|
fencikoci: A pokol váltságdíja/2.
*2*
Cam a mobilján pötyögött, miközben majd elsírta magát, Bones mintha ott sem lett volna, Angela pedig még mindig nem értett semmit…
- Szia, Cam vagyok. Azonnal gyere ide! – szólt a nő a telefonba, miközben Brennan szeme is megtelt könnyekkel, ahogy a gyerek csontjain áthúzta a kezeit. Cam még mindig a képet nézte, úgy mondta Booth-nak az instrukciókat. – Kapcsolj szirénára! És Seeley, most tényleg van okod rohanni.
- Elárulná végre valaki, mi folyik itt? – kíváncsiskodott Angela.
- Ez Rebecca – válaszolt neki Cam.
- Hogy ki?
- Rebecca Buxterl.
- Úgy érted, hogy Rebecca Rebecca? Booth exe Rebecca? Ő itt Rebecca, mint Parker anyja?
- Igen.
- Te jó ég. Akkor ez… - Angela kikerekedett szemekkel nézett a kisfiú maradványaira.
- Igen – bólogatott Cam, miközben megtörölte a szemeit.
- Nem lehet ő – suttogta Bones.
- Ez Parker? – kérdezte Angela Camtől. – Falra festettem az ördögöt?
- Attól tartok.
- Parker meghalt?
- A nő és a gyerek rokonságban álltak. A DNS vizsgálat azt mutatta…
- Nem érdekel, mit mutatott a DNS! – fakadt ki Brennan, de úgy, ahogy előtte még soha. - Ott van a gépemen a gyerekek DNS-e, Angie, add oda Camnek, nézzétek meg! Ez a gyerek nem lehet Parker! NEM LEHET PARKER!
- Sajnálom, Temperance…
~*~
Booth amilyen hamar csak tudott, odaért a laborba, felrohant az emelvényre, de nem talált ott senkit. Csak Rebecca arcát látta az összes monitoron, pontosan olyan mosolygósnak, ahogyan akkor rég a reptéren meglátta. Ahogyan akkor régen beleszeretett.
- Te jó Isten!
Nem értette, de mégis tudta. Ha ez az arcrekonstrukció eredménye, akkor Rebecca…
Nem, nem lehet Rebecca. Nem lehet a fia édesanyja!
A többieket a boncteremben találta meg. Mindenki úgy állt a DNS vizsgálat eredményére várva, mintha az élete múlna rajta. És Cam, Brennan és Angela csak hullajtották a könnyeiket, és szipogtak, és még Hodgins is teljesen lefagyott. Aztán hirtelen az ügynök teljesen ledöbbent. Bones sír?
- Jöttem, ahogy tudtam. Mi a fene van? Miért van Rebecca képe minden monitoron? – nézett rájuk Booth, bár már akkor tudta a választ, amikor a lányokra nézett. És azt is érezte, hogy ők már rég nem Rebeccát siratják.
- Ő az egyik áldozat – tájékoztatta őt az entomológus. A többiek nem bírtak megszólalni.
- Az nem lehet!
- De igen, Booth. Sajnálom öregem – veregette hátba Hodgins.
- És a gyerek?
- Biztos, hogy a rokona. Méghozzá nagyon közeli rokona.
- Parker? – kerekedett el Booth szeme. Brennan reakciója váratlan volt, Booth-é viszont elég kiszámítható. Cam még pont időben tolt alá egy széket, hogy hanyatt ne essen. – Azt akarod mondani, hogy a kisfiú, akinek a maradványai ott hevernek pőrén egy tepsiben, az Parker? Hogy a fiam egy boncasztalon fekszik, mert meghalt? Hogy Bones következő csontlevese a gyerekem lesz?
- Erre várunk, Seeley. Most fut a DNS vizsgálat.
- Összevetitek az enyémmel?
- Dehogy! - legyintett a nő. - A sajátjával.
- Honnan van meg Parker DNS-e?
- Brennannek mindenki DNS-e megvan.
- Mindenkié?
- A csapaté, a gyerekeké, a családtagoké. Nem bízza a véletlenre.
- Bones? – fogta meg a nő kezét, de Brennan nem reagált.
Percek tömegére megint némaság szállta meg az autopsziát. Aztán Bones valahogy mégis szóra bírta önmagát, mintha lámpást gyújtottak volna az agyában.
- Parkernek melyik keze volt eltörve, Booth? Négy éve begipszelték, emlékszem, mert még össze is vesztem a kezelőorvossal. De arra nem, hogy melyik.
- A bal.
- Hol is? – kérdezte inkább önmagától a nő, mint az ügynöktől, miközben a saját karján tapogatta ki a saját csontjait.
- Mit tudom én. A karján.
- A kar nem csont, Booth! Emlékszem, a felkarját is begipszelték. A radius tört el, közel a könyökízülethez, és a sebésze arróll akart meggyőzni… – mondta, és közben kirohant. Így már senki sem tudta meg, miről akarta Brennant az orvos meggyőzni.
- Ez még legalább fél óra – mutatott rá Cam a gépre. – Nem kellene Brennannek segítenünk?
- Parker meghalt…
- Ezt nem tudhatjuk, Seeley. Amíg nincs meg a vizsgálat eredménye, nem tudhatjuk.
