Némán bámult rám. Tudtam, ismét azzal próbálkozik, hogy olvasson bennem, a tekintetemben, de ezúttal hiába erőlködött, most végre úgy éreztem, egyenlő felek vagyunk és ez elégedettséggel töltött el. Egészen addig, míg meg nem szólalt...

- Megöltem az apámat. - egy pillanat alatt elsöpörte mindazt a magabiztosságot, amit az imént összegyűjtöttem. Sőt, valójában mindent eltörölt... Üres gondolataim közt kongtak a szavai, de valahogy nem tudtam felfogni őket.

- Válaszokat akartál, hát most megkapod... - szemei, arckifejezése, teljes lénye megváltozott. Ledobta az álarcát, és most egyszerre láthattam minden érzést, minden emléket és gondolatot a felszínre törni a zöld ragyogásban, mely szinte fenyegetően szívta magába tekintetemet.

- Hagytam őt meghalni. A saját apámat! Egy mocskos disznó volt, aki öngyilkosságba kergette az anyámat, mikor tíz éves voltam. Aztán nyolc évvel később belekeveredett valamibe, amibe nem lett volna szabad. - hangja rémisztően közönyössé változott. - Könnyű préda volt, egy részeges, önző alak... Meg sem próbáltam megakadályozni, hogy meggyilkolják. Pedig fájdalmas halála volt... És én tudtam, kik teszik ezt vele, megállíthattam volna őket. De még hálás is voltam érte... Örültem, Lorean!

Minden egyes szava - akár egy jéghideg kés pengéje - hatolt a bőröm alá, a pillantása pedig belülről mérgezett. Elgyengültem. Térdem megremegett, és tehetetlenül rogytam le a székre. Szerettem volna máshová nézni, kiszabadulni a börtönből, ahová bezárt - az igazság börtönébe...

- Ne hidd, hogy megérdemlem a sajnálatodat, nem érdemlek semmit! Nem én vagyok a szerencsétlen, nem vagyok ártatlan áldozat! - nem emelte fel a hangját, de nem is kellett, ugyanis szavai így is erősebben visszhangoztak, mintha valaki közvetlen a fülembe ordított volna - egyenesen a gondolataimba véste a hallottakat.

- De Marianne az volt... - tette hozzá halkan, és végre "elengedett." Tekintetét, a gyilkos tekintetet leemelte rólam, felhajtotta a pohara alján maradt whiskeyt, majd a pulthoz sétált, de ezt már nem érzékeltem, csupán tehetetlenül bámultam magam előtt az asztallapot.

Néhány súlyos perc elteltével a csapos lépett oda hozzám, és valami töményet tett le elém.

- A fiatalember küldi. - mondta. Kiszáradt ajkaimmal egy "kössz"-t tátogtam, és gépiesen, még mindig öntudatlanul felhajtottam az italt. Ahogy az alkohol végigégette a torkomat, végre kizökkentem.

Lassan álltam fel, meggyőződve róla, hogy a lábaim megtartják a testsúlyomat. Ott ült a pultnál. Leültem mellé, de olyan volt, mintha két idegen lennénk. Úgy éreztem, egy fal feszül közöttünk. Kértem még egy italt.

Jópár pohárral később éreztem, ahogy a fáradtság úrrá lesz végtagjaimon. Agyamat tompa köd lengte körül, szemeim pedig időnként maguktól lecsukódtak. Ahogy az utolsó - már nem is tudom hányadik pohár italt felhajtottam, a kellemes, bizsergető meleg szétáradt a testemen, feledtetve és kizárva mindent.

Jól esett érzéketlenné válni a külvilág számára. Még akkor is, ha tudtam, hogy ez nem old meg semmit, de jelen pillanatban nem sikerült belegondolnom, hogy mit is kellene megoldani...

- Haza kellene menned. - hallottam magam mellől Gabriel hangját.

- Aha. - reagáltam le a megszólalást, de nem mozdultam.

