Ki vagy te?

Meglepődött. Gabriel Phoenixet sikerült meglepnem, és ezzel magamat még inkább megdöbbentettem. Ez volt az első olyan pillanat, mikor nem láttam a határozottságot a szemében, egyetlen másodpercre összezavarodott. Futó mosoly jelent meg ajkamon, de szinte azonnal el is nyeltem azt alsó ajkam beharapásával.

- Bevallom, erre a kérdésre nem számítottam. - mondta végül fejét kissé oldalrabillentve. Tekintete ismét a már ismert fürkésző, csillámló zöld tengerré változott.

- Ne haragudj, csak... Miért laksz hotelben? - kérdeztem gyorsan, hogy leplezzem zavaromat. Táskámat gondosan elhelyeztem az egyik fotelben, és még el is rendezgettem a pántjait. Bármit, csak ne kelljen ránéznem...

- Így hozta az élet. - vonta meg a vállát. A lehető legsemmitmondóbb választ adta, ami csak létezett. De miért nem tud megnyílni...? Hülye kérdés. Minek nyílna meg épp nekem, egy idegennek. Egy szerencsétlen gyakornoknak aki rosszkor volt rossz helyen, és a rossz emberrel futott össze az utcán...

Túl sok véletlen. Pedig eddig még hittem bennük.

- Ezekben a mappákban van minden információ, amit sikerült összegyűjtenem az ügyről. - vettem elő a dobozból származó lapkötegeket, immár irattartókba rendezve.

- Sikerült...? Ezt hogy érted? - kérdezte gyanakodva. - Azt hittem, bennfentes vagy az ügyben. - továbbra is az arcomon legeltette tekintetét. Kezdett olyan érzésem lenni, mintha egy lelet lennék, amin Gabriel éppen alapos analízist folytat - nem volt kellemes érzés. Hirtelen empátiát éreztem az általam eddig vizsgált maradványok iránt...

- Nem vagyok. - feleltem kurtán. Igyekeztem úgy "játszani" mint ő, vagyis titkolóztam. Nem tartott soká.

Egy mély sóhajjal, halk hangon tört fel belőlem a magyarázat, miközben a táskámban kutattam egy toll - és a pillantása előli búvóhely után. - A szüleim a közelébe sem engednek az ügynek.

- Értem. - zárta le a témát. Nem kérdezett. Egyre inkább dühített, amit művelt. Nem tudtam volna megmondani, mit is pontosan, de úgy éreztem, mintha egy rejtvénynek tekintene, amit minden áron meg kell fejtenie... A szemeivel szabályosan kielemezte minden egyes rezdülésemet, felesleges kérdésekre pedig nem pazarolta az időt.

- Ebben a mappában van minden, amit az áldozatokról tudunk. - mutattam rá az egyik dossziéra, amit az imént az asztalra tettem. Sorra vettem ki belőle a képeket. - Delia Morrison, Emilie Taskett, és... - a mozdulat megakadt, a szavak pedig megrekedtek.

Ránéztem. A kezemet bámulta, és a mappát, amelyből azonban nem került elő több kép. Arcizmai megfeszültek. Úgy nézett ki, akár a prédára váró tigris, az arckifejezése szinte megrémített. Lassan, nagyon lassan becsuktam a mappát, és leültem. Megvártam, míg tekintetéről köddé vált a sötét felhő, és átható pillantását felém fordította.

- Róla nincs képem... - törtem meg végül a néma, fojtogató csendet. Gabriel lassan - ahogy a tőrt húzzák ki az élő húsból - engedett pillantása szorításából, majd elfordította rólam, és az éjjeli szekrényhez lépett.

Nemsokára kezében egy középen kettéhajtott fényképpel tért vissza, és a kezembe adta. Gyönyörű, smaragdzöld tekintet bámult rám a képről egy finom arcú, szőke hajú lány mosolya fölül. Válla felett előrenézve egy magas, sötét hajú, titokzatos vonásokkal rendelkező fiú állt, karjaival szeretetteljesen átölelve a lány derekát.

Úgy éreztem, mintha onnan a képről, legalább hét év távlatából engem figyelő Gabriel és Marianne Phoenix elevenek lennének. A varázs teljesen magával ragadott és szinte a saját bőrömön éreztem a pillantásukat, amely azonban végtelen melegséget és szeretetet sugárzott, mosolyuk pedig boldogságukat tükrözte.