- Parker tíz körül nem vette fel a saját telefonját, Rebeccáé nem csörög ki – hívogatta a nő mobilját szüntelenül, de a kijelzőjén látta, hogy a hívás minden alkalommal elutasításra került. – Miért nem bírja bekapcsolni?
- Mert Rebecca viszont tényleg halott.
- Rebecca meghalt.
- Seeley, őt azonosítottuk. Most pedig azon vagyunk, hogy bebizonyítsuk, nem Parker a másik áldozat.
- Mi van akkor, ha mégis…
- Nem tudom. Tényleg nem tudom.
- Ő a fiam, Cam. A kisfiam!
- Tudom.
- Hogy élhetném túl, hogy meghalt a gyerekem? Erre képtelen vagyok.
- Talán nem Parker az, Seeley. Talán csak egy kisfiú, ami legalább annyira szörnyű valaki másnak, mint ez a jelen helyzet neked. Reménykedjünk benne! Bízzunk benne, hogy a nem a mi gyerekeink közül valaki az, aki most ott fekszik! Hogy nem a te kisfiad.
- Ha meghalt…
- Nem ő az, Booth! Ez a kisfiú nem Parker! – rohant be Bones a boncterembe. – A gyereknek egyik karja sem volt még soha eltörve. Se friss, se régi törés nem látható. Parker karja eltört négy éve, amikor leesett a mászófalról, de ennek semmi nyoma se a röntgenen, sem az áldozaton. Ez nem lehet Parker.
- Szóval nem ő? – mosolyodott el Angela.
- Nem, nem Parker – viszonozta a gesztust az antropológus. – Nem ő az.
- Biztos vagy benne? – kérdezte tőle Booth.
- Kételkedsz a szakértelmemben?
- Csak biztosra akarok menni. Biztosan akarom tudni, hogy a gyerekem él.
- Nem jelenthetem ki biztosan, hogy él, mert jelen pillanatban nincs velem, de azt biztosan kijelenthetem, hogy ez a kisfiú nem a te fiad, Booth.
- Negyven százalékos az egyezés – jött ki a DNS eredmény, amit Cam a pityegés után azonnal ismertetett. – Rokonok Parkerrel, az biztos. Van ötleted? – fordult az FBI ügynökhöz.
- Nem Parker – hajtogatta Booth. – Nem Parker. De akkor hol lehet?
- Ma csütörtök van, Booth, és délután egy óra. Biztos az iskolában van, és töri témazárót ír Egyiptomból. Fél vasárnap azt mondta fel nekünk – mondta neki nyugtatólag Angela, és Booth már tárcsázta is Parker tanárnőjének a számát. Meg akart győződni róla, hogy a gyerekkel minden a legnagyobb rendben. Túl nagy volt most ez az ijedtség.
- Angela, csináld meg az arcrekonstrukciót a gyerek koponyáján! – utasította a nőt a főnöke.
- Megyek.
- Azért ez nagy megkönnyebbülés, nem? – kérdezte Cam Brennantől, miután már csak ketten maradtak az irodában. – Még ha iszonyatos is egyben, hiszen egy kisgyerek maradványai vannak a boncasztalon.
- Az. De Rebecca? Ő Parker anyja, és most meghalt. Rebecca meghalt.
- Igen.
- És ez elég szörnyű.
- Igen, ez tényleg eléggé szörnyű. Booth biztos hajtóvadászatot fog indítani, ha figyelembe vesszük, milyen rondán elbántak vele. És ez a megújult helyzet is! Kitalálni, mit léptek, és hogy mi lesz Parkerrel…
- Mi lenne vele?
- Meghalt az anyja.
- Tudom.
- Parker egész héten nem ment iskolába – jött vissza nyugtalanul Booth a megkönnyebbült doktornőkhöz. - És Rebecca anyja sem veszi fel a telefonját. Bár Mary sosem veszi fel a telefonját, mert süket, mint a nagyágyú.
- Booth, van Parkernek olyan rokona, aki nagyjából vele egykorú? Plusz-mínusz egy félév – nézett az ügynökre Cam.
- Az unokatestvére, Daniel. Rebecca nővérének a fia. Miért?
- A DNS vizsgálat eredményének egy unokatestvér megfelel.
- Úgy érted, hogy a halott gyerek Daniel?
- Sajnos úgy. Angela most alkot arcot a kisfiúnak. Menj be hozzá, és azonosítsd, ha tudod!
Booth mindenkit felhívott. A dadust, a másik tanár nénit, a karate edzőt, az úszó csoportból három embert, amíg azt várta, hogy Angela előálljon egy képpel. Parkerről senki sem hallott egész héten, és sem Rebecca, sem Dawson, Rebecca barátja, sem Rebecca anyja nem volt elérhető.
- Nos, ő az? - nézett Booth-ra Angela egy szőke, kékszemű kisfiú fényképét mutatva.
- Igen, ez Daniel, bár egy kicsit sötétebb a haja. Olyan szőkésbarna.
- Nagyon hasonlít Parkerre.
- Igen, eléggé. Mindketten az anyjukra ütöttek, és Rebecca és Rita olyanok, mintha ikrek lennének.
- Sajnálom, Booth. Rebeccát. Őszintén sajnálom. Biztos nehéz lehet ez most neked.
- Nem egyszerű. Angela, nekem most el kell mennem. Meg kell keresnem Parkert, hogy elmondjam, meghalt az anyja. És a legjobb barátja. Meg kell mondanom a fiamnak, hogy félig elárvult.
