A Jeffersonian sosem volt olyan népes, mint most. Huszonkét FBI ügynök és a teljes Jefferson labortársaság az intézetben volt. Minden asztalnál és műszernél ült valaki, ahogy pittyent egy műszer egy eredménnyel, már indult a másik vizsgálat. A helyszínekről a bizonyítékok tízpercenként érkeztek, amit aztán katalogizáltak, és indultak a „gépsorra”. Három gyilkossági helyszín, egy kiindulási helyszín, négy halott, egy eltűnt gyerek. Booth és Brennan eltűnt gyereke… Ennyi munka egyszerre még sosem volt itt.

Lehetőségek, feltételezések, elképzelések repkedtek az emberek feje felett, mindenki rohangált, ahogy a legapróbb nyom is felmerült, és már-már azt várta mindenki, hogy mikor fog kisebb baleset történni, vagy egy nagyobb tömegkarambol. Mint a nyüzsgő méhraj, olyanok voltak.

Hodgins a GK-spektrométer eredményeire várt, miközben bogarakat darált le, és parti homokot szitált. Persze közben betonösszetevőket elemzett, meg porrétegeket különített el, levélmaradványokat vizsgált, tintát – és már a szemén sem látott ki igazán. De legalább az FBI-os technikusok segítettek neki, és nem hátráltatták.

A boncolások nem mutattak ki semmit, és a toxikológia sem. Rebecca holtteste volt az egyetlen, ami belső sérüléseket szenvedett. Dawsont gyomron szúrták, majd elég közelről lőtték fejbe, Marynek előbb kitörték a nyakát, majd szintén belelőttek, így a boncolások gyorsan lezajlottak, és a csontokat is hamar megtisztították. Cam pedig átmehetett segíteni a ballisztikára. Mind a négy áldozatban ugyanabból a fegyverből származó golyók voltak, abból a fegyverből lőtték ki őket, amely Rita Fergusson nevén volt bejegyezve. Így már kétség sem férhetett ahhoz, hogy ő a tettes, és hogy ő vihette el Parkert.

Brennan a csontszobában volt Wendellel, és Rebecca maradványai felett rakták össze a történteket.

-         Nos, Mr. Bray?

-         Sorrendben?

-         Már amennyire meg lehet becsülni a friss törések időrendjeit. De elég lesz, ha mindet átvesszük.

-         Rendben. Több évtizedes tiszta forradás található a bal fibulán, és sub capitalis forradás a bal humeruson, mindkettő gyermekkori sérülés, ha az áldozat korát tekintjük. A csukló deformált, olyan nyomásindikátorok találhatóak rajta, ami a tornászokra jellemző.

-         Beszéljünk a friss törésekről, Mr. Bray. Rebecca tornász múltja nem releváns Parker megtalálásában.

-         Igen, Dr. Brennan. Nos, friss törések láthatók a két lábfej lábközépcsontjain, a bal femuron és a jobboldali tibián. Ezzel egy időben szenvedett az áldozat sorozat-bordatöréseket, erős tompa trauma hatására a bal alsó costae fluctuante leszakadt, ami szervi károsodáshoz vezethetett. Ugyan így a baloldalon eltört a clavicula és a scapula, feltehetően hasonló ütések hatására…

-         Minden rendben, Wendell? – nézett a srácra Brennan. Wendell kezdett enyhén zöldes árnyalatot felvenni.

-         Harminckilenc frissen tört csont, Dr. Brennan. Ebből legalább tizenötöt úgy szerzett, hogy az utolsó pillanatáig próbált küzdeni a támadója ellen. A kifordult könyöke, és a hajszálrepedések a csuklóin, és a kiszakadt vállízület… Annak ellenére, hogy lábon sem bírt már állni, és még a tüdeje is vérzett. Kizárt, hogy tisztán képes lett volna levegőt venni. Dr. Saroyan azt mondta, hogy amíg el nem vérzett, fuldoklott. Meglőtték a tüdejét, artériás vérzése volt, darabokra törték a csontjait. Ez borzasztó…

-         Tudom, Mr. Bray.

-         Borzasztóan szenvedhetett.

-         Igen, Mr. Bray, ez így van.

-         És ha Parkert is ennek teszi ki ez a nő?

-         Folytatom, kérem, figyeljen, hogy egyet se hagyjak ki! – hagyta figyelmen kívül Wendell szavait. Véletlenül sem akart arra gondolni, hogy Parkernek hasonló tortúrán kell keresztülmennie.

-         Rendben, Dr. Brennan – értette meg a helyzetet a gyakornok.

-         További törések vannak a mastoid nyúlványon, az atlason, az axison, a vertebrae thoracales és lumbales sor is megrepedt, lokalizált vonalban. Kiterjedt törések vannak még az iliumon és a sacrumon. Véleményem szerint a fegyver egyszerre erőteljes és tompa, talán egy baseballütő, vagy egy szerszámnyél.

-         Szóljak Booth-nak, hogy hozassa be a két házból a lehetséges fegyvereket?

-         Szerintem már minden bent van a laborban, ami mozdíthatót találtak a helyszíneken, de azért igen, szóljon Booth-nak!

Wendell kiment telefonálni, Brennan pedig életében először átadta magát azoknak az érzelmeknek, amikről igyekezett soha tudomást sem venni a hozzákerült áldozatok esetében.