- Azt, hogy nem tanácsos egyedül mászkálnod itt, komolyan mondtam... - folytatta. Harsányan felnevettem a helyzet abszurdságán. Gyakorlatilag egy gyilkossal iszogattam az éjszaka közepén, aki aggódott a testi épségemért!

- Ez jó... - vetettem oda, mikor befejeztem a hahotázást. - Megyek. - változott meg hirtelen a véleményem. Valahogy ezt is mulatságosnak találtam, így széles vigyorral az arcomon valahogy lebucskáztam a székről, majd mély levegővétellel nyugtáztam, hogy sikeresen megállok a két lábamon.

Elindultam az ajtó felé. Nagyjából öt méterre távolodhattam el a kocsmától, mikor Gabriel utolért. Az utcai lámpák nem égtek, egyedül az ablakokon kiszűrődő sápadt fény világította meg az utcát. Ezen a környéken még a Hold is elbújt a vaskos, fekete hófelhők mögé.

- Elkísérlek. - mondta. Nyilvánvalóan fogalma sem volt, hogy iszonyat messze lakom innen. Vagy csak nem törődött vele, nem tudom. A levegő hideg és száraz volt, de nem éreztem. Arra már nem emlékszem, meddig sétáltunk némán - azt hiszem, átkarolt közben - mikor kijelentettem, hogy én most  leülök egy padra.

Valószínűleg azonnal elaludhattam...

Mikor felébredtem, az első dolog ami feltűnt, hogy fáj a fejem és ez szerencsére késleltette egy darabig az emlékek előtörését. Felültem az ágyon - valaki más ágyán. Kellett pislognom párat, mire rájöttem, hogy Gabriel hotelszobájában vagyok.

Nem sokára kiderítettem azt is, hogy ő maga nem tartózkodik a lakásban. Még mindig lüktető halántékkal összeszedtem a holmimat, majd felöltöttem a kabátom, és elindultam ki, a hóesésbe. Szerencsére csak délután kellett dolgoznom, így még volt időm hazamenni.

Menet közben eldöntöttem, hogy nem fogok foglalkozni azzal, ami tegnap este történt; de hiába próbáltam más felé terelni a gondolataimat, egy kérdés mindig makacsul visszatért:

Hogyan tovább...?

***

- Christine, egy pillanatra... - észre sem vettem, hogy Hugh mellém lépett. - Dr. Gottier azt szeretné, ha megnéznél valamit. - némán követtem gyakornoktársamat egy másik terembe, ahol az asztalon az egyik tömegsírból előkerült maradvány helyezkedett el.

- Azt hittem, végeztünk ezekkel a csontvázakkal. - kérdő pillantást vetettem Hugh-ra és a többiekre. Mindenki ott volt, Ziggs, Timothy és Florie - a másik három gyakornok, valamint Dr. Gottier, kezében az áldozat egyik csigolyájával.

- Végeztünk is, de ez az egy nem abból a korból származott, mint a többi. Nem emlékszel? - vonta össze szemöldökét Florie. Nem emlékeztem... Talán azért, mert kimerültem, talán azért, mert valahol egészen máshol jártak a gondolataim, de teljesen kiesett, hogy van egy kakukktojás a holttestek között.

- Az áldozat negyvenkét éves, férfi. Azonosítani még nem sikerült, továbbra is várjuk az arcrekonstrukció eredményét. - sorolta Hugh az alapvető adatokat.

- Nagyjából tíz-tizenkét éve halhatott meg. - egészítette ki a tényanyagot Ziggs.

- A halál oka a többszöri szúrt seb okozta belső vérzés. - tette hozzá Dr. Gottier. - De ma reggel megvizsgálva a T5-ös csigolyát felfedeztem, hogy mintha egy másik fajta fegyvert is "kipróbáltak" volna rajta.

- Ez az eddigi legizgibb esetünk! - súgta vigyarogva Florie, talán kissé túl hangosan, de a doktor figyelmen kívül hagyta.