- Ú, az kemény lesz. Bocs, hogy erre nem gondoltam! Emlékszem, én alig akartam az apámhoz hozzászólni, amikor megmondta, hogy anyám sosem jön már vissza.
- Én is így voltam vele. Remélem, emiatt Parker nem fog engem megutálni.
- Hát egy darabig biztosan nem leszel a kedvence. Tudod, mindig a rossz hír hozóját nyilazták le, nem az okozóját.
- Egyéb bíztató elgondolás?
- És a gyerek anyja? Danielé? Őt is értesíteni kellene.
- Elmegyógyintézetben van.
- Mi?
- Rita egy veterán katona, aki sorhajóhadnagy volt, és szolgált Irakban, a férje pedig ezredes volt szintén Irakban. Daniel még a fia születése előtt meghalt, aknára lépett.
- Jaj, szegénykém!
- Rita engem okolt, hogy Daniel meghalt, de nem tudtam kihozni onnan. Folyamatosan lőttek ránk, és amikor engem is eltaláltak, már végképp nem sokat tehettem. Daniel ott maradt, és én is épp csak eljöttem. Éppen, hogy túléltem. Aztán, amikor a kissrác megszületett, Rita teljes idegösszeomlást kapott. Rebecca nevelte egy ideig Danielt is, de aztán Rebecca az anyjára bízta Danyt, mert Ritát egy időre kiengedték. És amikor megint bezárták, akkor már Rebecca nem akarta bolygatni, amúgy is egy udvarban laknak. Laktak. Hiszen most meghalt. Mindketten meghaltak.
- Akkor a nagymamát kellene értesíteni.
- Igen.
- Tudod, lehet, hogy Parker csak beteg, és ő is a nagyanyjánál van.
- Rebecca nem szólt, hogy Parker beteg lenne.
- Booth, Rebecca négy napja halott.
- Négy napja?
- Igen.
- És ezt eddig miért nem mondtátok? És Mary nem jelentette be, hogy eltűnt? És Parker sem szólt nekem?
- Talán csak elutazott.
- Akkor Parker nálunk lett volna, mint minden ilyen alkalommal. Na és Dany? Ő is négy napja halt meg?
- Ő is – vonta össze a szemöldökét Angela.
- Akkor viszont…
- Menj oda, és… - de nem tudta befejezni a mondatot, mert Booth kirohant az irodából.
- Bones! – üvöltött át a fél laboron Booth, miközben rohant az emelvény irányába. – Bones indulnunk kell!
- Booth, nem tudok veled menni. Egyedük vagyok bent.
- Szólok Dr. Eddisonnak, Dr. Brennan – mondta a nőnek Cam. – Majd ő beugrik helyetted. Te csak menj Booth-szal, és ha lehet, te vezess! Booth elég ideges. Amint tudunk valami új információt, azonnal szólok. Megtaláljuk Rebecca gyilkosát, ezt mondd meg Booth-nak!
- Köszönöm, Dr. Saroyan!
Az autóút szótlanul telt a nyomozópáros között. De csak egy darabig. Booth aggódott, hogy mi lehet Parkerrel, és dühös volt, és szomorú, amiért a fia édesanyját megölték. Na és Daniel?
- Ki a fene képes megölni egy kisgyereket? És Rebecca… Megölték a fiam édesanyját.
- Úgy sajnálom, Booth.
- Dany jó srác volt, aranyos, és imádta a nagyanyját. Szegény Mary… Az egyik lánya elmegyógyintézetben van, a másikat meg megölték. Az unokáját, aki szinte a saját gyereke, hiszen ő nevelte, szintén meggyilkolták. Nem értem, miért nem jelentette Dany eltűnését.
- Jól ismered?
- Danielt? Eléggé.
- Rebecca anyjára gondoltam. Maryre.
- Hamarabb ismertem, mint Rebeccát.
- Az hogy lehet?
- Együtt szolgáltam Ritával és Rita férjével, Daniellel. Mindketten katonák voltak, mindhárman azok voltunk. Aztán egy rajtaütés alkalmával néhány dolog – hogy is mondjam – kisiklott. Daniel Fergusson ezredes pedig meghalt. Ritát meglőtték, akkor derült ki, hogy terhes. Aztán megszületett a kisfiú négy hónappal Parker előtt, és Rita idegösszeomlást kapott. Mi neveltük egy darabig Danielt, Parkerrel együtt jól elvoltak.
- Miért nem fogadtátok örökbe?
- Mert Rita él, és mert Mary nem engedte. Na és mi sem voltunk házasok, alig egy évvel később már nem is voltunk együtt.
- Mary nem engedte? Miért akarta megtagadni egy gyerektől a család lehetőségét? Ennyire szörnyű nő lenne? Kegyetlen érzés család nélkül élni.
- Ez más, Bones. Nem olyan, mint a te helyzeted volt.
- Egy gyereknek joga van a családhoz, és ha ezt valaki képes megtagadni tőle, az igenis szörnyű.
- Daniel családban élt és nevelkedett. Amúgy meg, ha az exeim anyjait nézem, azt kell, mondjam, Mary volt a legelviselhetőbb, akkor is, ha most ellenérzéseid vannak vele kapcsolatban. Mint minden lányos anya ő is mindig meg akarta mondani a lányainak, hogy mit csináljanak. És én sosem voltam neki elég jó, csak miután Rebecca és én szakítottunk. Mentségére legyen mondva, az ezredest legalább bírta.
