|
fencikoci: A pokol váltságdíja/4.
Parker a csillagokat nézte a szobája ablakából, a messzeségben felismerhető volt a nyári égbolt minden csodája. De valahogy még ezt sem találta szépnek, pedig igazán nem volt csúnya látvány. Minden csillagot lehetett látni az égen, minden kis villanást. De Parker ezt most nem tudta értékelni. Annyira szeretett volna elmenni innen bárhová, ahol láthat embereket, ahol láthat olyanokat, akiket szeret. Bár már nem sok ilyen ember maradt. Csak Christine. Már csak ő maradt neki. Rita megölte az anyját, megölte a nagyanyját, és Danyt, és mikor Parker megkérte az apját, hogy mentse meg… Az ő hibája. Mert ő hívta oda az apját, ő mondta meg, hol van. És miatta már az apukája is halott. Senki más nem maradt, csak a húga. Csak Christine.
Vagy nem egészen?
A kisfiú fejében elkezdtek felvillanni régi emlékek. Nagyon régi emlékek.
A Royal Dinnerben voltak. Az apjával, az anyjával, és Bonesszal. És akkor beszélgettek róla, hogy ha bármi történne velük, akkor Bones legyen valami törvényes gyom. Vagy ilyesmi. A lényeg, hogy hozzá kell költözni, és Bones vigyázna rá. Akkor megkérdezte a szüleit, hogy a bármi történik mit jelent.
- Amikor mondjuk anyát vagy engem valami komoly baleset ér. És mi kórházban leszünk, vagy valami egész más helyen, akkor kell valaki, aki vigyáz rád.
- Ez a gyom?
- Igen kisfiam, ez a gyám.
- De annak a szónak nincs is értelme, hogy gyám.
- Mégis így hívják.
- És ez lenne Bones? Az új szülőm?
- Valami olyasmi – bólintott rá az emlegetett.
- Naugye, hogy gyom! Az is valami olyasmi, mint egy növény. És akkor az ember gyom meg valami olyasmi, mint egy szülő.
Aztán mindenféle papírokat vettek elő, és alá is írták, az apja is, meg az anyja is, és Bones is. Az apja mindig azt mondta neki, hogy amit papírra vetnek, és egy ügyvéd is aláírja, az szent, és sérthetetlen. Mert amit leírnak, az mindenkorra megmarad, és bármikor felhasználható ellenünk a bíróságon. És most…
Az anyja halott. Komoly baleset rubrika kipipálva. Az apja is halott. Újabb komoly baleset rubrika kipipálva. Bones pedig megígérte, hogy ebben az esetben ott lesz neki. És ha Bones ott lesz, akkor ott lesz Christine is. Az utolsó rokona. Az egyetlen olyan élő ember, akit szeret. Kettő, mert Bonest is szereti. Meg persze Jared bácsikáját is szereti, és Papit is, de az apja szerint Jared nem lenne elég felnőtt egy gyerekhez, Papi pedig már elég öreg egy gyerekhez. Pedig Jarednek is van egy kislánya. Na de ha az apja szerint neki Bones mellett lenne a helye, akkor ő Bonesszal lesz, és Christine-nel, a hőn szeretett kishúgával.
Már csak azt kell kitalálnia, hogy értesítse Bonest úgy, hogy Rita ne tudja meg. És egyébként is, itt, a világ vége után kettővel nincs semmi, ami hasonlíthatna a huszonegyedik század számítástechnikájára. Se telefon, se számítógép, de még egy darab i-Tab sincs sehol a környéken. Környék sincs. Így akkor az e-mail és az sms kiesett. Hogy lehet így bárkit értesíteni?
De legalább remény van. És akkor is ki fogja találni, hogyan juthat haza.
Így hát Parker újult erővel fogott bele egy, a múltkorinál sokkal jobb terv kidolgozásába, és még egy hullócsillag is a segítségére sietett.
- Kérlek, ments meg, Bones!
*
- Édesem, valamit enned kell!
- Nem megy.
- Muszáj!
- Nem megy, Angela, nem bírok.
- Gondolj a babára!