-         Sajnálom, Rebecca! Nagyon, nagyon sajnálom, hogy ezt tették veled. Ígérem, megtalálom Parkert. Megtalálom, hazahozom, és sokkal jobb ember leszek hozzá, mint amilyenek az én nevelőszüleim voltak hozzám. Nem marad egyedül. Nem hagyom egyedül.

~*~

A labor túlsó sarkában sem volt sokkal rózsásabb a helyzet. A számítástechnika és a számítások technikája is lassan visszavonulásra késztette a párost.

-         Nem találom az összefüggést – nézett Zach Angelára. – Ha betűkké alakítom, csak értelmetlen szavak jönnek ki. Tükröztem mátrixként az egészet, aminek még lehetne is értelme, de a felhasználható számok mennyisége túl sok lehetséges variációt és kombinációt ad. Ezeket a kapott eredményeket, ha átalakítom betűkké, akkor szavakat kapok ugyan, de mondatokat nem. Így a végtelen halmazok közötti polártér…

-         Zach, állj, állj, állj! Állj meg! – szólt rá Angela.

-         Megálltam.

-         Én ezt nem értem. Mi a lényeg?

-         Hogy a komplex gyököket nem tudom elhelyezni az elméletemben.

-         Végtelen racionális halmazokban vagyunk. Hogy jönnek ide a komplex gyökök?

-         Végtelenek a halmazok, de nem racionálisak. A komplex gyökök adják meg a szavak között az összefüggést.

-         Aha…

-         Nem érted, ugye?

-         De, teljesen megértem. Csak én papíron integrálok, nem fejben. Induljunk ki kisebb halmazokból!

-         Nem jó, már próbáltam.

-         És? Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúznom belőled, Zach!

-         Ez fizikai lehetetlenség, mivel csak…

-         Zach! Kisebb halmaz – nézett mereven a szemébe.

-         Igen, bocsánat – vett egy mély lélegzetet Dr. Addy. - Szóval megpróbáltam. Kiindulhatok kisebb egység kombinációkból, akkor viszont nem lesznek komplex gyökök, és a primer térben a második vektorbázis alterének nem lesz része a kettős integrál.

-         Várj!

Angela vagy fél percig nem szólt semmit, csak rajzolt valami kockát az előtte heverő papírra, majd ide nyilazott belőle, és oda nyilazott belőle. Aztán az egészet átsatírozta, és a „kollégájára” nézett.

-         Gondolod, hogy egy őrült ilyen matematikai kódokra képes? Ez még nekem is bonyolult.

-         Mert te művész vagy.

-         És mozgásmechanikus, meg informatikus…

-         Pontosan. Nem matematikus. A numerikus módszerek más területein vagy kiváló, például a programozási algoritmusokban. Írsz és elemzel. Csak nézz rá a gépedre! Rita viszont…

-         Rita viszont bolond. Bolond egy diliházban.

-         Nem bolond, elmebeteg. Egy elmebeteg elméleti matematikus, és ez a nagy különbség! Egy elmebeteg sok mindenre képes, te magad is tapasztalhattad már.

-         He?

-         Hodgins mesélt nekem a Pelant-esetről.

-         Ja, hogy az.

-         Ritával rengeteget beszélgettem, tetszett a matematikai zsenialitása. Ha ezt egy jobb pillanatában kódolta önmagának, akkor valahol a félzseni-félőrült állapot között fog előjönni a megoldás. De nem tudom, hogy nála ez a két állapot hol váltotta egymást. Mindannyian olyan mások voltak ott bent, a diliházban.

-         És te nem vetted észre rajta sosem, hol… Hol változik? Vagy, hogy mikor?

-         Nem, mert a beszélgetéseink alatt főként csak sakkoztunk.

-         Na, velem miért nem sakkoztál sosem? – kérdezte meglepődve Angela. Ő is szerette az ilyen jellegű stratégiai, gondolkodtató játékokat, és ezt Zach is jól tudta.

-         Mert a diliházban nem voltak sakk-készletek.

-         És akkor mégis hogy játszottatok Ritával?

-         Fejben – válaszolt Zach, mintha mi sem lenne természetesebb, mint fejben sakkozni.

-         Abszolút érthető – vágta rá Angela nem nélkülözve a hangszínéből minden iróniát.

-         Dr. Sweets azt mondta, hogy Ritát skizofréniával kezelték.

-         Igen, bipoláris tudathasadással.

-         Gondolod, hogy azt az elméletet, amit még Brennan skizofrén barátjának a háromszögére írtál összedobva az enyémmel kihozható egy Fuzzy-rendszer? Csak saját felépítésben? Mert ha arra írnál egy algoritmust, akkor az Angelatron egy pillanat alatt megoldja a végtelen elképzelést. Ami tudom, hogy így kimondva egy logikai paradoxon, de csak azért hívjuk végtelennek, mert csillagászati méretű számok elegykombinációiról beszélünk, körülbelül tíz a tizenkettediken mennyiségről.  Eredményből pedig könnyebb dolgozni. És ha abban nincs benne a végeredmény, akkor válthatunk egy másik kódolásra. Csökkentenünk kell az ismeretleneket, hogy haladhassunk.

-         Te egy zseni vagy, Zach! – tápászkodott fel Angela, és már ment is a gépéhez.

-         Tudom! A labor királya! – vigyorgott elégedetten. Hosszú évek óta nem mondhatta már ezt, de most mindennél jobban esett a számára.

