Odalopóztam az ajtóhoz és egészen közel Gabrielhez megálltam.

- Őt ismerem... - suttogtam pár centiméterre az arcától. Tekintete egyik szememről a másikra vándorolt, aztán mély levegőt vett, hogy megszólaljon. Nem hozzám beszélt.

- Mit akar? - kiáltott az ajtón túl álldogáló FBI ügynöknek, én pedig összerezzentem a hangjától. Suttogást vártam, ugyanis szemeit továbbra sem vette le rólam.

- Csak beszélgetni. A nővére gyilkosságának ügyéről lenne szó. - mondta Sweets odakintről.

- Beszélj vele... - suttogta Gabriel. Tiltakozni akartam, de fogalmam sem volt, hogyan ecseteljem másodpercek alatt mindazt, ami miatt nem engedhettem, hogy Dr. Sweets vagy bárki más itt találjon. Végül csak hápogva megráztam a fejem, de a következő pillanatban csendre intett mutatóujját az ajkamra tapasztva.

- Köszönöm. - tátogta, és még egy futó mosollyal is megtoldotta a hatás kedvéért, majd a következő pillanatban kinyitotta az ajtót, és a mosdó irányába iramodva köddé vált, én pedig azon kaptam magam, hogy farkasszemet nézek egy döbbent FBI ügynökkel - és Cammel.

- Christine?! - kiáltottak rám kórusban, amitől kissé hátrahőköltem. Lassan kezdtem felfogni, mi is történik körülöttem... Ajkaimat összeszorítva bosszút esküdtem Gabriel ellen, majd egy zavart álmosolyt felöltve felkészültem a végtelen magyarázkodásra.

Egész meglepődtem, hogy Christine-nek szólítanak... - ötlött eszembe az oda nem illő gondolat.

Hosszú csend állt be. Mind a magyarázatra vártunk, de az végül nem érkezett meg, pedig az agyamban sebesen pörögtek a fogaskerekek. Végül Cam sóhaja törte meg a feszült pillanatot.

- Pedig őszintén reméltem, hogy nem lesz igazam...

- Miben? - kérdeztem értetlenül, és magam is meglepődtem, hogy képes vagyok beszélni. Torkom az utóbbi percekben annyira kiszáradt, hogy nem reménykedtem, hogy a hangom kisegít.

- Ne is haragudj, de pocsékul hazudsz, Christine. Sejtettem, hogy ismered Phoenixet. - magyarázta, én pedig kissé megkönnyebbültem. Mostmár csak egy jó okra lett volna szükség, hogy vajon miért is követtem el azt a bizonyos füllentést...

- Én vagyok itt az egyetlen, aki semmit sem ért? - szólalt meg végre Dr. Sweets is. - Hol a gyanúsított? - tette fel az ominózus kérdést. Két várakozó szempár támadt rám, én pedig megvontam a vállam, azonban mikor a páros megindult volna, hogy belépjen a szobába, valahogy kicsúszott a számon...

- Házkutatási parancs nélkül nem engedhetlek be titeket! - "Mivan?! Te meg mi a fenét művelsz?!" - dorgált a zavarodott hangocska a fejemben, és minden oka megvolt rá. A tekintetek kereszttüze várakozóról értetlenné változott.

- Csak vicceltem... - tettem hozzá gyorsan egy kínos nevetés kíséretében, majd vonakodva beengedtem őket Gabriel "lakásába". Sweets perceken belül megállapította, hogy a szoba tulajdonosa nem tartózkodik a helyszínen, és ez többek között engem is meglepett.

Hová tűnhetett?

- Nincs itt. De hogy juthatott ki? - újabb kérdő pillantás. Ismét vállat vontam, remélve hogy ennyivel megúszom, de Cam végül feltette azt a kérdést, amitől a leginkább tartottam.

- Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy te mit keresel itt? - fordult hozzám, és összehúzott szemeit figyelve azonnal rájöttem, hogy ezúttal nem éri be gyenge, átlátszó hazugságokkal. Annál nehezebb lett volna kitalálnom valamit, mivel az ügyről összegyűjtött anyagaimat, melyeket az asztalon hagytunk szétszórva, Dr. Sweets épp érdeklődve vizsgálgatta.

- Én csak elmondtam neki azt, amit tudnia kellett. - adtam meg a ködös magyarázatot egy nehéz sóhajjal. Igyekeztem kerülni a fürkésző tekinteteket.

- Mondd csak, honnan ismered? - folytatta a kérdezősködést Cam. Épp válaszolni készültem, mikor Dr. Sweets közbevágott.

- Az lényegtelen. Bizalmas információt adtál ki egy nyomozás gyanúsítottjának... - fejét csóválva, kissé indulatosan turkált a papírlapok között. - Egyáltalán honnan szerezted ezeket az információkat?