- Nem tudok másra gondolni, csakis Parkerre. Én ezt nem értem! Komolyan nem értem, és ez felettébb bosszantó.
- Nagyon is megérted te ezt, csak még magad sem jöttél rá. És attól még enned kell.
- Görcsben áll a gyomrom.
- Gondolom…
- De az előző terhességemben nem voltak emésztőrendszeri panaszaim.
- Hidd el, megértem, de…
- De én nem! Nem ettem semmi olyat, ami miatt a gyomromnak görcsölnie kellene. Nem vagyok influenzás, hogy a torkomnak ennyire kaparnia kelljen. Nem vagyok beteg, mégis úgy érzem magam, mint aki mentem széthasad. Ezek biztosan nem terhességi tünetek, teljesen másképp vagyok rosszul, mint legutóbb. Talán elkaptam valami nyavalyát?
- Igen, az anyaságot.
- Nehezemre esik most minden, még az is, hogy a lányommal legyek.
- Christine teljesen jól elvan Michael Vincenttel.
- Anyaság… Mégis milyen anya vagyok én, ha nem tudom Christine-t minden elé helyezni? Vagy a magzat egészségét? A legkevésbé sem érdekel, hogy mi van a saját babámmal a méhemben… Mondd meg nekem, milyen anya az ilyen?
- Kétségbeesett. Olyan anya vagy, aki retteg attól, hogy valami történt a gyerekével. Aki fél, hogy a gyereke talán már nem is él.
- De hát tudom, hogy Christine jól van. Ott van a bölcsödében, és nagy valószínűséggel éppen játszik a kisfiaddal, ahogy te is mondtad.
- Nem Christine-ről beszéltem, Édesem.
- Nincs másik gyermekem. Hacsak nem a magzat. Ő meg úgy van, ahogy én vagyok. Jelen pillanatban pocsékul.
- Na és Parker?
- Parker lényegében nem is az én fiam.
- Ugyan már, Bren! Parker Booth gyereke, és Booth gyereke a te gyereked. Parker a lányod testvére, és aki a lányod testvére, az igenis a te gyereked. A meg nem született kisbabád testvére, Christine testvére, Booth fia, és ilyen kicsi kora óta ismered – emelte a kezét egy kicsit a padló felé. - Akár akarod, akár nem, kötődsz hozzá. Szereted őt, valld csak be!
- Tudom. Tudom, hogy ő… Csak tudod, én… Booth-t lelőtték, Rebecca is meghalt, a nagyanyja, az unokatestvére, mindenkije halott.
- Nem mindenkije.
- Nem, nem mindenkije. De az egyetlen, aki most küzdhet érte, harcolhat érte, akinek muszáj harcolnia érte, az én vagyok, de abszolút tehetetlennek érzem magam. Éreztél te már ilyet?
- Nem vagy tehetetlen, Édesem. És mi mind itt vagyunk, és segítünk neked. És Booth…
- Nem bírok Booth-ra nézni, nem bírok Christine közelében lenni, olyan…
- Kiborultál.
- Nem billent el a súlypontom.
- Bren! Ne csináld már…
- Tudom, képletesen értetted – bólogatott. – Booth csak annyit mondott nekem a kórházban, abban a pár másodpercben, amire magához tért, hogy találjam meg a gyerekét. Sweets meg azt, hogy Arlingtonban látták utoljára. Ezek ketten állig bekötözve fekszenek odabent, Perotta meg azt sem tudja, hogyan kell ilyen helyzetben irányítani, napok óta nem történt semmi. Kint van egy csapat, és egy rakás új bizonyítékot fognak még hozni, de már most is sokkal több van, mint kellene, és se előre nem jutunk, se hátra, csak állunk és toporgunk egyhelyben. És nem tudok nekik segíteni, képtelen vagyok nekik segíteni, mert csak annyi gondolat forog az agyamban körbe-körbe, hogy meg kell találnom Parkert. „Találd meg a gyerekemet!” Ennyit mondott. Mert mit gondol, mit próbálok tenni már lassan egy hete? Alig eszem, alig alszom, nem csinálok a világon semmi mást. Miért hiszi azt, hogy önmagamtól nem keresném?
- Nem hiszi ezt, Édesem!