~*~

Cam és Brennan a ballisztikán voltak, Max-szel együtt. Keresték a válaszokat a kérdésekre. Találtak még néhány golyót a helyszíneken, így egyre több volt a bizonyíték, amit meg kellett vizsgálni. Mintha osztódással szaporodtak volna. A tengerpartról rengeteg dolgot szállítottak be, köztük nagyon sok töltényhüvelyt.

-         Ez nem származhat mind Rita fegyveréből.

-         Gondoljátok, hogy van egy tettestársa is? – kérdezte a két boncnoktól Max.

-         Elképzelhető. Négy emberrel nem könnyű egyedül végezni – válaszolta Cam a feltett kérdésre. – És ha Parker vele van, lehet egy személy, aki segíti a nőt a rejtőzködésben. Zach nem mondott semmit az intézeti életükkel kapcsolatban? – kérdezte a kolléganőjétől.

-         Miért mondott volna?

-         Mert elég jóban voltak.

-         Megkérdezem – mondta erre Brennan, és átment Angelához.

Angela és Zach nagyban számoltak, de eredményekre még nem jutottak. Angela épp egy algoritmust írt Zach felvetése alapján, miközben Zach fejben próbálta kiszámolni a következő elképzelhető összefüggést. Mindenütt mátrixokkal és függvényekkel teleírt papírok voltak, némelyik vázlatosan, némelyik kidolgozva. De az egész iroda tele volt vele. Zach a kanapén feküdt, Angela meg az asztalnál ült a gép előtt.

-         Zach – jött be Brennan a szobába, - kérdeznem kell valamit!

-         A Mesterrel kapcsolatban?

-         Nem Zach, nem érdekel a Gormogon. Már rég nem.

-         Hát akkor?

-         Mondd csak, Ritának volt bent szorosabb kapcsolata valakivel? Valakivel, aki most segítheti a tervének a megvalósításában?

-         Velem volt a legszorosabb a kapcsolata. Másokkal szörnyen távolságtartó magatartást alkalmazott.

-         És te segítesz neki? Informálod, segíted a bujkálásban?

-         Brennan! – háborodott fel Angela. – Zach nem egy bűnöző.

-         De egyszer már segített egy gyilkost. Mi van akkor, ha Rita hatott Zach logikájára? Úgy, ahogy annak idején a Gormogon is tette.

-         Ez igaz, logikus a feltételezés, hogy a szoros kapcsolatunk miatt én lehetnék a külső támasz – bólogatott Zach az érvelésre.

-         Nos? – nézett rá Brennan jelentőségteljesen. – Te vagy Rita segítsége?

-         Nem, Dr. Brennan. Nem segítem Ritát. És ha előre sejtettem volna, hogy mik a tervei, lebeszéltem volna róla, vagy értesítelek benneteket. Már megtanultam, Dr. Brennan, hogy nem áldozhatok fel életeket, sem egy nagyobb jó érdekében, sem mások kedvéért. És tudom, hogy mennyit jelent nektek Parker. Ritát a barátomnak tartottam, de mióta tudom, hogy megölt négy embert, és elrabolta Booth fiát, elítélem a viselkedését. Egyébként meg hamarabb szökött ki, minthogy engem kihozattatok volna Caroline-nal.

-         Ott a pont! – mutatott Angela Zachre.

-         Igazad van, Zach, sajnálom – értett egyet velük Brennan is. – Egyébként tudsz nekem bármi hasznosat mondani?

-         Elmagyarázhatom a nyomószilárdság elméletét. Vagy épp a Hook-törvényt.

-         Ez most nem releváns, Zach!

-         De hasznos.

-         Köszönöm Zach!

Brennan visszaindult a ballisztikai terembe. Zach azzal az utolsó mondatával eszébe juttatta Mr. Nigel-Murrayt. Őt is elvették tőle. És előtte Zach-et, meg most Parkert… Miért pont az ő gyerekeit akarják állandóan megölni?

Megérkezve a terembe túlzott feszültségében fogott egy fegyvert, és a teljes tárát az előtte lévő zselés anyagba lőtte – nyolc méteres távolságból.

*

Daisy és Sweets a tengerparton álltak, egymással szemben, hangos és csalódott sóhajok közepette. Ez már a második helyszín volt, amit aznap megvizsgáltak, de előrébb semennyire sem jutottak. Már a Nap is nyugovóra indult az égen – alkonyodott.

-         Semmi?

-         Semmi használható, legalábbis antropológiai értelemben semmi sem használható. Hogy menjek vissza ezekkel a hírekkel Dr. Brennanhez?

-         Nem te tehetsz arról, hogy nincsenek nyomok, Daisy.

-         De… Olyan nagyon csalódott. Sosem láttam még ennyire elesettnek. Amikor Malukun megtámadtak minket a gerillák, még akkor is higgadt maradt. És amikor megcsípett egy mérges pók, meg amikor a világvégén jött rá a szülés. Ő mindig olyan végtelen nyugodt és higgadt. És most a példaképem, Dr. Brennan teljesen összetört.

-         Elrabolták a gyerekét. Ez valahol azért érthető.

-         De hát Parker nem is Dr. Brennan gyermeke.