- Christine tudom, hogy csak segíteni akartál, de amit tettél az illegális. - folytatta az ostorozást Cam. Mintha én nem tudnám...

- Ő nem bűnös! - jelentettem ki, mikor végre szóhoz juthattam. Valahogy úgy éreztem, nem is magamat kell védenem, hanem Gabrielt. Viszont arról fogalmam sem volt, mitől vagyok ennyire biztos az ártatlanságában.

- Akkor miért vált köddé? - kapcsolódott be ismét Dr. Sweets.

- Joga volt tudni! - érveltem továbbra is amellett, hogy amit tettem, az helyes volt - bár mostanra én is elbizonytalanodtam ezt illetően...

- Christine, valamit nem említettem, mikor szóba hoztam Phoenixet az ebédlőben... - kezdett bele Cam, és arcán láttam, hogy komoly dolgot készül mondani. - Büntetett előéletű.

Tehát Gabrielnek bőven van mit rejtegetnie... Egyre inkább összezavarodtam és tehetetlennek éreztem magam, ez pedig dühített, de még nem volt vége.

- Ha legközelebb felkeres az ügyben, mindenképp szólnod kell. - jelentette ki Sweets. Bár látszólag mindketten megértőnek és higgadtnak mutatkoztak, valójában úgy éreztem magam, mint egy csapdába ejtett vad.

- Engem ebből hagyjatok ki! - feleltem indulatosan, és megindultam, hogy összeszedjem az asztalon fekvő papírlapokat.

- Az nehéz lesz, mivel már így is nyakig belekeverdtél. - húzta el a száját Cam.

- Az biztos. - erősítette meg Dr. Sweets is. Csodálatos. Remekül összeszokott csapatként "támadtak" ellenem. Esélyem sem volt, hogy ebből jól jöjjek ki.

- Mit mondok a szüleidnek...? - kérdezte homlokát dörzsölve Cam. Erre a mondatra felkaptam a fejem, a szívem pedig hatalmasat dobbant. Egészen eddig bele sem gondoltam, mit szólna az apám, ha megtudná, hogy a háta mögött nyomozok egy olyan ügyben, amitől eltiltott - egy priuszos gyanúsított oldalán...

- Semmit! Nem mondhatsz nekik semmit! - vágtam rá határozottan, de ugyan akkor talán kissé könyörgő hangon. Kétségbeesett, kérlelő tekintettel bámultam Camre, de valahol mélyen tudtam, hogy vesztett ügyem van.

Hirtelen mind az a harag és tehetetlenség, ami az utóbbi félórában felgyülemlett bennem, a felszínre törni látszott. Elfutott a méreg. Dühös voltam Gabrielre, amiért itt hagyott a pácban, és amiért azzal hálálja meg a segítségemet, hogy egy hamis arcot mutat valahányszor találkozunk. Dühös voltam Camre és Sweetsre, amiért rosszkor voltak rossz helyen és amiért szembesítenek azzal, hogy sokkal kevesebbet tudok, mint amennyit szeretnék, és dühös voltam a szüleimre, akik hagyták, hogy a nyomozást övező titok, amiről úgy tűnt, egyedül én nem tudok a teljes értetlenségbe taszítson.

- Mitől olyan különleges ez az ügy?! Mi az amit nem mondotok el?! - törtem ki indulatosan, a nálam lévő papírlapot kissé meggyűrve ahogy ökölbe szorult a kezem. - Megint karanténba akartok zárni, mint tíz évvel ez előtt! Miért nem foglalkozhatok az üggyel?!

Csend. Zihálva járattam a tekintetemet az FBI ügynökről a patológusra, majd vissza, de egyikük sem felelt. Mintha megnémultak volna, arcukra pedig fekete felhő telepedett. Az így kialakult temetéshez hasonló hangulatot nem tudtam soká elviselni... Hogy képesek így hallgatni, mikor engem belülről majd szétvetették a kérdések?!

A lapokat, amiket összegyűjtöttem - nem törődve az állapotukkal - beletuszkoltam a táskámba, majd még vetettem egy futó pillantást mindkettejükre, abban reménykedve, hátha valamelyikuk végül mégis megszólal, de semmi nem történt.

Egy hang nélkül kimentem a szobából, és sietős léptekkel hagytam el a romos hotelt. Ki akartam jutni onnan...

***

- Mi a fene folyik itt?! - támadtam neki Gabrielnek idegesen. Miután faképnél hagytam Dr. Sweetset és Camet, letrappoltam a recepciósnőhöz és követeltem, hogy árulja el, hová ment Phoenix. Miután visszakérdezett, hogy a titkos járaton ment-e ki, mire én jobb híján "igen"-t feleltem, megadta egy közeli kocsma címét, én pedig köszönés nélkül távoztam.