- Akkor miért ezt mondta? És miért így mondta?
- A hormonjaid miatt érzékenyebb vagy, mint hinnéd.
- Nem foghatsz mindent a hormonjaimra!
- Én is tudom, de… Figyelj rám egy kicsit! Ott voltál, Édesem, ahogy én is. Ott álltál a szobájában, láttad a falán azt a sok képet rólatok. Te és Booth, Christine, a srácok együtt, Booth és Parker, te és Parker… Ő szeret téged, te meg őt. És mivel szereted is, ráadásul ő Booth fia, még inkább felelősséget érzel iránta. És ezt az apja is tudja.
- Tizenhat évesen megfogadtam, hogy soha többé nem fogok szeretni senkit. Hogy nem engedem, hogy az érzelmek vezéreljenek, mert azok nem valósak, csak illékony vegyületek, amelyeket az agyunk bocsát ki a szervezetünkbe, színtiszta kémia. Valami, ami miatt öt százalékban örülhetünk, és kilencvenöt százalékban nem, a párolgás gyorsaságától függően. És most…
- Szeretsz. És ez nem párolog el.
- Feladtam az elveim. Gyerekem van, és egy Booth-om.
- Gyerekeid. Összesen három és fél Booth-od.
- Három és fél Booth-om? Talán… Mégis csak Parkerre bírok gondolni. Arra, hogy mi van vele, arra, hogy visszakapjam. Vissza akarom kapni, annak ellenére, hogy sohasem volt az enyém.
- Ami a Booth-é, az a tiéd. Me casa su casa.
- Valahogy úgy.
- És Rebecca is meghalt.
- Igen.
- Most már te vagy a felelős érte. Érte is. Aláírtad sok évvel ezelőtt, hogy gondoskodsz róla, hogy magadhoz veszed, ha a szüleivel bármi történne. Rebecca halott, Booth kómában van, ég és föld között lebeg, mint Mohamed koporsója. Parker a te gyereked lett, a te felelősséged.
- Nem így terveztem egy második gyereket.
- Az előzőt sem tervezted, mégis imádod. És a babát sem tervezted, mégis ott van, és hidd el nekem, legalább annyira fogod imádni, mint Christine-t. Oly mindegy már, hogy kettő, vagy három! Szereted őket, és csakis ez a lényeg. Én sem most terveztem egy második babát, és tessék, nyolc hetes terhes vagyok.
- Nahát! Angela, én… Gratulálok! Istenem, észre sem vettem, hogy terhes vagy. Azt sem, hogy én az vagyok. Mi van velem?
- Nem tudom. Talán felborult a hormonháztartásod.
- Ne fogj mindent a hormonokra, kérlek! Az nem befolyásolja a figyelmet. Nem befolyásolhatja. Mindenesetre gratulálok a babádhoz.
- Én is neked.
- Biztos nagyon örülsz neki.
- Majd te is fogsz, Bren, hidd el!
- Meg kell találnom Parkert, Angie.
- Megtaláljuk.
- Haza kell hoznom – sírta el magát, ami Angelát mélyen megindította, és ő is sírni kezdett. Ezek a hormonok! – Meg kell találnom!
- Hazahozzuk, Édesem! – ölelte át Brennant. – Megtaláljuk, és hazahozzuk!
Zach ekkor kopogott be Brennan irodájába, egy házaspár kíséretében.
- Dr. Brennan, ne haragudj, hogy zavarlak, de ezek az emberek téged keresnek.
- Miben segíthetek? – állt fel a nő zsebkendővel a kezében, és odament az ismeretlenekhez.
- Ezt találtuk ma a kocsinkban – nyújtott át egy borítékot. – Nem tudom, mióta lehet ott, de a férjem itt informatikus a Jeffersonban, és tudta, hogy maga is itt dolgozik.
- A maguk kocsijában?
- Önnek címezve. És a levelet átvilágíttattuk az itteni belső postán. Most már az Öné, Dr. Brennan. Nézze – adta neki a nő a borítékot. A borítékot, amin egy tipikusan fiús írással odabiggyesztett név állt: „Dr. T. Bones Brennan, Jefferson Intézet”
- Gondolod, hogy?- csillant fel Angela szeme, miközben kolléganője kinyitotta a borítékot. Addigra már a fél labor ott állt az iroda előtt.