-         Nem, de Booth ügynöknek igen. És ahogy Angela is rámutatott nekem, Dr. Brennan boldogsága nagyban függ Booth ügynök boldogságától. És a jelen helyzetben, hogy Parker édesanyja meghalt, tudat alatt felelősséget érez a kisfiúért is. De ezt ő maga még egyelőre nem látja át, csak érzi.

-       Ezért nem lesz nekem soha gyerekem.

-         Ugyan! Ezt még te sem tudhatod.

-         Állandóan félni, hogy baja esik? Állandóan megijedni, mert félted minden lépésénél? Amíg te meg én együtt voltunk, nem tűnt akkora butaságnak a család, és a közös jövő. Veled és melletted minden biztonságosnak tűnt, még ez a szörnyű világ is. De ha annak a szerelemnek is vége szakadhatott, akkor mi a garancia arra, hogy ez nem menne tönkre? Hogyha téged elveszíthettelek, Lance, egy felnőtt férfit, akkor semmi sem garantálja, hogy a gyerekemet nem fogom. Érted?

-         Butaság így gondolkodnod, Daisy.

-         Próbálj ellent mondani!

-         Értem nem te voltál a felelős, a gyermekedért viszont te lennél. Egy gyermeket sosem lehet elveszíteni, csak ha te magad dobod el magadtól. De talán még akkor sem, mert ők sok mindent képesek és hajlandóak megbocsátani.

-         A logika azt diktálja, hogy óvjam magam a csalódástól, és a csalódás lehetőségétől. Ha ehhez az kell, hogy ne legyen utódom, akkor nem is lesz. Nem akarok megint depressziós lenni. Az nem én vagyok.

-         Az életet nem lehet mindig csak logikusan és racionálisan nézni, Daisy. Minden változik. Még te is. Gondolj csak Dr. Brennanre. Ő a példaképed, nem igaz? Anya, és valamilyen nyakatekert módon – feleség. Együtt él Booth ügynökkel, nevelik a közös kislányukat.

-         És most betegre aggódják magukat Booth fiáért.

-         Hát… Igen.

-         Totálisan kikészültek. És tudod mit? Ez az, ami ellen gőzerővel fogok harcolni. Zseniális antropológus vagyok, és kiváló tudós, aki hamarosan doktori címet kap. Talán nem a szakmám legjobbja vagyok, de ami késik, nem múlik. Hiszek a törvényszerűségekben, és abban, hogy kellő céltudattal irányíthatom a saját életem. Nekem erre van szükségem, és nem arra, hogy valaki megint kifordítson önmagamból. Feladtam érted mindent, Lance. Abszolút mindent. És aztán te kitettél. Véget vetettél egy olyan kapcsolatnak, ami több volt és jobb, mint előtte bármi az életemben, és előtte bármi a te életedben. Sajnálom, hogy akkor elmentem, de utána újrakezdtük. És aztán te mentél el, de örökre. Igen, minden változik, de egyvalami nem. Én. Daisy Leigh Wick vagyok, tudom, mit akarok, azt is, hogy mikor, és hogy hogyan. És ebben a hitemben és jövőképemben soha többé senki nem fog megingatni. Főként nem egy férfi, és nem egy gyerek. Akkor sem, ha az a gyerek az én gyerekem.

-         Miért gondolod így? Nem minden alakul rosszul az életben.

-         Állj fel te a földről annyiszor, mint én, aztán majd meglátjuk, hogy fogod érezni magad. Megkértél, legyek a feleséged, igent mondtam, aztán elhagytál, csak mert önmagam voltam. Újrakezdtük. Megkértél, költözzünk össze, igent mondtam, aztán kitáncoltál, aznap, amikor megkaptam a kulcsokat a közös lakásunkhoz, csak mert nem önmagam voltam. Változzak meg? Minek? Vagy így fogadjanak el, vagy ne fogadjanak el. Vagyok, aki vagyok. Nem Lance, ezt nem lehet másként gondolni. Mert ami tönkremehet, ami elromolhat, amit nem én irányítok, az minden tönkremegy és elromlik. Én pedig szétzuhanok. Nem fogok még egyszer padlóra kerülni valaki más miatt. Sok mindenről lemondtam a kedvedért, hogy újra megpróbálhassuk, mindent úgy csináltam, ahogy te akartad. És mégsem kellettem, mert akkor már nem az a lány voltam, akit akkor régen ott a laborban megláttál. Négy évet adtál fel, de mégis miért? Nem, én erre képtelen vagyok még egyszer!

Sweets megdöbbenve hallgatta, hogy mennyire tönkre tette ennek a szegény lánynak a lelki világát. És bűntudatot érzett. Nagy, erős, megmagyarázhatatlan bűntudatot. Boldog akart lenni, ha nem vele, hát nélküle. De akkor még nem tudta, hogy lehet az, hogy bár nehéz vele, de sokkal rosszabb nélküle. Viszont belátta, hogy most már késő volt. Betonfal került kettejük közé, amit lebontani talán már nem is lehet…

*

Cam az irodájában ült, és próbálta Michelle-t elérni. Egész nap nem tudtak beszélni, pedig ebben a megfeszített tempóban, amit jelenleg produkáltak, tényleg nem vágyott semmi másra, csak hogy beszélhessen a lányával. Látva Booth és Brennan kálváriáját, amit átélnek Parker miatt… Sosem akarta megtudni, milyen lehet ez az érzés. Milyen lehet elveszíteni a gyereked. Számára az egész életét Michelle jelentette.