Éjfél is elmúlt már, de minden fáradtságomat elnyomta az ingerültség és a harag. Menet közben összeraktam a képet: tehát a lakásból valahogy nyílik egy titkos járat, amin át Gabriel lelépett, engem pedig ott hagyott, hogy lefoglaljam az FBI ügynököt...

- Hogy képzelted, hogy faképnél hagytál?! És ajánlom, hogy jó magyarázattal állj elő! - ökölbe szorított kezeimet az aszalon pihentettem, aminél ült. A sörözőben ücsörgő néhány ember és a csapos mind néma csendben bámulták a jelenetet, de nem törődtem velük.

- Nem kellene egyedül mászkálnod egy ilyen környéken az éjszaka közepén. - jelentette ki tökéletesen higgadtan, amitől ha lehetséges, még jobban felment bennem a pumpa. Majd szétrobbantam az idegességtől.

- Elég! - kiáltottam az asztalra csapva.

- Rendben. - változott meg a hangja egy sóhajjal. - Nem véletlenül lakom hotelben... Nincs bejelentett lakcímem. - kezdett bele a magyarázkodásba, de úgy tűnt, első lendületre ennél többet nem is hajlandó mondani. - Ülj le, kérlek.

- Nem, kössz! - makacsoltam meg magam. - És az FBI már tájékoztatott róla, hogy egy címeres gazember vagy! Szóval ki vele, mit követtél el? - továbbra sem halkítottam a hangomon, de láthatóan ettől nem érezte magát kellemetlenül, és valahogy a kocsmában ülők sem lepődtek meg azon, amit mondtam, csupán figyelmesen követték az eseményeket.

- Sajnálom, hogy ott hagytalak. - terelte el a témát. - Azt gondoltam, ha úgyis ismered azt az ügynököt, akkor... - kezdte volna, de közbevágtam.

- Nem csak neked vannak titkaid! Nem lett volna szabad ott találniuk! - kíváncsi szemet meresztett rám. Úgy tűnik, a ki nem mondott tikaim felkeltették az érdeklődését.

- Milyen titkaid...?

- Nem lett volna szabad belekeverednem a Morrison-Taskett ügybe, csak épp azt nem tudom, miért! A szüleim telejesen kifordulnak önmagukból, valahányszor megtörténik... Valahányszor gyilkol, engem pedig elzárnak mindentől, aminek köze van hozzá! Meg akarom tudni, hogy mi az, amit nem mondanak el, hogy miért titkolózik mindenki, szóval jobban teszed, ha beszélsz végre! - törtem ki. Betelt a pohár. Nem terveztem így rázúdítani mindent, ami csak felgyülemlett bennem, de képtelen voltam visszafogni magam. Nem szórakozhat velem tovább, válaszokat akarok!

- Húha... - ennyit volt képes mondani. Húha. A szemeim könnybe lábadtak a haragtól, a szívem majd kiugrott a helyéről, olyan hevesen vert, gondolataim pedig torz, sötét ködbe borultak ahogy hirtelen lendülettel előrehajoltam, és megcsókoltam.

A dühöt és idegességet felváltotta valami tompa lüktetés, a pulzusom csillapodni kezdett, és egy pillanatra egészen megfeledkeztem mindarról, ami történt. Fogalmam sincs, miért engedtem magam elveszni abban a csókban, de éreztem, hogy amit csinálok, az működik - csak épp képtelen lettem volna megmagyarázni, mi is az.

Ahogy elhúzódtam, lassan ismét körülvett a Valóság. Egy másodpercet engedtem magamnak, hogy lehunyt szemekkel átérezzem a pillanat varázsát még utoljára, mielőtt a közvetlen közelről ragyogó mélyzöld szempár ráébresztett, mit műveltem.

Elmosolyodtam. A tiszta smaragd tengerben kis zavarodottság, érdeklődés, és valódi, tiszta meglepettség csillogott - mélyére nézve végre megpillanthattam azt, amit kerestem - az igazi Gabrielt.

- Ezt miért kaptam...? - kérdezte a csendet megtörve. Ajkamon még mindig széles mosollyal, magabiztosan feleltem:

- Mert csak ilyenkor vagy őszinte.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.12.22. 09:47 PÜT Sophie!!!!!!!!!!! Imádtam!!!!!! Annyira jó volt ez a rész is!!!!!! Ahogy leírod, teljesen bele tudom magam élni Christine helyzetébe. És láttam Cam, Sweets arckifejezéseit is magam előtt. Gabrieltől pedig végem van!!! Nagyon tetszik a \\\\\\\\\\\\\\\"megfejthetetlen\\\\\\\\\\\\\\\" karaktere!!! Szóval nagy gratula!!!!!! KK!!!!!!!!