- Apám szeret téged – jegyezte meg Brennan, csak úgy mellékesen.
- Csak elvisel, Bones, és ez nagy különbség.
- Nem, mondta is, hogy nagyon kedvel, és hogy jó ember vagy. És hogy mennyire örül annak, hogy te vagy Christine apja, és amíg szeretsz engem, ő is szeretni fog téged.
- Ez kedves tőle.
- Igen, eléggé.
- Bár elég nagy logikai bukfenc, hogy apád egy bűnöző, mi meg bűnüldözők vagyunk. És annak ellenére szeret engem, hogy FBI ügynök vagyok.
- Apa már nem bűnöző.
- Van, ami sosem változik. És te is mindig azt mondod, hogy ő egy bűnöző.
- Apa nem rossz ember.
- Apád kifejezetten jó ember, Bones, csak kicsit más az értékítélete. Megjöttünk – lassította az autót Booth. - A két fehér ház az, a sövénykerítéssel.
Kiszálltak, odamentek a bejárathoz, kopogtak, de semmi. Majd csengettek. Látták felvillanni a lámpákat, ami a csengőhöz volt kötve, de erre sem reagált senki.
- Megpróbálom hátul – mondta a nőnek az ügynök, és hátrament.
A hátsó ajtót azonban Booth nyitva találta, és a lakásba belépve furán édeskés szag terjengett.
- Bones! – kiáltott a nőnek, aki azonnal hátrament.
- Jaj, ne – adott egyből hangot a felismerésnek, amikor megcsapta az orrát a bűz.
Bementek, szétnéztek, majd a konyhapadlón fekve megtalálták a szag forrását.
- Ez Mary – mondta erre Booth, és már tárcsázta is az irodát.
- Rebecca édesanyja?
- Igen. Booth ügynök vagyok – szólt aztán a telefonba. - Női holttestet találtunk a társammal a Raymond Avenue-n. Nem, nem csontváz, egészen friss, és felismerhető. Azonosítottam is, Maria Buxterl. Onnan, hogy ő a fiam nagyanyja. Szóljatok a labornak – mindezt úgy darálta a telefonba, hogy közben körbejárta a lakást és mindenhová benyitott, még a szekrényekbe is benézett. De a gyerek nem volt a nagyanyjánál sem. - És bejelentek egy eltűnt gyereket is. Nem. Igen. Igen, ismerem. A fiam az, Show, Parker Matthew Booth. Kösz!
- Gondolod eltűnt? – kérdezte tőle Brennan, miután letette a telefont.
- Az a baj, hogy már nem csak gondolom, hanem tudom is. Egy hete nincs hír róla, Bones. Egyáltalán semmi. De hol a fenében lehet? Ki a franc vitte el a gyerekem? És miért nem jelentkezett eddig?
- Megtaláljuk, Booth – ölelte meg őt a nő. – Megtaláljuk – mondta egy pár pillanattal később a férfi szemébe is.
- Lelőtték az anyját, az unokatestvérét…
- A nagyanyját is. A golyó áthatolt a sternumon. Cam? – telefonált a nő is, de Booth-t még nem engedte el. – Igen, én vagyok. Szóval már értesítettek? Jó. Szólj Dr. Hodginsnak, hogy jöjjön ki ő is. És kellenek a technikusaink is. Ezt most már nem bízhatjuk az FBI kontárjaira. Nem, nincs itt. Booth szerint valaki elvihette. Rendben! – azzal letette. – Cam azt üzeni, hogy fegyverbe hívta a lovasságot. Nem tudom, hogy ez zsaruzsargonban mit jelent.
- Hogy mozgósított mindenkit. Mi van, ha tényleg elrabolták őt, Bones? És váltságdíjat fognak érte követelni? – kérdezte a nőtől Booth. Neki nem volt annyi pénze, hogy nagyobb összeget adhasson valami gyerekrablónak.
- Akkor kifizetjük. Megtaláljuk Parkert, Booth.
- Nem fizethetek. Én FBI ügynök vagyok.
- Én viszont nem, és ha így visszakaphatjuk a fiad, Booth, akkor hajlandó vagyok érte annyi pénzt adni, amennyit csak kérnek. És tudod mit? Most elkezdhetnél imádkozni azért, hogy valaki jelentkezzen, és váltságdíjat követeljen, mert akkor legalább tudnánk, hogy Parker jól van.
- A garázs tele van vérrel.
- Igen, láttam, abba a mennyiségbe bárki belehalhatott.
- Mi van akkor, ha az a vér Parkeré?
- Nem lehet a Parkeré. Ahhoz az a mennyiség túl sok, egy Parker méretű gyerekben ennek a mennyiségnek a háromnegyede is alig van meg. Biztos, hogy felnőtt emberé. A parton egy csepp vért sem találtunk, Rebeccát és Danielt valószínűleg itt ölhették meg – mutatott a garázs padlójára. – Bár két áldozathoz képest meg túl kis mennyiségről lenne szó. De ezt majd a DNS vizsgálat úgyis pontosan megmondja.