Amikor évekkel korábban szakított Michelle apjával, hasonlóan nehéz és kőkemény helyzetben találta magát. Nem lehetett a kislánnyal, akit évekig nevelt, aztán hosszú ideig nem is hallott felőle. De egy dolog úgy nem tudni a szeretett gyermekről semmit, hogy biztos lehetsz benne, jól van, mint így. Hogy azt az egyet tudod, valaki olyan közvetlen közelében van, aki már megölt négy embert. Egyet, a gyerek anyját egyenesen halálra kínozta. És ki tudja, hogy nem Parker az ötödik gyilkosságának az áldozata? Honnan is tudhatnák, hogy életben van-e még?

-         Halló? – vette fel Michelle az otthoni telefont.

-         Szia, Drágám, én vagyok. Lemerült a mobilod?

-         Nem, elfelejtettem visszakapcsolni államtörténelem előadás után. Egyébként meg Cam, hol vagy már? Este hét óra van, hogyhogy még bent vagy? Történt valami?

-         Igen – sóhajtott egy nagyot, és Michelle a legrosszabbtól tartva kérdezett vissza.

-         Baj van, igaz? Valaki meghalt a csapatodból – nem kérdés volt, megállapítás. Mert Cam legutoljára Vincent halálakor készült ki ennyire egy ügytől idegileg.

-         Booth fiát elrabolták – mondta a lánynak egészen halkan.

-         Parkert? Erre nem számítottam.

-         Igen.

-         De legalább nem halt senki.

-         Csak Parker egész családja.

-         Jesszusom!

-         Négy embert boncoltam ma fel, egy közülük még alig múlt tizenkét éves. Kincsem, be tudnál nekem hozni egy váltás ruhát? Bűzlök a formaldehidtől.

-         Persze. Mind bent vagytok?

-         Angela, Brennan, Hodgins, mindenki. Bár Booth nincs itt, meg Sweets sincs.

-         Nem így gondoltam…

-         Mármint én, Arastoo és Finn?

-         Aha… - nyújtotta el azt az a betűt.

-         Itt vannak, mindketten.

-         Én tudok segíteni nektek valamiben? Kriminalisztikát hallgatok, tudod. Talán bent maradhatok, és segíthetek valamit.

-         És Finn közelében lehetsz…

-         Nem, nem! – tiltakozott a lány hevesen. - Én tényleg segíteni akarok nektek, Cam.

-         Tudom. De talán nem ebben kérném a segítséged.

-         Hanem? – kérdezte csalódottan.

-         Nyugi, így is bent maradhatsz. Sőt!

-         Szóval? – villanyozódott fel Michelle. – Bármit, amiben csak tudok…

-         Michael, és Christine.

-         Mi van velük?

-         Egyikkel sem tudnak foglalkozni a saját szüleik, és itt vannak bent a laborban. A napközi már bezárt, az óvónőjük áthozta őket. Nem tudjuk őket hová letenni, és Angela és Brennan dolgoznak. Meg Hodgins is. Velük ellennél? A kicsikkel?

-         Persze. És viszek nektek valami ennivalót is. Meg persze Arastoonak is egy bárányos szendvicset. Meg Finnek egy halasat. Gondolom, ők is éhesek.

-         Wendell is bent van.

-         Vegyek neki hamburgert? – kérdezett vissza. Akkor jött rá arra, hogy mire is utal Cam. – Rendben, viszek neki is egy hamburgert.

-         Szeretlek, Drágám.

-         Én is téged, anyu! Nemsokára ott leszek.

Ritkán és csak akkor hívta így Camet, amikor mindennél inkább éreztetni akarta a nővel, hogy mennyire szereti, és hogy mennyire fontos neki. Hogy igenis őt tartja az anyjának. És ilyenkor Cam mindig megnyugodott egy kicsit, mert tudta és érezte, hogy Michelle elfogadta és tényleg szereti őt. Hogy az anyjának tartja. És annál nagyobb ajándék, mint mikor a gyermeked – akár te szülted, akár nem – azt mondja neked, szeretlek anyu, nincs, és nem is kell. Talán éppen ezért érezte át Cam annyira, hogy Booth és Brennan milyen szörnyen lehetnek Parker miatt. Egy hajszálon függ, hogy el ne veszítsék az egyik legdrágább kincset az életükben.

Cam, miután beszélt Michelle-lel, egy kicsit nyugodtabban sétált át Angela szobájába, ahol Michael és Christine éppen darabokra szedtek valami játékot.

-         Ne, Michael Vincent, azt ne! Anyának most nincs ideje mindent megint összerakni, és ha sírni kezdesz, akkor Christine is rázendít, pusztán gyermeki szolidaritásból. Kisfiam, kérlek szépen! Michael!

-         Jön a felmentés! – toppant be Cam, és ölbe vette a négykézláb épp felé mászó Christine-t. – Michelle idejön hozzájuk. Szia, baba!

-         Nem bébicsősznek hívtad, ugye?

-         De. Hogy legyen a kicsikkel, amíg dolgoztok.

-         Másként fogalmazok. Nem csak ezért hívtad ide, ugye?

-         Minek hazudjak? Nem, nem csak ezért. Szeretném, ha itt lenne, ha láthatnám. Szükségem van rá, hogy itt legyen. Olyan hülyén hangzik ez?

