Visszamentem a kocsmába. Először arra gondoltam, a hotelbe kellene benéznem, de hamar rájöttem, hogy Gabriel nem menne oda vissza az után, hogy felfedték a búvóhelyét. Valószínűleg minden normális ember számára az lett volna a logikus lépés, hogy a szüleivel próbálja megbeszélni a dolgot, és megtudni az igazságot. Végülis a lányuk vagyok...

Valahogy azonban volt egy olyan érzésem, hogy hiába faggatnám őket. Haragudtam rájuk -  valójában haragudtam mindenkire, akinek köze volt az ügyhöz. Beleértve Gabrielt... Mégis ő volt az egyetlen, aki mellet úgy éreztem, nem vagyok teljesen tehetetlen. Nem csak sodródom az árral, hanem igenis befolyásolhatom azt, ami történik velem - és körülöttem.

Elhatároztam, hogy megkeresem. Másnap hajnalban utaztam vissza arra a "veszélyes környékre." Viszont azt eldöntöttem, hogy szigorúan és csak is azért akarok beszélni vele, mert meg akarom tudni az igazat - mintegy üzleti alapon.

- Téged aztán nem lehet lerázni... - hallottam egy hangot a hátam mögül. Épp a csapostól akartam érdeklődni Gabriel felől, aki ekkor lépett be az ajtón.

- Miért, talán próbálkoztál ilyesmivel? - kérdeztem, de nem fordultam meg. Ahogy a szavak elhagyták ajkaimat, már meg is bántam, hogy kiejtettem őket. Ajkamat beharapva magállapítottam, hogy ennél hűvösebb hangnemet kellene megütnöm.

- Miért jöttél vissza?

- Mert válaszokat akarok. - feleltem, ahogy szembenéztem vele. Egy pillanatra borzongás futott végig rajtam, ahogy eszembe jutott mind az, amit korábban mondott. "Higgadj le, Christine!" torkollt le a kis hangocska. - Meg kell találnom a gyilkost.

- Nem lenne egyszerűbb, ha a szüleidhez fordulnál? - villant a zöld tekintet. Nem kis erőfeszítésembe került, de nyugodt maradtam. Tudtam, hogy szándékosan csinálja, amit csinál, de ezúttal nem hagyhattam magam.

- Ugyan azt akarjuk. Kell a segítségem, vagy sem? Döntsd el! - jelentettem ki, és a hatás kedvéért igyekeztem a szemébe nézni.

- Nem úgy volt, hogy te kérsz segítséget?

- Nem egészen. Tudtommal nekem vannak információim az ügyet illetően. - Gabriel szemében felcsillant valami féle fény, amiből tudtam, hogy meggyőztem.

- Milyen információid? - kérdezte.

- Ne siess annyira. Valamit valamiért. - igyekeztem határozott lenni. - Csak abban az esetben mondok bármit is, ha nem nyomozol nélkülem. Minden lépésedről tudni akarok!

- Hm... - összevonta szemöldökét - Miért? - a kérdése egy kicsit meglepett, de kész voltam a válasszal. Az őszinte, valódi válasszal.

- Mert elegem van a titkokból. - jelentettem ki komolyan, és ebben az egyben tényleg biztos voltam. Gabriel hallgatott. Egy darabig csak nézett rám, de most nem éreztem magamat kísérleti tárgynak a pillantásától; most embernek éreztem magam...

- Megegyzetünk. - azzal kezet nyújtott, én pedig megszorítottam. Egyikünk sem szakította meg a szemkontaktust. - Akkor most társak lettünk...? - kérdezte valamiféle megmagyarázhatatlan kifejezéssel az arcán.

- Nem. A társak bíznak egymásban. - feleltem, majd elengedtem a kezét. Zöld szemeit még egyszer rámvillantotta. Nem lepődött meg, inkább egyfajta kihívásként kezelte, amit mondtam.

- Gabriel! - hallottam egy kiáltást a hátam mögül, és azonnal megpördültem. Egy magas, barna hajú, nagyjából korom beli lány közelített felénk. Gyönyörű kék szemei barátságosan és értelmesen csillogtak.

- Mit csinálsz te itt? - kérdezte szemöldökét összehúzva Gabriel, de cseppet sem ellenségesen, miközben átölelte a lányt.

- Uhh... Hosszú történet. - eresztett meg egy zavart mosolyt, majd felém fordult. - Ki ő?

- Lorean. - mutatkoztam be, fogalmam sincs miért ezen a néven. A szemem sarkából láttam, hogy Gabriel elmosolyodik.

- Lilianne. - nyújtott kezet.

- Lilianne? Most épp Lilianne? - a zöld szemek érdeklődőn csillantak a lányra, én pedig egyre kevésbé értettem a helyzetet. Lilianne, vagy akár hogy is hívták visszamosolygott Gabrielre, majd egy darabig nézték egymást valami megfejthetetlen kifejezéssel az arcukon. Ha mást nem, hát azt megállapítottam, hogy ezek ketten már nagyon régen ismerhetik egymást.