- Senki más nem hív Bonesnak.
*
Üzenet ez, mi most megtalál,
Üzenet ez, palackba zárt.
Bár a tenger messze elkerül…
Hát lásd! A palack kiürül.
Mondd el nekem, bogaras bácsi,
Mi lény az, mi az ablakban mászik?
Háta csíkos, szárnya rebben,
Falon oson, meg sem rezzen.
Megáll, figyel, nem mozdul,
Egész addig, míg rá mordulsz,
Akkor elmegy, majd visszajön,
Mint egy álom, beköszön.
Hat a lába, szívókája,
Fullánkos a rokon mája.
Olyan, mint egy kisdarázs,
Aludj szépen kis Balázs?
Nem megy, nem megy, döngve jő
Hangos egyed, társra lő.
Nézem messze, nézem távol,
Kis faházunk ablakából.
Nagy művész vagy, ó, Angyalka.
Mondd meg nekem, mi az arra?
Ott a szobor, arca komor,
Kutyájával áll a BOTor.
Fehér, hideg, mégsem rideg.
Emberség, mit üzen, hirdet.
Pórázon a négylábúja,
Szignó semmi, olyan kurta.
Anya, tudod, nem félek.
Csak nem tudom, még meddig élek.
Olyan röpke az ember léte,
Láttam, tudom, de nem tehettem érte.
Nézek messze rendületlen,
Öt negyven van, naplemente,
Karom nyújtom, alatta nézek
Napsugarak könyököt érnek.
Város zaja nem hallatszik,
Csöndes magány, mi itt valik.
Ketten vagyunk csak, Ő meg én,
Azt mondja, vigyáz rám, hihetném?
Aligha, de most még biztos,
Bár nálam az, mit elvesztett,
Ha értem jössz sem kapja vissza,
Mert ha kijuthatok, cselekszem.
Repülő nap kétszer hallik,
Egyszer előre, egyszer hátra.
Moha iránya ellenben van,
Nyugovón a hátam várja.
A karácsony innen indul,
A zöld körbevesz.
Magas hegyek mindenhol,
Fejtsd meg a rejtvényt, én itt leszek!
~*~
- Ilyen nincs! – nézett Brennanre Zach. – Hihetetlenül értelmes.
- Ez a kölyök egy zseni! – lelkendezett Hodgins, mire Zach csak halkan annyit kérdezett:
- Biztos, hogy Booth gyereke?
- Inkább egy poéta – emelte a tiszteletbeli kalapját Arastoo.
- Nem, ez a kölyök tényleg egy zseni! Megmondta, hol van! – érvelt Hodgins.
- Se címet, se térképet nem látok.
- Tulajdonképpen megírta, hol találjuk meg!
- Mármint mi? – kérdezte tőle Wendell, miközben átvette Brennantől a levelet.
- Persze! Én vagyok a bogaras bácsi, a nagyművész Angyalka pedig Angela. Tiszta sor.
- Az anyja pedig Dr. B?
- Az fix. Tudatta hol van, és hogy jól van. Ha megfejtjük, mit látott, vagy hallott, akkor szűkíthetjük a kört. És biztosan lesznek olyan pollenek a levélen, amik segíthetnek, mert mindig vannak olyan pollenek, amik segíthetnek. Zach, nézd meg az ország területére kivetítve a légi folyosókat, meg hogy hol hogyan süt a nap.
- Máris. Angela, használhatom az asztali géped?
- Természetesen.
- Én meg kitalálom, mi a fene az a fullánkos csíkos rokon, ami döng, és rajban él.
- Esetleg méhecske? Parker azt írta, valami darazsat látott.
- Parker tizenkét éves Wendell. Nem tudja, mi a különbség darázs és méh között. De ahogy látom, te sem!
- Fullánkos és csíkos. Biztosan darázs.
- Wendell, az isten áldjon meg, annak is van legalább ezerötszáz különböző fajtája. Nem tudom még, mi az, de itt van minden, amit tudnom kell, hogy megtudjam.