-         Nem, egyáltalán nem. Inkább őszintén. Zavar, hogy itt van Michael, mert tőle nem lehet dolgozni, pláne úgy, hogy ketten vannak, de örülök, hogy láthatom. Inkább legyen láb alatt, mint hogy úgy kelljen magam érezni, mint Brennannek és Booth-nak.

-         Michelle hoz be vacsorát.

-         Kaja…

-         Nem csak nekünk, még Wendellnek is. És talán még ki is békülhetnek Finnel. Nem bírom az új barátját. Finn sokkal jobban illik hozzá. Ez a fiú sokra tartja a tanulást, és a tanult nőket. És mindjárt megszerzi a doktori címét, miközben még nincs is huszonegy éves. Michelle-hez egy ilyen fiú való. Nem is értem, min kaptak össze.

-         Egy kincs ez a lány, és ezt Finn is tudja.

-         Tudom, az én lányom!

-         És illenek egymáshoz Finnel. Biztos kibékülnek!

-         Na igen, én is nagyon remélem. Ez a PJ, akivel most kavarnak… Hát nem is mondom el, milyen egy kitetovált, benga állat. Szörnyű, hogy ezek a tüneményes kislányok – kezdett Christine-hez gagyogni, - amikor felnőnek, mekkora kreténeket tudnak maguk mellé választani. Örülj annak, hogy fiad van! – mondta aztán Angelának.

-         Szeretnék egy kislányt.

-         Ezt egyeztesd inkább Hodginsszal! Előbb egy baba kellene, aztán a neme.

-         Azon már túl vagyunk.

-         Mármint… - szakadt bent Camben a szó.

Angela erre csak bólogatni kezdett.

-         Te jó ég! – villanyozódott fel a nő.

-         De ne szólj senkinek! Most épp elég, hogy Parker miatt aggódik mindenki, nem kell, hogy miattam is problémázzanak. Majd ha eljön az ideje, úgyis mindenkinek elmondjuk.

-         Terhes vagy! – mosolygott Cam.

-         Csak egy kicsit.

-         Mégis mennyire kicsit?

-         Nyolc hétnyire.

-         Uram atyám, Angela, lesz még egy gyereked! Én annyira gratulálok!

-         Köszi. Igen, lesz még egy gyerekem.

Még beszélgettek egy kicsit kettesben, aztán Bones is csatlakozott hozzájuk. Jött megnézni az egyetlen kicsi lányát.

-         Szia, Christine! – vette át a babát Camtől. – Szia, csillagom. Jól érzed magad? Jó Michaellel játszani?

-         Majki – válaszolta meg a kérdést Christine.

-         Remek. Apa, Papi, Nappa, Majki, de azt, hogy mami, még mindig nem mondod.

-         Egy biztos, mami, keresztanyu idegein irtó jó táncolni – tette hozzá még Angela. –  Mindent szétszedtek, ami náluk van. Egy órája játékot reparálok.

-         Sajnálom, Angela, de a csontszobába nem tudom bevinni, és az irodámban nincs senki, hogy vigyázzon rá.

-         Tudom. Semmi baj, jó egy kicsit kikapcsolni Zach hipermatematikája után. És a két bébibogyó legalább nem beszél nekem mindenféle felesleges konvergenciákról.

-         Egyébként Michelle idejön, hoz vacsorát, és vigyáz a gyerekekre – mondta neki Cam.

-         Az remek lesz, köszönjük!

-         Van valami előbbre lépés nálatok?

-         Semmi. Megállapítottuk a halálokokat, de még az sem új, úgyhogy nem megállapítottuk, hanem megerősítettük a halálokokat. Egyetlen sérülés sem hozható úgy kapcsolatba Ritával, ahogy annak idején Broadsky és Leishenger esetében. Ahogy lezárul a nyomozás, a holtestek kiadhatók.

-         Parkernek.

-         Parkernek. Ebbe eddig bele sem gondoltam. Annyira szeretném hinni, és bebizonyítani Booth-nak, hogy jól van!

-         Tudjuk, Édesem.

-         De… Most már minden Hodgins kezében van.

-         Ezt ne mondd meg neki – kérte Angela. – Már így is több és nagyobb rajta a teher, mint szeretné.

Ekkor megcsörrent Cam mobilja.

-         Igen? Szia. Jó, persze, megkérdezem. Michelle az, bent van a boltban. Milyen ennivalót hozzon a kicsiknek?

-         Bébijoghurt, kifli, esetleg egy kis gyümölcs. Meg ami a táskákban van. Csak elég lesz reggelig!

-         És nektek?

-         Mogyoróvajat! És pizzás csigát, és uborkát. Meg joghurtot. Jacknek meg egy levest. Kettőt.

-         Én gyümölcsös pitét kérek. Barackosat és epreset.

-         Hallottad? – kérdezte a lányától Cam.  – Köszönöm, Drágám. Várunk!

-         Gyümölcsös pite? – nézet aztán Angela Brennanre, miután a főnökük letette a kagylót. – Te nem is szereted a sült gyümölcsöket.

-         Terhes vagy – mondta ki aztán Cam, amikor Bones elpirulva nézte a lányát. – Csak akkor ettél pitét, amikor Christine-t vártad. Te is terhes vagy!

-         Micsoda?! – kiáltott fel Angela olyan lendülettel, hogy Michael összerezzent az ölében. – Kisbabád lesz?