- Ő itt Layla Carlton. És csak azért mutatkozik be álnéven, mert az igazi nevét ő maga sem tudja...

***

A következő fél órában az információk töményen zúdultak rám. Bár kellett néhányszor kérdezősködnöm, hogy mindenre fény derüljön, de nagy meglepetésemre Gabriel és Layla viszonylag könnyen beavattak a részletekbe.

A lányt még kisbaba korában találta egy Klara nevű nő, aki nem sokkal később ide költözött vele, és felnevelte. Itt ismerkedtek meg Gabriellel - pontosan ezen a helyen...

- Ez itt egy menedékhely. - magyarázta Layla. - Azoknak, akiknek nincs hová menniük... - Hangja egy pillanatra mintha megremegett volna. Sejtelmesen összenéztek Gabriellel, én pedig igyekeztem tartani a lépést az informáciáradattal. A kocsma hátsó részéből egy szúrágta fa ajtó nyílt egy másik terembe, ahol azonban játékgépek, vagy pókerasztal helyett egy kisebb lakás nyílt. A különbség csupán annyi volt, hogy az újabb ajtók ágyakkal telezsúfolt szobákat rejtettek, melyek lakói egy nyomornegyedbe is beillettek volna - a fiataloktól kezdve egészen az idős korosztályig.

Ahogy haladtunk egy épp üres szoba felé, Layla-t sorra köszöntötték a jelenlévők, öleléssel, kedves szavakkal, néhányuk szeme könnybe lábadt. Én sajnos képtelen voltam átérezni a családias hangulatot, mert a döbbenet és a kellemetlenül fürkésző, ellenséges tekintetek belőlem egész más érzéseket váltottak ki. Én nem tartoztam ide...

- Szóval ki vele, miért jöttél? - kérdezte Gabriel, ahogy becsukta mögöttünk a kicsiny szoba ajtaját. Layla arca elsötétült.

- Anya meghalt...

- Sajnálom. - hallatszott az együttérző gondolat, ahogy Gabriel megszorította a lány kezét.

- Igen... Nagyon beteg volt már, talán... Talán jobb is így, hogy... Elment. - Layla halványan mosolygott, de arcáról csak úgy sütött a fájdalom, miközben beszélt. - De végül elmondta.

- Mit? - kérdeztem kissé kontár módon. Kényelmetlenül éreztem magam ebben a helyzetben, de erősebb volt a kíváncsiságom, és az ellenérzésem a titkolózással szemben, semhogy zavartassam magam.

- Valamit, amin talán elindulhatok... Meg akarom találni a családomat. - jelentette ki elszántan a lány. Zavarosnak találtam ezt az egészet. Hiszen volt anyja, volt családja... Akkor most minek kutatná azokat, akik csecsemő korában kitették, mint egy megunt háziállatot, és még csak emlékei sincsenek róluk...?

- Mit mondott? - kérdezte Gabriel.

- Csak egy halvány nyom. Talán véletlen egybeesés...

- Tudod, hogy nem hiszek a véletlenekben. - jegyezte meg komolyan Mr. Zöldszem, mire Layla egy mosollyal felelt.

- Aznap, mikor megtalált, bemondták a hírekben, hogy egy nő holttestét megcsonkítva találták egy árokban. Az eset azóta hármas gyilkossággá nőtte ki magát... - hangja elhalkult, és sajnálkozó tekintettel nézett Gabrielre, akinek arcára kiült a sötétség.

- Marianne... - mondta halkan.

- Nagyon sajnálom... Egy angyal volt. - Layla hangjából őszinte együttérzés csengett. Hosszú, néma másodpercek következtek, majd Gabriel törte meg a csendet.

- Lorean, adnál pár percet? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon. Meglepett, és kissé sértett a kérése, de teljesítettem. Kimentem a szobából, és becsuktam magam mögött az ajtót - majd neki támaszkodva a fához tapasztottam a fülem...

- Ki a lány? - hallottam Layla hangját.

- Lorean. - hangzott az egyszerű felelet.

- Nem a nevét kérdeztem...

- A szülei nyomoznak a nővérem ügyében. - tette hozzá magyarázatképp Gabriel unott hangon.

- Értem. - szinte láttam magam előtt, ahogy Layla bólint. Csend következett, végül ismét a lány szólalt meg. - Valahogy nem hiszem, hogy csak kihasználod...

A felelet váratott magára, így konkrétabb kérdés következett.

- Van köztetek valami? - éreztem, ahogy felgyorsul a szívverésem, de igyekeztem nem tudomást venni róla.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz, Layla... - hallottam Gabriel hangját, majd a lány nevetését, és szinte magam előtt láttam a zöld tekintetet - azt a titokzatos, kavargó pillantást, mellyel akkor nézett rám, mikor először találkoztunk az utcán. Amikor még minden rendben volt...

Meglepve vettem észre, hogy önkéntelenül is elmosolyodok. Gondolataim megállíthatatlanul törtek a felszínre. Akkor és ott abba a tekintetbe bizony nagyon, nagyon könnyű lett volna beleszeretni...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés