. - hallottam egy férfihangot odabentről. Kicsit megnyugodtam, hogy jó helyen járok, mikor a kilincset lenyomva az ajtónyílásban egy ismerős zöld tekintet villant rám. - Eljöttél. - állapította meg a nyilvánvalót.
- Igen. - bólintottam. Az ajtóban álltunk, vészes közelségben. Számomra legalábbis vészes volt, mivel ismételten rettegtem attól, ami történni fog. Valójában persze nem tudhattam, mi következik, de talán épp ez ijesztett meg annyira - a kiszámíthatatlanság...
Általában szerettem az új dolgokat, de itt most nem csak rólam volt szó. Ha kiengedem a kezemből az irányítást, annak ebben a játszmában következménye van, elvégre ismeretlen terepen jártam - több szempontból is...
- Miért? - kérdezte. Kezeit az ajtófélfáknak támasztotta, mintha nem is akarna beengedni. Vagy egy fejjel magasabb volt nálam, és arcán nyoma sem látszott a gyász fájdalmának... Ugyanakkor ez már nem is az a Gabriel volt, aki puszta szimpátiától indíttatva kilopta a telefonomat a táskámból. Nem tudtam megfejteni...
Volt benne valami, amitől úgy érzetem, megremeg a térdem. A fenébe is, hogyan tudnék koncentrálni egy komoly gyilkossági ügyre, ha az illető, akivel dolgozom ilyen hatással van rám?! Össze kell szednem magam!
- Mondjuk, hogy én is válaszokat akarok. - feleltem. Egy darabig még kutatta a tekintetemet, talán megpróbált rájönni, mit is akarok ezzel mondani... Vagy valami teljesen mást látott benne...?
- Kerülj beljebb! - mondta, majd félreállt az ajtóból. A kinti körülmények után azt vártam, csak is egy leharcolt, gyászos állapotú szemétdombra érkezhetek. Nagyot tévedtem; odabent hangulatos félhomály uralkodott. A falak tapétázva voltak, a bútorok régiek, de jó állapotúak, és a hotel többi részére jellemző mocsoknak nyomát se láttam.
- Miért épp itt találkoztunk? - kérdeztem, ahogy körbejárattam tekintetem a szobán.
- Itt lakom. - felelte egyszerűen, nekem pedig tátva maradt a szám, majd a következő, kissé modortalan mondat önkéntelenül is kicsúszott a számon...
- Ki vagy te?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Olvastam az előző történeteidet, és sosem az történt amire számítottam, így nem tudom mire gondoljak. Hihetetlenül izgalmas, és letisztult történet! Várom a folytatást!!!!