-         Ez jelenleg teljesen lényegtelen – nézett rá kicsit elkeseredve a kolléganője.

-         Ezt még te sem mondhatod komolyan.

-         Most az a fontos, hogy megtaláljuk Parkert.  Majd utána örülhetünk a babának is. Ha még lesz baba…

-         Booth tudja, hogy terhes vagy?

-         Én is csak ma reggel jöttem rá, amikor Booth felvetette egy újabb utód ötletét az autóban. A múlthónapban kimaradt a menstruációm, és én észre sem vettem. Amikor bejöttem elvégeztem egy gyorstesztet, ami pozitív lett, aztán még kettőt, hasonló eredményekkel. Tény, hogy ez sok mindent megmagyaráz, ami a jelen étkezési szokásaimat illeti. De mivel az idegeskedés árthat egy magzatnak, talán még el is vetélhetek, így nem szólok Booth-nak addig, amíg nincs meg Parker, és nem vagyok biztos a dologban. Meg abban, hogy egészséges maradhat ennyi kínlódás közepette. Már kértem egy időpontot az orvosomtól.

-         Ezt nem teheted! – döbbent le Angela Brennan mondataitól.

-         Nincs választásom, Angela. Most minden figyelmünket arra kell fordítanunk, hogy megtaláljuk a fiúnkat. Megyek is! Majd szóljatok, ha tudtok valami hasznosat, én addig is inkább segítek Jacknek és Zachnek – azzal visszaadta a lányát Camnek, és kiment a szobából.

-         Brennan is terhes, te is terhes vagy…

-         Hogy változhat valaki ekkorát?

-         Nem tudhatjuk, mit érez. Hogy min kell keresztülmennie. Szegény, nem is gondoltam volna. Nem is akart még egy gyereket, azt mondta, hogy neki Christine éppen elegendő, és az, hogy kéthetente hétvégén ott van Parker. Így már még inkább megértem, mennyire kikészülhetett! És még a hormonok is piszkálják.

-         Hát nem lennék a helyében, az egyszer biztos!

-         Bár tudnánk, hol van Parker!

-         Pajkej – mosolygott rájuk Christine.

-         Na, ha ezt anyád hallaná! – vigyorgott rá Angela.

-         Pajkej, Majki. Majki – mutatott a kisfiúra a földön, és nyújtózkodott, hogy le akar menni hozzá.

-         Legalább neked jó a kedved, kicsilány!

*

Két nap. Két nap iszonyú hosszú idő, főleg olyankor, amikor minden csak egyetlen hajszálon függ. Mert egyszer az a hajszál is elfárad, elszakad, és akkor amit tartott, az leesik, és ezernyi apró darabra törik. Két nap, ami nem rohan, csak vánszorog. Booth az irodájában ült, és a képet nézte a kezében. Ő, Parker és Christine. És Bones keze, ami véletlenül belelógott, miközben a fényképet csinálta. Hogy mehetett tönkre minden? Miért halt meg Rebecca? És Rita miért ölte meg a saját fiát, ha egyszer őt akarta visszakapni és vitte el Parkert magával? Mi rosszat tettek, hogy ezt érdemelték?

Sweets magyarázott neki valamit, de csak távolról érzékelte - nem értette, hogy mit akar a fiatal ügynök. Sweets csak tanácsot akart kérni Booth-tól, de nem sikerült. Booth azt sem tudta, hová és mire figyeljen. Mert bár csak ötvennégy óra telt el azóta, hogy Rebecca és Daniel holttestét megtalálták a parton, Booth számára felért egy örökkévalósággal - rég volt már az utolsó ébredés. És még a lányát sem látta azóta, hogy csütörtökön letette a bölcsödében. Képtelen volt bemenni Christine-hez a laborban, amikor beszaladt Boneshoz, és emiatt furdalta is a lelkiismerete. De most csakis a fiát akarta, csakis Parkert akarta. Megtalálni, és biztonságban tudni. Bármit megadott volna ezért. Akármit. A saját életét is odaadta volna Parkerért cserébe. Ehelyett viszont csak a fia fényképét nézegethette, és várhatott a csodára, amit a labortól remélt, de még mindig nem tudtak neki semmi érdemlegeset mondani. Órák óta hallgattak.

Aztán csak megcsörrent az a mobiltelefon.

-         Booth! – kapott az ügynök a készülék után.

-         Apu?

Booth úgy meglepődött, hogy majdnem elejtette a telefont.

-         Parker! Parker, kisfiam jól vagy? Egyáltalán hol vagy?

-         Jól vagyok, apa. Figyelj, mert nem tudok sokáig beszélni! Rita néni leszaladt ennivalóért. Azt hiszi, alszom, és bezárt a házba.

-         Parker, hol vagy? Máris indulok – kapta magát Booth, és Sweets már szegődött is az idősebb ügynök mellé teljes harci fegyverzetben.

-         Az Arlingtoni Nemzeti Parkban, fent, a golfházaknál. Egy kis fehér…

-         A nagyapa régi golfházában?

-         Igen, ott. Tudod, hol van?

-         Már el is indultam Parker. Rohanok, és kihozlak onnan!

-         Sietsz ugye?

-         Persze, pajti! Amilyen gyorsan csak lehet, megpróbálok odaérni. Addig is beszélj hozzám, kisfiam! Nem bántott?

-         Apa, Rita néni lelőtte…

Aztán süket lett a vonal.