- Marianne Phoenix, a harmadik áldozat. - Gabriel kristálytiszta jéghez hasonlatos hangja egy pillanat alatt fagyasztotta meg az imént még az örömteli fiatalok látványától átmelengetett szívemet. Mintha a nővére is csak egy tárggyá vált volna, mintha semmit sem jelentett volna számára az élete - sem a halála...

Elég volt egyetlen pillantás a képre, hogy tudjam, Gabriel mekkorát hazudik magának, mikor így beszél róla. Csak tettetett - mindig csak tettetett...

A képet az asztalra fektettem a másik két áldozat képe mellé, ő pedig leült a mellettem levő székre. Rászántam pár másodpercet, hogy az arcát kutassam, de semmi nyomát nem találtam a valódi érzéseinek... Tökéletesen leplezte őket ezzel a hideg, félelmetes álarccal.

Sóhajtottam, majd nekiálltam a mappákban megtalálható papírok és az azokon szereplő információk ismertetésének. Nagyrészt csendben volt, csak időnként tett fel egy-két kérdést, de szigorúan az üggyel kapcsolatban.

Beletörődtem a makacsságába, és igyekeztem az ügyre koncentrálni. Megmutattam neki Dr. Sweets három különböző, leselejtezett profil-vázlatát, amit annak idején az irodájában lévő kukából loptam ki.

Mindhárom alapos munka volt, és fontos információmorzsákat tartalmazott, azonban a gyilkosság módjával egyik esetben sem jutott dűlőre. A gátlástalan brutalitás és a gyilkosság okozta kielégülés ténye ellentmondott mind a szexuális erőszak hiányának alapján felállított karaktertípusnak, mind az áldozatok személyazonosságán és női mivoltán alapuló felvetéseknek.

A két áldozat teljesen különbözött egymástól. Míg Delia Morrison egy középvonalbeli ügyvéd volt, aki kétszer vált, de gyermeke egyik házasságából sem született, Emilie Taskett magányos, kapcsolatok nélküli gimnáziumi matematika-tanárként tengette a jelek szerint szürke, egyhangú életét.

Dr. Sweets ugyan felsorolt néhány lehetséges indítékot a gyilkosságokra, de semmi féle közös pont nem került felszínre. Az áldozatok hozzátartozóit, a közvetlen környezetüket alkotó gyanúsítottakat mind kizárták; vagy hiteles alibivel rendelkeztek, vagy semmiféle indítékuk nem volt a gyilkosságra...

Hálás voltam a rendőrségnek, hogy a találkánk előtt már kihallgatták Gabrielt, és tájékoztatták többek között a gyilkosságok módjáról és arról, hogy sorozatgyilkossal van dolgunk. Azt viszont nem mondták el neki, hogy Emilie Taskett volt a második áldozat - úgy tűnik, a New York-i rendőrséghez nem jutott el a hír, mi szerint Gabriel Phoenix az egyetlen eddig fellelt személy, aki az áldozatok közül kettővel is kapcsolatban állt.

- Nem is tudtam, hogy meggyilkolták. - morogta halkan, miután elmondta, hogy Taskett két évig a matektanára volt. Ennyit, és semmi többet...

Mikor épp feljegyzéseket olvasott, és nem kérdezett, én az asztalon fekvő lapokat rendezgettem, és időnként rápillantottam, hogy lássam, hogyan reagál az információkra. Megtartotta az álarcát, de tudtam, hogy ez nem a valóság.

Tudtam, hogy valahol mélyen a lelkében hihetetlen fájdalom és düh lakozik, és hogy mind ezt szándékosan nyomja el magában. Azt is tudtam, hogy akár mennyire mutatta magát keménynek és titokzatosnak, Gabriel szívében ugyan olyan őszinte és tiszta emberi érzések kavarogtak, mint bármely normális egyénében. Mint az enyémben...

És hogy ezt honnan tudtam...? Onnan, hogy mikor közöltem vele, hogy a nővérét meggyilkolták, pontosan láttam, min megy keresztül - és mikor megcsókolt, éreztem is...

Kopogtak. Gabriel pánikszerűen ugrott fel a székről, és pár lépéssel az ajtónál termett hátát a falnak vetve. Leginkább úgy nézett ki, mint aki attól tart, hogy pillanatokon belül fegyveresek rontanak a lakásába...

- Ki az?! - kérdezte cseppet sem barátságosan.

- A nevem Lance Sweets különleges ügynök, FBI.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.12.20. 19:39 Dini Izgalmas és szuper történet vezetés! Nagyon tetszik a stori! Mihamarabb KK!