- De jó, hogy ilyen okos vagy! – ironizált a srác.
- És de jó, hogy te és Fisher segítetek nekem! – törte le a szarvait Hodgins.
- Én? Én miért? – lepődött meg az említett.
- Hogy gyorsabbak legyünk!
Azzal megfogta mindkettő köpenyének a hátát, és vonszolni kezdte őket a szobája irányába.
- Én meg rájövök, hol látható olyan szobor, amiről beszél – mosolygott Angela Brennanre, miközben vitték scannelni a levelet. – Most már biztosan megtaláljuk, Brennan. Tényleg okos kissrác. Légy rá nagyon büszke!
- Csak meg kell fejteni a rejtvényt. Rejtvényfejtésben jók vagyunk! Visszahívom a házaspárt, akik behozták a levelet – indult meg Brennan a főbejárat irányába, Cam pedig szorosan ment mögötte. – És szóljatok az FBI-nak! Hátha valami értelmeset is hozzá tudnak tenni az ügyhöz.
*
Cam Hodginsnál kezdett. Az entomológus minden percben legalább egyszer elismételte, hogy Parker egy zseni. Többször újraolvasták a levelet, Hodgins vizsgálat alá vette, merre járt az eredeti papír, boríték, minden, ami egy kicsit is közelebb viheti őket a gyerek megtalálásához.
- Rájöttél már? Van valami használható információd?
- Egy óra alatt? Nem én vagyok a Bolygó Kapitánya. És ők ott ketten sem Batman és Superman.
- Ha, ha, ha.
- De most komolyan, Cam. Ennyi idő alatt a gép se végez el egy gyorsított analizálást.
- Dr. Hodgins! Nem az érdekel, mi nincs, hanem az, hogy mi van.
- Wendellel éppen a pollentesztek eredményeit várjuk, Fisher pedig, mint láthatod, éppen rendszerez és katalogizál. Egyébként meg számba veszik a rajban mozgó zümmögő kis barátainkat. Ha ezek megvannak, akkor már könnyebben mehetünk neki a különböző méhek és darazsak vizsgálatának. Ha kevesebb fajtából kell azonosítanunk a megfelelőt, sokkal egyszerűbb lesz. De egyelőre hétezer-hatszáznégy lehetséges fajta van, és ez egy kicsit sok. Nem sok olyan méhet ismer az entomológusok világa, ami magányosan száll virágról virágra, a nagytöbbség rajzik. Már persze akkor, ha tényleg méhekről beszélünk, és nem darazsakról, vagy épp csíkos legyekről. Egy gyerek ezeket könnyen összekeverheti.
- Csíkos legyek – nézett Cam Hodginsra.
- Pontosan. Azokat még számba sem vettük, hiszen így is sok a lehetőség. A csíkos hátú legyek képzeld, olyanok, hogy amikor… De ez, látom, téged roppantul nem érdekel.
- Hát nem nagyon – csóválta a fejét Camille.
- Szóval egyelőre nincs sok minden, amit megoszthatnék veled. És Zach sem mérte még be, hogy melyik területeken érdemes keresgélnem. Ha legalább egy négyzetmérföld pontossággal meg tudja határozni, azzal is sokat segít. Rajokat ekkora területeken is lokalizálnak az entomológusok.
- És a pollenek?
- Egy kocsiból szedték ki nekem ezt a levelet, és mindenki végigtapogatta, mire hozzám került. Nem volt rajta valami sok használható minta, de tény, hogy több mint a semmi. Még várunk.
- Egy kocsiból, Dr. Hodgins. Az autó légszűrője! – csapott a homlokára Wendell. – Miért nem gondoltam erre előbb? – kérdezte, és a karon ragadott Fisherrel együtt elrohantak Brennan irodájának az irányába.
- Bírom a srácot, mondtam már? Egészen jól vág az agya. Tulajdonképpen mindkettőnek.
- Ne éld bele magad!
- Mire gondolsz?
- Az FBI saját antropológust akar a nyugati partra, Los Angeles székhellyel. Egy Brennan utánzatot, ha úgy jobban tetszik.