*
Mindent átkutattak, kivétel nélkül mindent. Megérkezett a teljes helyszínelő személyzet az FBI-tól és a Jefferson Intézettől, akik mind fényképezni kezdtek, meg mintákat venni. Booth-nak vissza kellett mennie az irodába nyomozást indítani Parker eltűnése miatt, így Perotta és Sweets lettek kirendelve a helyszínre. Sweets, Cam és Angela átmentek a szomszéd házba is szétnézni – Rebeccáékhoz. Ott aztán megtalálták egy férfi tetemét, erősen oszlásnak indult állapotban a nappali padlóján – a fűtés fel volt csavarva. És Hodgins még azt is megmondta, hogy valószínűleg öt-hat napja lehetett halott. Lelőtték. De előtte még meg is szúrták.
- Azt hiszem, a tag Rebecca pasija volt – mutatott fel Angela egy képet, ami a kandallón állt. A nagymama, Rebecca és egy férfi, valamint Parker és Daniel egy vízesés előtt. – Ki a fene mészárolja ezt a családot? Öt ember van ezen a képen, és ebből négyen már halottak. Ezek után mekkora esélye lehet Parkernek túlélni ezt a találkozást? Akárki is ez, már biztosan…
- Angela ne! – szólt rá Cam. – Ha Brennan vagy Booth előtt ilyet mondasz… Kérlek, legalább mi hagyjuk meg nekik a reményt! Legalább mi ne mondjuk meg nekik azt, hogy Parker valószínűleg már nem is él. Öt nap alatt annyi minden történhetett vele.
- Gyűlölöm a munkámat.
- Hát, most én is így vagyok ezzel.
- Azt hiszem, ezt látnotok kellene! – hangzott Sweets javaslata egy ajtóból.
Angela és az éppen megérkező Bones odamentek – a pszichológus Parker szobája előtt állt. A fal, mint egy tabló, ki volt tapétázva vagy ötszáz fényképpel. De nem csak a fal, a szekrényajtók is. Mindegyiken mosolygott valaki. Parker Daniellel, Parker a nagyanyjával, a nagyi a két fiúval, Booth, Christine, Brennan, és Christine, és még több Christine. Parkernek rengeteg kép volt kitéve a szobájában a kishúgáról. Közös képek, és olyan, amin csak a kislány volt. Mindenhol önfeledten vigyorogva. Kivéve egyet, amikor fürdőköpenyben ült az ágyon, és épp sírásra görbült a szája, de még így is imádni való volt. A képek legtöbbjén a Booth családi oldal volt látható. Ugyan olyan mindennapos láthatást biztosított magának a kisfiú, mint amilyet a húgának csinált az ágya fölé.
- Parker tényleg nagyon szereti a kistestvérét. Rajong Christine-ért – hangzott el a pszichológiai megállapítás.
- Te jó ég! – könnyezte el magát az antropológus, amikor odaért a szobához. Ez már Dr. Temperance Brennannek is több volt, mint elég. – Ezeket a képeket ő maga csinálta Christine-ről. Ezt pedig én fényképeztem róluk, amikor legutóbb nálunk volt. Ezen még Michael is rajta van.
- Megtaláljuk, Édesem!
- Hűha – toppant be Cam a szobába, és elkezdte szemügyre venni a rengeteg fotót. – Ez olyan szomorú – mutatott aztán a nő arra a képre, amelyiken Parker és Daniel jégkrémmel a kezükben, maszatosan nevettek. – Ki képes megölni egy ilyen édes kisgyereket?
- És hol lehet Parker? – hangzott el A kérdés.
- A maradványokat és minden számítástechnikai eszközt bevitetek a laborba. Remélem lesz értelme…
- A helyszínelők szedjenek össze minden bizonyítékot! Mindent, ami mozdítható. Én visszamegyek, hátha a bent lévő csontok segíthetnek – utasította Brennan Camet.
- Én is megyek veled, van két új tetem, amit fel kell boncolnom. Angela, visszaviszed te az autót?
- Persze.
- Itt a kulcs, és köszönöm.
- De én még maradok, csinálok helyszíni képeket.
- Ahogy gondolod!
- Várj, Dr. Brennan, találtam valamit! – jött oda Sweets a három nőhöz. – Nézd!
Brennan elvette Sweetstől a papírt, és hangosan olvasni kezdte.
„ Drága húgocskám, te utolsó, szemét Ribanc!
Mindent elvettél tőlem, hát most én jövök. Bezárattál, de én kiszabadultam, elvetted a gyerekem, de én visszaszerzem. Te, és a drága jó édesanyánk elvettétek tőlem Danielt, de ennek most vége. Visszajöttem, Rebecca, itt vagyok, és megfizetsz mindenért, amit elkövettél ellenem! Elvetted a fiam, anyánk a szabadságom, a rohadék pasid pedig a férjem. De eljött a bosszú ideje, úgyhogy ints nekik búcsút! Mert végig fogod nézni Seeley halálát, és Parker halálát, és végig fogod nézni anyád halálát is! Majd lassan, a kínok kínjával megöllek téged is, és végre senki és semmi nem fog Daniel és közém állni. Visszaszerzem a fiam, hugi! Mert nekem csak Ő maradt. Mindenki megfizet azért, amit velem tettetek. Megfizettek, amiért elvettétek tőlem a legdrágábbat ezen a világon.
Rita
P.s.: Fordulj meg!”
- Ez az a Rita, aki elmegyógyintézetben van? – nézett rájuk Angela.
