|
o.n.: Laborköpeny és csíkos zokni/1.
December 26.
- Addison! Addison, engedj be! – kiabált Michael a nő lakásának ajtaja előtt. – Engedj be... – tette hozzá még egyszer elkeseredetten. Öklét az ajtónak nyomta és ráhajtotta a fejét. Keserű könnyek égették a szemét, keserű önvád marcangolta a lelkét. Hogy nem jött rá? Miért a szemének hitt és miért nem a szívének?
Kiáltani akart, addig ordítani, amíg a fájdalom a torkában erősebb lesz minden más borzalomnál, amit akkor érzett. De nem tehette. Éjszaka volt. Csendes, békés karácsonyi éj... És ez a csend és béke lassan átjárta a feldúlt férfi szívét, észrevétlenül megnyugtatta háborgó lelkét és eszébe juttatta, hogy Addisonnál a kiabálással nem ér el semmit.
Az ajtó másik oldalán a nő zaklatottan kuporgott a padlón. Válla rázkódott a visszafojtott sírástól, keze ökölbe szorult, a könnyeitől alig látott. Miért jött ide? Miért akar vele beszélni? És miért épp most, annyi szenvedés után?... Majdnem belepusztult abba, hogy végre el tudja engedni, hogy megpróbáljon nélküle élni, erre most itt van. Ma éjszaka, Karácsony éjjelén. Itt áll az ajtaja előtt, azzal a mindenre elszánt arccal, amit Addison annyira ismert – és amit annyira szeretett.
Az arca megkeményedett, elszánt kifejezést öltött. MJ-t nem hagyja felébreszteni. Bármi is történik, arról a kisfiúnak nem szabad tudnia. Már így is túl sok volt neki az elmúlt pár nap. A várva várt Karácsony, amit az apja nélkül kellett töltenie. Az ünnep, ami hozzájuk nem érkezett meg.
Azonban még mielőtt lélekben felkészülhetett volna rá, hogy szembenéz Michaellel és megkéri, hogy menjen el, ezúttal örökre, ne legyen az életük része soha többé, meghallotta a hangját. Csak egyetlen szót mondott, egyetlen halk sóhajtást, ami kisöpört Addison fejéből minden gondolatot, minden határozottnak tűnő döntést.
- Kérlek... – suttogta Michael, alig hallhatóan, mégis abban a biztos tudatban, hogy hangja eljut oda, ahová szánta: Addison szívébe.
Lassan kinyílt az ajtó, és ők újra ott álltak, egymással szemben, tele bizonytalansággal, tele kérdésekkel, fájdalommal, boldogsággal – tele szerelemmel.
- Kérlek! – ismételte a férfi és tudta, hogy ez az egyetlen szó, amire a nő nem tud nemet mondani. Sosem tudott. Most is csak állt, egyenesen a szemébe fúrta a tekintetét, vádlón de könyörgőn, elutasítón de hívogatón. Nem tudta, mit higgyen, nem tudta, mit reméljen, vagy hogy merjen-e hinni és remélni egyáltalán.
- Annyira sajnálom, Addison – hadarta gyorsan Michael, kihasználva pillanatnyi esélyét a beszédre. Tartozott az igazsággal, és nem csak neki, hanem MJ-nek is.
- Az utóbbi hónapokban nem tűnt úgy, mintha bármit is sajnálnál – mondta halkan a nő. És mindketten tudták, hogy igaza van.
Michael ezt szerette kettejükben. Hogy nem voltak közöttük titkok. Mostanáig. Mert ez az egész beszélgetés egy titok miatt van...
- Tudom, sablonosan hangzik, de félreértés történt – magyarázta a férfi, mire Addison szeme megrebbent. Szerinte bizony nem volt itt semmiféle félreértés, legalábbis nem látszott. Azonban azt is tudta, hogy Michael sosem hazudna neki. – Elmesélem, csak engedj be – szólt, majd hozzátette: – Kérlek.
A nő egy halvány félmosollyal végre kitárta az ajtót, majd a konyha felé vette az irányt, hogy két bögre forró, méz és narancs illatát árasztó tea mellett beszélgethessenek.
- Azt hittem, hogy... – kezdte Michael, és belekortyolt a teájába. A történet, amit elmesélt, olyan volt, mint egy kirakós elveszített darabkája, ami most csodálatos módon megkerült, és kiegészítette Addison történetét. A kép végre összeállt, a darabok pontosan illeszkedtek, végül mind a helyükre kerültek. Összetartoztak, ahogyan összartozott az a két ember is, akik már régóta csak csendben ültek, és mosolyogva néztek egymásra a két kiürült bögre felett. Talán ez a Karácsony csodája? Bizonyosan. De volt még egy titok, ami teljessé tette a csodát.