-         Parker! Parker! Letette – nézett Booth kétségbeesetten Sweetsre. – Te jó ég, remélem, Rita nem fogja bántani, amiért felhívott.

-         Abban sem vagyok biztos, hogy Rita tudja-e, nem is Parker van vele.

-         Hogyne tudná! Lelőtte a gyerekét, és most az enyémet akarja megölni.

-         Nem biztos, hogy így van. Vezessek én, Booth?

-         Nem Sweets, nem gyökkettővel kell mennünk.

-         Tudom, Booth ügynök. Figyelj, legalább tudjuk, hogy jól van! Érte megyünk, és minden rendben lesz.

-         Szeretném elhinni, Sweets! De valahogy a hitem cserbenhagyott.

-         Akarsz róla beszélni?

-         Nem Sweets, nem akarok róla beszélni. Semmi másról sem akarok beszélni. A gyerekemet akarom visszakapni!

Szótlanul tették meg az utat, míg odaértek a Nemzeti Parkhoz, a pszichológus nem mert megszólalni. Booth szirénázva ment végig, hogy mielőbb elérhessék a golfklubot. Ott aztán alig akarták őket tagsági nélkül beengedni, de amikor mindketten pisztolyt és jelvényt rántottak, nem kekeckedtek velük tovább a portán. Még azért sem szóltak, hogy kocsival hajtottak fel a gyepesített részre.

Aztán elérték a golfházakat. Booth megállította az autót, mindketten kiszálltak, kibiztosították a fegyvereket, és elindultak. Észre sem vették, hogy az érkezésük nem maradt észrevétlen, hiszen a portáról felszóltak a tagoknak, hogy valaki egy bizonyos Rita Buxterlt keres. Észre sem vették, hogy figyelik őket. Semmit sem láttak, vagy hallottak abban a sötétben. És Parker sem vette észre, hogy Rita meglátta az apját. Booth a gyereket kereste a tekintetével, aztán az egyik szoba ablakában meg is találta. Megkönnyebbülten vette észre, hogy a gyerek látszólag sértetlen volt. Intett neki, hogy induljon el valahogy kifelé, és jelezni próbálta, hogy Sweets is ott van, van, hogy fedezze.

Parker aztán leért a földszintre a főbejárathoz, és épp elindult volna kifelé, Booth pedig a gyerekért, amikor eldördült egy lövés, majd még egy…

- Apu!!!

Parker megkövülten állt az ajtóban, és nézte, ahogy az apja elterül a földön. A sebezhetetlen nyomozókirály, a hős FBI ügynök, a szuperhős édesapa ott feküdt, és nem mozdult.

 - Daniel! Daniel indulnunk kell!

De Parker meg sem moccant, bármennyire is unszolta őt a nagynénje. Nem bírt megmozdulni, csak nézte, ahogy a vértócsa egyre nagyobb lesz az apja körül. És hol lehet a biztosító ügynök? És hol van Bones? Ő miért nem jött az apjával? Jönnie kellett, elő kell ugrania és lőnie, úgy, ahogy együtt gyakoroltak a lőtéren. Jönnie kell! Jönni fog, itt lesz, és megmenti…

-         Daniel, gyere már, kisfiam! El kell mennünk innen, mielőtt valaki megtalálna! Azt akarod, hogy elvegyenek tőlem? – kiáltott rá.

-         Nem – nézett rá Parker remegve Ritára. – Nem akarom.

-         Szállj be a kocsiba, gyorsan, siess már!

-         Rendben.

-         Rendben micsoda?

-         Rendben, anyu!

-         Szeretlek, Daniel, és soha, de soha senki nem fog minket többé elválasztani – mondta Parkernek, ahogy beült a vezető ülésre.  – Soha nem fogom megengedni a világon senkinek, hogy még egyszer elvegyenek tőlem. Te és én, kisfiam, örökre együtt maradunk. Csak mi ketten, és senki más.

Majd Parkerrel az anyósülésen elhajtott az éjszakába, otthagyva a két vérben fekvő ügynököt. És Parker szemében minden elveszett. Meghalt az anyja, és most az apja is. Mindkettő a szeme előtt. Mindkettő miatta.

*

Brennan a kijelzőt nézte, és lassan majd megfagyott az ereiben a vér. Már túl jól ismerte a kórház számát. Túl jól. Ha most értesítik, hogy Parker…

- Tessék, itt Dr. Brennan – mondta, hogy aztán fél perccel később kiessen a kezéből a telefon.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.12.29. 12:10 enci, aki fencikoci Már beküldtem, előbb utóbb várható! Egyébként annyit hozzátennék, hogy a matematikai részek, bár jól hangzanak nem kifejezetten egyeznek a valós elméleti matematikával, konkrétan semennyire. Ha mégis, akkor az csak a véletlen műve. Az anatómia pontos, bár lehet a latinom egy kicsit megkopott az évek folyamán. De annak végtelenül örülök, hogy ennyire tetszik! :D 2012.12.29 11:08 Carla „ Imádom a történetet, és azt, hogy ennyi részletes. Élvezni lehet minden pillanatát. De most már nagyon várom, hogy mi történt... :D Ezért is: KK!

2012.12.29. 11:08 Carla Imádom a történetet, és azt, hogy ennyi részletes. Élvezni lehet minden pillanatát. De most már nagyon várom, hogy mi történt... :D Ezért is: KK!