- Fogalmam sincs. Angela, vidd ezt be a laborba! Keress ujjlenyomatot, bármit, akármit! – adta a kezébe Brennan a levelet.
- Megyek. Majd az FBI fotózkodik helyettem.
- És vidd magaddal Camet is! Én megkeresem Booth-t a központban. Sweets, te meg találd ki, mi lesz a nő következő lépése!
- De Dr. Brennan, ez nem így működik.
- Hát, Sweets, most így fog működni.
- De…
- Pszichológus vagy. Talán… Kezdheted a pszichiátrián!
Azzal kiviharzott a házból, és már ült is be az egyik Jefferson-emblémás terepjáróba.
Megdöbbenve tapasztalta a teljes csapat, hogy Brennan mennyire átlendült a ló túloldalára. Az eddigi túlzott racionalizmust felváltotta a túlzott valótlanság. A torzított valókép, mintha a lehetetlen is lehetséges lenne.
- Most tényleg azt hiszi, hogy meg tudom mondani, mit fog lépni a tettes következőre?
- Sweets, Brennan azt sem tudja, hogy saját maga mit lépjen következőre.
- Én is látom, hogy megijedt, Angela. Ami érthető, hiszen Booth ügynök fiának az eltűnéséről van szó. De Dr. Brennan általában mindenre hiper józan reakciót szokott produkálni, ezért nem értem…
- Sweets, az ég áldjon meg! Eltűnt a fia. És egy anya ilyenkor nem józanná válik, hanem megőrül. Ki kicsit, ki nagyon.
- De Parker nem Dr. Brennan fia.
- Parker Booth fia, Sweets. És Brennan elsősorban Booth-tól függ. Booth pedig teljesen kikészült. Teljesen normális, hogy Brennan így reagált. Pszichomókus vagy, tudhatnád!
- Csakhogy a Brennan-Booth páros tekintetében a pszichológia minden formája totális csődöt mond. Évek óta analizálom az ő ellenpólusos kapcsolatukat, mégsem találtam benne semmi megfoghatót. Ez már sokkal több, mint pszichológia.
- Ez mondjuk igaz – bólintott rá Angela.
*
Brennan a korlátnak támaszkova állt az emelvényen, és a fejét fogta. Az FBI elvette Booth-tól az ügyet, csak, mint tanácsadó maradhatott bent a teamben. Brennan így mindenkit odahívott, a teljes gyakornok gárdát. Szüksége volt a saját csapatára, azokra, akikben megbízott. És most csak várt, de igazán maga sem tudta, hogy mire. A csontokat nézte, majd a monitort, aztán a fiatalokat. De nem szólalt meg. Nem tudta önmagának sem megmagyarázni, hogy miért, de akkor is, valamiért nem bírt megszólalni.
- Dr. Brennan, miért vagyunk itt mindannyian? – kérdezte Arastoo, de nem Brennan, hanem Angela válaszolt a kérdésre.
- Mert Parker eltűnt.
- Ki az a Parker? – érdeklődött Finn halkan a csoporttársaitól.
- Booth fia – tájékoztatta Wendell.
- Booth ügynök fia eltűnt? – döbbent le Clark is, de ő már nem tudott olyan csöndes maradni, mert a megdöbbenése annál sokkal nagyobb volt.
- Igen Clark, Booth ügynök fiát elrabolták, és a lehető leggyorsabban meg kell találnunk a gyereket– mondta neki erre Angela.
- Mi antropológusok vagyunk, nem nyomozók. Hogy találjunk meg egy eltűnt gyereket? Dr. Saroyan az egyetlen rendőr közöttünk, és Booth ügynök. Ehhez csak ők értenek, mi nem.
- Nem, Arastoo, nem nyomozók vagyunk, tényleg nem. De tudod, hogy mik igen? Egy csapat. Egy család. Csontokból és nanométeres darabkákból, apró szövetfoszlányokból legózzuk össze, hogy ki, mikor, hol és kit nyírt ki. Parker egy tizenkét éves kissrác, a csapatunk egyik tagjának a gyereke. A mi gyerekünk, a labor gyereke. Vannak nyomaink, hiszen minden hagy maga után nyomot. Négy helyszínünk és négy hullánk is van, de szükségünk van a mereven a tényekkel harcoló agyatokra, hogy megtaláljuk ezeket a pontokat, amin léphetünk egyet előre. Legalább egy nyomot találjunk, hogy elindulhasson az FBI valamerre, és megtaláljuk Parkert, még az előtt, hogy késő lenne.
- Hodgins azt mondta, hogy napokkal ezelőtt tűnt el – csóválta a fejét Fisher. – És állítólag ha letelik negyvennyolc óra, már nem sok mindenre lehet esély.
- Logan Bartlettet is megtaláltuk – emlékeztette a társait Mr. Bray, és még egy taslit is levert Fishernek. – És ő akkor már hónapok óta nem volt meg. Parker tuti él.
- Őt az apja rabolta el.
- Na és? Megtaláltuk, nem igaz?
- Így van – bólintott Angela. – Itt is csinálhatnánk egy sikertörténetet.
- Mi miben segíthetünk? – érdeklődött Wendell.
- Meg kell találnunk Parkert – suttogta halkan maga elé Brennan.
- Két hete nem enged minket esetek közelébe, mert le kell adnunk a doktori értekezéseinket.