- Miss Booth, nézze csak ezt a mélyedést a csigolyatesten! - a többi gyakornok is közelebb lépett, ahogy kezembe vettem a csontot.

- Mit kellene látnom? - kérdeztem vissza értetlenül, és kissé kábultan. Négy döbbent szempár bámult rám, talán az zavarta őket, hogy az én érdeklődésemet nem kifejezetten keltette fel az ügy - tudtam, miért de igyekeztem mélyre temetni az okot.

- Spirálisan felcsavart, szúrásra alkalmas tárgy okozta mély seb... - vette el tőlem a sérülés kielemzésének dicsőségét Timothy, de nem bántam.

- Mi arra tippeltünk, hogy egy dugóhúzó! - tört ki Florie.

- Ez nem túl gyakori gyilkos fegyver... - morogtam, ahogy gumikesztyűbe bújtatott ujjammal végigtapogattam a csontfelszínt. Kinek jut eszébe halálra szúrkálni az áldozatát, majd a biztonság kedvéért még beledöfni egy dugóhúzót a csigolyájába...?

- Valóban, nem az. De mégis tudunk egy, vagyis pontosabban három esetről, ahol hasonlóval találkozhatunk. - magyarázta Gottier. Ahogy felnéztem rá, láttam a szemében azt, amit nem akartam.

- A Morrison-Taskett ügy áldozatai? - a szavak önkéntelenül hagyták el ajkamat, szinte kívülálló személyként hallottam őket. Mintha nem is az én hangom lett volna.

Gottier bólintott, és ezzel megadta a kegyelemdöfést.

- Delia Morrison, Emilie Taskett és Marianne Phoenix csigolyáin hasonló nyomokat találtam, melyek egy dugóhúzótól származnak. - mondta a doktor.

- Maga vizsgálta azokat a maradványokat? - kérdeztem meglepve, és kissé dühösen, amiért erről nekem senki sem szólt. A bizonyíték, a harmadik holttest majd egy teljes napig itt hevert az orrom előtt a Washington Intézetben, de erről mindenki mélyen hallgatott. - Miért mutatja ezt meg nekem?

- Mert úgy vélem, joga van tudni. Dr. Brennan holnap érkezik, hogy New Yorkban folytassa a nyomozást. Arra gondoltam, tudnám magát mellőzni pár napig, ha úgy dönt, inkább az ő gyakornoka szeretne lenni. Persze csak ideiglenesen...

Úgy éreztem, a szobában hirtelen elfogy a levegő. Miért nem hagynak békén?! Ez az ügy lassan az árnyékommá kezdett válni, mely minden lépésemet elválaszthatatlanul követi, és sötéten magasodik fölém, akármit teszek. Ordítani és toporzékolni akartam, de valahogy nem volt hozzá erőm.

- Nem szeretnék. Dr. Brennan sem szeretné. - mondtam végül hűvösen. - És nincs jogom tudni semmit! - tettem még hozzá, majd sarkon fordultam, és faképnél hagytam a döbbent társaságot.

Az anyám idejön, lehet hogy az apám is, de egyikük sem szólt. Mindent eltitkolnak előlem. Egyáltalán miért nyomoz az ügyben Dr. Sweets, és mit keresett ott Cam? Hogyan találtak rá Gabrielre?

Gabriel... Hiába igyekeztem a tudatom mélyére tuszkolni mindent ami vele, vagy a tegnapi eseményekkel kapcsolatos, valahogy az a zöld szempár mindig előtűnt a sötétből. Homályos képek ugrottak be, vagy inkább csak érzések...

Ahogy valaki a karjaiban cipel fel a nyikorgó falépcsőn... Egy kéz, amely betakar... És az ajkak, melyek jóéjt-csókot lehelnek az arcomra...

Megráztam magam. Racionálisan végiggondolva valószínű, hogy mindezt csak álmodtam. Igen, csak álmodtam...

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.12.24. 17:36 Dinike Ez igen, remek mű! Mihamrabbi KK!