- Terhes vagyok – mondta ki végül Addison. Michael egy pillanatig el sem hitte, amit hall, de azután... – Tegyél le, nem hallod, azonnal tegyél le! – kacagta a nő, de nem ért el vele semmit, mert a férfi, aki örömében felkapta és a levegőben pörgette, egy csókkal beléfojtotta a szót.
- Készítek reggelit – simogatta meg Michael Addison haját, amikor látta, hogy ébredezni kezd a karjában.
- Mindig én készí... – kezdte volna a nő, de a férfi egy csókkal elhallgattatta. Megint. – Ez lesz az új szokásod? – kérdezte tőle végül nevetve.
- Talán igen – Michael szája sarkában csibészes mosoly bujkált. – Végülis, beválik – tette hozzá, majd villámgyorsan elhajolt a felé közeledő párna elől. – Ez a reggel különleges. Ma én készítem a reggelit – és gyorsan egy újabb csókott adott szerelmének.
- Jó – mosolyogta végül Addison.
Michel kikászálódott az ágyból és elindult a konyhába.
- Mondtam, hogy beválik – jegyezte meg félhangosan és egy megfontolt mozdulattal behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját. Majd vigyorogva hallgatta, ahogyan a párna tompa puffanással az ajtónak csapódik, ezután pedig a padlóra esik. Addison nevetése mosolyt csalt az arcára és boldogságot csempészett a szívébe.
Karácsony volt, igazi Karácsony. Az ünnep, amit „csak tiszta szívvel és önzetlen szeretettel lehet életre kelteni”. És a tiszta, havas karácsonyi reggelen egy kisfiú megkapta azt, amiről álmodott... Az egyetlen ajándékot, amit kívánt: a családját.
- MJ, kicsim, ébredj! – simogatta meg Addison gyengéden a kisfia arcát. MJ mocorogni kezdett a takaró alatt. – Mindjárt kész a reggeli.
- Mi történt, anya? – kérdezte a gyerek álmos hangon.
- Karácsony van – felelte mosolyogva a nő. – Itt van Édesapád.
- Apa? Hol? – nyíltak kerekre MJ szemei a csodálkozástól. Még halványan látszódtak benne az álmok tükörképei, ám a valóság most ugyanolyan csodákat tartogatott számára, mint az álomvilág.
- A konyhában. Épp... – befejezni azonban nem volt értelme, mivel a kisfiú fürgén kipattant az ágyból és már repült is az apjához. Addison nem sietett utána. Ez az idő hadd legyen most csak az övék. Inkább lehajtotta a fejét a kicsi párnára és elgondolkodva járatta körbe a tekintetét a picike szobában. Hogyan fog itt elférni még egy gyerek? Egy kislány... Biztos volt benne, hogy kislánya lesz. Maga sem értette, hogyan és honnan, de egyszerűen tudta. Biztosan a Karácsony teszi.
A konyhából kávé és pirítós illata terjengett, és ezzel egy időben halkan kinyílt az ajtó. MJ kócos feje nézett be a szobába.
- Anya, gyere!
Mezítlábas gyerektalpak csattogtak vissza a konyha felé. Addison a fia után vitte a papucsát.
- Ezt vedd fel, mielőtt megfázik a lábad!
- Jó, jó – bújt bele a gyerek a papucsba, de egy pillanatig sem tudott egy helyben maradni. – Ülj le anya, én terítek! – jelentette ki büszkén és folytatta az ugrabugrálást a konyhaszekrény és az étkezőasztal között, egészen addig, amíg a nagy izgatottságban apró kezei közül kicsúszott az egyik bögre és nagyot csattanva ért földet. MJ azonnal sírva fakadt.
- Semmi baj – ültette ölébe az apja.
- Eltörtem a bögrédet – hüppögte bűntudatosan a kisfiú.
- Nem törted el, nézd! – vette fel Addison az elgurult bögrét. – Egy picit kicsorbult, de nem tört össze.
- Ebből fogok inni – vette ki Michael a nő kezéből a csorba bögrét. A mozdulat közben a két felnőtt keze összeért. Egy pillanatra egymásra mosolyogtak.
- Tényleg? – kérdezte MJ meglepetten.
- Tényleg. Ez lesz a kedvenc bögrém – felelte az apja. – Akárhányszor csak ránézek, eszembe fog jutni ez a boldog reggel.
- Boldog vagy, apa?
- Az vagyok – mondta komolyan Michael.
- És MJ – guggolt oda mellé Addison –, van egy meglepetésünk számodra. Nemsokára lesz egy kistestvéred. Egy kislány.
- De jó! – ölelte át MJ Addison nyakát a könnyeitől maszatos kis kezeivel. – Mi a neve?
A nő felnézett Michaelre.
- Caroline – mosolygott. A férfi visszamosolygott és bólintott egyet. – A neve Caroline.
Special thanks to: Krisz
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