- Daisy, ezt nem most…
- De igen, Wendell, ezt most – nézett rá a lány, majd visszatekintett a feljebbvalói felé. - Szakdolgozatokat írunk, bizottsági meghallgatásokra készülünk, és erre már csak két hetünk maradt. Maga mondta, Dr. Brennan, hogy mindenekelőtt a doktori disszertációink a legfontosabbak. Ezt diktálja a logika.
Brennanben felszaladt a pumpa.
- Booth ügynök fiát elrabolták, Miss Wick, és ez nem logikus. Úgy érzem magam, mintha valaki egész más lennék, ami szintén nem logikus. Ide hívtam magukat, hogy segítsenek, és nem, a jelen helyzetben ez sem logikus. A dolog cseppet sem racionális, és más egyéb magyarázatot sem találtam erre az állapotra, mégis, Parker megtalálása most minden mást felülír.
- A vizsgáinkat is?
- A képességeitekben maradéktalanul megbízom, Daisy – váltott át Brennan tegezőbe. - Én tanítottalak titeket már az egyetemen is, a konzulensetek is én voltam, akkor is, mikor diplomáztatok, és jelenleg is. Én vagyok, úgyhogy tudom, hogyan dolgoztok, mit tudtok, mi van a dolgozatotokban, hány cikket és milyen módon adtatok már le, és hogy mi volt bennük a szakmai lényeg. Ezért, ha kell, látatlanban aláírom az értekezéseiteket.
- Látatlanban? – lepődött meg Fisher őszintén. A többiekkel együtt, mivel egyikük sem akarta elhinni, hogy Brennen egy ilyen szituációba belemenne. Ahhoz túlságosan is merev volt, főleg, ha az antropológia volt a tárgy.
- Látatlanban, Mr. Fisher. Csak találjátok meg a gyerekemet!
- És mit kell tennünk?
Booth ekkor érkezett meg Caroline-nal a nyomában, és az éppen meghallott kérdésre máris elkezdte kiosztani a feladatokat. Persze ez Perottának nem nagyon tetszett, de nem mert szólni érte. Booth tüzet okádott egészen azóta, hogy reggel meglátta Rebecca képét a monitoron. Az, hogy Parker eltűnt, csak még inkább felszította ezt a tüzet.
- Wendell, te és Arastoo itt segítetek a laborban. Clark, te Perottával és egy csoporttal kimész Parker nagymamájának a házához, Fisher, te Dr. Hodginsszal és egy másik csapattal Rebeccáék lakását kutatod át, Shaw ügynök már ott van, vár titeket.
- Én vezetem a nyomozást, Booth ügynök! – adott hangot mégis a felháborodásának Perotta.
- Papíron, ott is csak esetleg – jött a válasz, és Booth ezzel le is tudta az ügynöknőt. Perotta sem vitatkozott, inkább ráhagyta, így Booth folytathatta az eligazítást. - Daisy, fogd Sweetset, tiétek az intézet, aztán mars a tengerpartra! A legapróbb nyom, a legkisebb eltérés, minden elképesztően fontos lehet. Szedjétek elemeikre a helyszíneket, a legapróbb részletekig, és találjatok nekem valami nyomot, ami alapján megtalálhatom Parkert.
- És én? – kérdezte Finn, mert nem hallotta a nevét a felsorolásban. Közben a többiek már mentek is overallt venni magukra, és a műszeres táskáikat magukhoz véve indultak is ki a laborból.
- Te is itt maradsz, Finn. Négy áldozatra négy csontos-agyas. És ti több mindenhez is értetek, nem csak a hullákhoz. És még amúgy sem vagy nagykorú, nem zavarhatlak ki a terepre. Bones is itt lesz veletek, így ti mindenről tájékoztatni fogjátok.
- Van ötleted? – nézett a férfira Brennan.
- Az e-mail, amit Angela talált Rebecca postafiókjában Ritától, többet mondott Sweetsnek, mint nekem. De a számokat a végén még most sem értem. Egy, kettő, három, öt, hét, tizenegy, tizenhárom, tizenhét, tizenkilenc…
- Ezek prímszámok.
- Igen, eddig mi is eljutottunk, sőt, eddig egyedül is eljutottam. De a kombinációknak, amiket ezekből a számokból alkotott, nincs meg az értelme. Nem tudom, mit jelenthet. De Sweets szerint Rita dühből tette, amit tett, és mert elborult az agya, és mivel nem volt normális, talán nem is jelent semmit.
- Ne becsüld le egy skizofrén zseni józan pillanataiban írt szavait.
- Ezek számok, Bones.
- Számok, kódok, titkos írás, kényszerbetegség. És még vagy egymillió variáció, ami nem találgatás, hanem puszta ténye a leírt számjegyeknek. A valószínűségi variációk végtelen halmazt is alkothatnak.
- Angela majd kitalálja, mik ezek a számok. Érzem a zsigereimben, hogy van értelme. Kell, hogy legyen! Csak azt nem tudom, mi az. És ezt utálom. Miért nem bírtam soha a matematikát?
- Bár tudnék még valamit, Booth!
- Meg kell találnom Parkert, Bones!
- Tudom – tette a kezét a férfi kezére.
- Dr. Brennan, így, hogy Ms. Julian is itt van, tehetek egy javaslatot? Fisherre még úgyis várnom kell, mert nem főtt le a teája.
