- Szia! De jó, hogy felébredtél! - Brennan próbált megnyugodni, és figyelmen kívül hagyni azt a halk mondatot.

- Szia! Bones beszélnünk kell!

- Igen, tudom. Cam már szólt, hogy elmondta.

- Bones, miért tőle kellett megtudnom?

- Megpróbáltam elmondani, de aztán jöttek a többiek...

- De nem rögtön. Ha nagyon el akartad volna mondani, akkor el tudtad volna!

- Booth! Szerinted nekem olyan egyszerű ez a helyzet? Nem érzed át, hogy mi mindennel kellett megbirkóznom az elmúlt napokban?

- Igazad van, bocsáss meg. Ismerlek annyira, hogy tudjam, mit érezhetsz most. Most viszont kérdeznem kell valamit... Felhívtad már Hannaht?

- Felhívtam-e már Hannaht? - ismételte meg Tempe a kérdést. Már megint! Ugyanannyira fáj, mint mikor először kérdezett felőle. Miért rá emlékszik? Miért nem ránk? Azt mondja, hogy megérti, mit érzek, akkor meg miért kérdez folyton utána?! De a jelek szerint ő is azt szeretné, ha Hannah itt lenne. Tehát meg kell tennem. Le kell mondanom róla! Hiába, elveszítettem őt örökre!

- Bones! Hahó, itt vagy? Azt kérdeztem, hogy felhívtad-e már Hannaht. Nos?

- Nem, még nem. De ha szeretnéd, most azonnal megteszem - rettegett a választól.

- NE! Nem akarom. Kérlek, ne hívd fel!

- Oké - szívéről nagy kő esett le. - De miért?

- Mert, ... - alig bírt megszólalni. - mert ... Bones ... Szeretlek! - végre összeszedte a bátorságát. - Azóta, hogy megláttalak abban a zsúfolt előadóban, szeretlek! Hannah előtt, és azalatt is szerettelek. Csak egyszerűen reménytelennek éreztem a helyzetet. Azt hittem, hogy soha nem fogsz adni esélyt kettőnknek.

- De akkor ott a kocsiban miért mondtál mást?

- Azért, mert ezt kellett tennem. Nem hagyhattam el Hannaht. Ráadásul az előtte levő napokban teljesen kifordúltál önmagadból, Bones! Szinte már, már úgy tűnt, hogy megörültél. Azt hitted, hogy te vagy az áldozat. Nem tudtam, hogy egyszerűen az a kifakadásod nem csak annak a pár napnak a következménye volt-e. Nem használhattam ki a helyzetet, hiszen sohasem láttalak annál labilisabbnak érzelmileg. Érted már?

- Igen. Belátom, hogy igazad van... De - tette fel félve a kérdést - akkor most mi lesz?

- Bones, én szeretlek. Ennél biztosabb még soha nem voltam benne. Szeretnék az életed, azaz az életetek része lenni.  Persze csak, ha te is akarod!

Nagy kő esett le Temperance szívéről. A napok óta nyomasztó gondolat, miszerint Booth el fogja hagyni őt, őket, végre elmúlt. Persze, még nem tudott újra, teljes mértékig megbízni a férfi érzéseiben. Az is zavarta, hogy társa változatlanul nem emlékszik semmire sem az elmúlt évből, de már látott reményt. És ekkor, ebben a boldogító percben, Brennan biztatást kapott a döntésében. Az a kicsi kis élet a hasában rúgott. Végre megmozdult. Most először. Mintha csak jelezni akarná édesanyjának, hogy ,,Igen, egyet értek!". Bones arcára valami olyan ült ki, amit Booth még sohasem látott eddig. Ráadásul szemében egy könnycsepp is megjelent. De a férfi még sem lett nyugtalan. Valahogy érezte, hogy egy ilyen arc, tekintet, mosoly csak is valami nagyon jó miatt jöhetett létre.

- Rúgott egyet, Booth! A kicsi megmozdult!

Boothban összeállt a kép. Ez az arc nem más, mint az anya arca. Mert ebben a pillanatban érezte át Brennan maga is, hogy most már nincs mit tenni, anya lesz. Ténylegesen egy új élet növekszik benne. Már csak néhány hónap, és ez a parányi lény megérkezik hozzájuk. Hozzájuk, mert végre biztos volt, hogy Booth is velük lesz.

Booth ebben az örömteli percben magához húzta kedvesét. Egyik kezével átkarolta a derekát, a másikat pedig rátette a nő hasára. Át akarta érezni mind azt, amiben Brennannek most része van, persze tudta jól, hogy ez csak egy bizonyos mértékig lehet része, de mégis ugyanolyan izgalommal, mint amennyire Bones az volt, odarakta a kezét. Épp, amikor hozzáért Bones pocakjához, a kicsi egy hatalmasat rúgott. Most már Booth arca is ragyogott a boldogságtól. Érezte, ahogy átjárja mindenét, aztán hirtelen....

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.12.20. 19:11 Sophie Aztán hirtelen... Elvágtad a részt... Na de kéééérem!!! Ez nem agyhúzás hanem egyenesen agyvontatás!!! A KK-t itt helyben meg is kapod, aztán áttérnék a dicséretre... Ugyanis a kicsiről, a Brennan pocakjában növekvő új életről szóló bekezdések egyszerűen olyan gyönyörűek voltak, hogy kirázott a hideg... "Ez az arc nem más, mint az anya arca." Szóval nagyon köszönöm neked ezt a részt, az egyik kedvencem! Gratula!!

2012.12.20. 17:58 Lisa Folytatááást. Most!!!!! . Nagyon jó!