- Egy tea miatt kell rá várnod? Hát én komolyan mindjárt leütöm – szaladt fel hirtelen Booth-ban a pumpa.
- Két percen már nem múlik semmi, Booth! Amúgy meg Fisher úgy felpörög ettől a kotyvaléktól, hogy majdnem Brennan szintjén hozza a megoldásokat. Kell neki a teája, mert nekünk meg a teájával turbósított agya kell – védte a srácot Booth-szal szemben Hodgins, majd visszanézett Brennanre. - Szóval javasolhatok valamit, Dr. B?
- Természetesen, Dr. Hodgins. De nem szeretem, ha Dr. B-nek hívsz. A gyakornokaim is kezdenek rászokni, és ez tiszteletlenség.
- Brennan! Őrült ellen őrült kell. Egy saját őrült.
- Nem tudom, hogy ez mit jelent.
- Én viszont igen – nézett rá Cam. – Ms. Julian, lehetséges lenne?
- Egy őrültet idehozni?
- Nem akármilyen őrültet.
- Ha arra gondol Drágám, hogy hozzam ki a diliházból a kisinast, akkor azt kell, mondjam, hogy igencsak nyomós okra van szükség, hogy a legenyhébb bírót is meggyőzhessük. Nem szívesen engednek el gyilkosokat, sem gyilkosok kisinasait.
- De Zach nem ölt meg senkit – kelt barátja védelmére Hodgins abban a pillanatban.
- Tudom, Bogaram, de rajtam kívül senki más nem, akinek joga lehetne emiatt a kis barátjukat átrakatni egy szövetségi börtönbe, ha mindez kiderülne. Azt pedig nem akarjuk. Keressenek valami más megoldást! Mert senki sem fogja aláírni a papírt, hogy az inas úrfit kiengedjék, de talán olyan papírt aláírnak, hogy én is bemenjek Dr. Addy mellé. Ekkora őrült ötletet!
- Ms. Julian, itt most nem akárkiről van szó, hanem Parkerről! Ő csak egy ártatlan kisfiú!
- Tudom, Dr. Brennan. Én is bírom a kissrácot, még jobban is, mint magát és a kancsi csapatát.
- Hé! – háborgott az entomológus.
- Mondjuk úgy, hogy ő az én kisebbik Kedvesem. És higgye csak el nekem, Dr. Brennan, hogy a lehető legtöbb szálat megmozgatom azért, hogy előkerítsem Parkert.
- Akkor hozza ide Zachet! – szólt rá élesebben Brennan, és a többiek lelkes bólogatásba kezdtek az ötlet támogatása végett.
- Látom már, hogy az őrültünk jelenléte mellől úgysem fognak tágítani.
- Hát nem.
- De van egy feltételem!
- Nem szívességet kérünk Caroline, hanem segítséget.
- Kíváncsi? – nézett rá Bonesra kérdőn az államügyész.
- Mit akar cserébe? Egy újabb csókot Booth-szal a fagyöngy alatt? Esetleg Jackkel?
- Héhó, nős vagyok. Ne ígérgess ilyeneket, pláne ne a nevemben!
- Csintalan vagyok, de nem ennyire, doktornő – fintorgott. – Most kevesebbel is beérem. Csak hívja vissza az apját, mielőtt valakit megint megölne. Nem biztos, hogy megint meg tudom menteni a villamosszéktől.
- Most meg miről beszél? – nézett rá Bones teljesen értetlenül.
Erre a nő egy papír cetlit vett elő a zsebéből.
- „Caroline, bízzák rám az ügyet! Ha kell, hát… Mindegy. Mondja meg Tempie-nek, hogy megtalálom Parkert, és hazahozom! Remélem, maga lesz az ügyész a peremben! Őszinte rajongással magáért, Ms. Julian: Max Keenan”
- Hogy mi? – olvasta el Bones kétszer egymás után, és Booth is úgy nézett, mint aki menten megfojt valakit.
- Hát én kinyírom Maxet.
- Nem nyírsz te ki senkit, Kedvesem! – nézett rá Caroline fintorogva.
- Apám elment megölni Ritát?
- Szóval érti az üzenetet, Dr. Brennan. Az jó! Már majdnem azt hittem, el kell magyaráznom.
- Meg akarja ölni?
- Elrabolta az unokáját, mégis mi mást akarna? Ismeri az apját. Teffetet fejbe akarta lőni, Pelantot szintén. És egyéb kedves emlékeinkről ne is beszéljünk. Gondolja, aki elviszi Parkert, jobbra számíthat? Délutánra idehozatom Zachet, de akkor maga visszarendeli az édesapját. Ha nincs Max, nincs Zach.
- Most megzsarol?
- Ez csak cserekereskedelem, Drágám! Valamit valamiért.
- Rendben, Ms. Julian – mondta Brennen, majd kivette Booth kezéből a slusszkulcsot, és ahogy volt, köpenyben, táska nélkül elviharzott. Az ügynök meg csak nézett utána, Caroline-nal együtt.
- Addig is, ne lógassák a lábukat! Mindenki induljon a maga dolgára! Nyomokat és nyomós okokat kérek, ha már a karrierem teszem fel a guillotinra a szövetségi bírók ok nélküli és értelmetlenül idióta zaklatása miatt. Kellett nekem anno a kancsi csapattal kezdeni…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