- És? Szerezzenek maguknak!
- Épp azt csinálják.
- Mi?
- És New Yorkból is kértek tőlem ajánlólevelet.
- Lenyúlják a gyakornokainkat?
- A helyzet az, hogy önként adjuk.
- Szétrobbantod a csapatot?
- Oszlani fognak a gyakornokok, ha ennek vége, igen. A csapat mi vagyunk, Dr. Hodgins, ezt ne feledd. Ezek a fiatalok jövő hétfőn vizsgáznak, és Brennan mellé nincs szükségünk még öt doktori címmel rendelkező, diplomás törvényszéki antropológusra.
- És velünk mi lesz?
- Választunk egyet. A többieket pedig elképesztően jó ajánlólevelekkel látjuk el, hogy megkaphassák álmaik állását.
- Álmaik állása a Jefferson Intézet.
- Hát, az csak a kiválasztottnak sikerülhet.
- Nem kaphatnánk vissza Zachet? Régen is ő volt Brennan asszisztense. Úgy is, mint Dr. Addy. És akkor nem kell választanunk. Őszintén, én nem is tudnék.
- Zach keze sérült, a finommotorikája nem tért vissza egészen. Így nem tudná ellátni a munkát. És az a helyzet, hogy nem vagyok egészen biztos abban sem, hogy végleges a kint léte. Sőt! Lásd be, nem valószínű, hogy ebbe belemennek.
- Mibe?
- Hogy FBI szakértőként dolgozhasson. Márpedig a mi laborunk az, Jack, és Zach egyszer már óriási kárt okozott azzal, hogy itt dolgozott.
- Az FBI következő igazgatóhelyettesének a gyerekét keresi. Ha meg is találja, akkor… Igazán felmenthetnék. Semmi rosszat nem csinált.
Erre a mondatra aztán Cam igencsak felvonta a szemöldökét.
- Jó – adta meg magát Hodgins,- akkor csinált valami olyat, amit nem kellett volna. Hülye volt - de már megbánta! Zach jó srác, Cam.
- Nem engem kell meggyőznöd, Hodgins, én is nagyon szeretem Zach-et. És bánt, hogy nem tudom, mi lesz vele.
- Arastoo marad?
- Nem akar. És ez amúgy is Brennan ügye. Ő az antropológus, és ő az, aki meg tudja mondani, hogy kivel tud hatékonyan együtt dolgozni.
- Te meg a főnök vagy.
- Pontosan. Arastoo nem akarja, hogy a főnöke is legyek.
- Brennan mit mond?
- Kisebb gondja is nagyobb most annál, hogy ezzel foglalkozzon. Még nem szóltam neki, hogy választania kell.
- Jó kis csapat voltak.
- Igen, de nekünk egy állandó emberre van szükségünk. Vagy inkább kettőre. Kellene valaki Angela mellé is. Bár nem egy doktorált antropológus. Inkább valami informatikus, vagy matematikus. Olyan igazi kocka-lény, aki érti, hogy Angela mikor éppen miről beszél.
Hodgins összehúzott szemekkel nézett Camre.
- Elmondta, igaz? Megint elmondta, és megint nélkülem.
- Igen – bólintott a nő.
- Nem igaz, hogy nem bírja tartani a száját!
- Ne bántsd! Örül annak, hogy lesz még egy gyereke. Egyébként mi van a Leber-féle vaksággal? Most nincs veszély?
- Angela kapott ellenanyagot, amikor Michael megszületett. Valami hasonló cucc, mint a Dawn-kór elleni dolog.
- Egy gond, mínusz.
- Igen! De így is rendszeresen ellenőriznek minket. Mármint a magzatvizet és a babát. Nem tudom, ha most ellenőrzik, akkor Michael idejében miért nem tették. És Angela szed is valami magzatvédő-javító kapszulát is, ami segíti a látóideg fejlődését, és csökkenti az idegcső-elzáródás kockázatát.
- Megint apa leszel, Jack!
- Megint apa leszek! – húzta ki magát.
- Gratulálok, Dr. Hodgins!
- Köszönöm! És mondd csak, fogunk szavazni, hogy ki maradjon?
- Természetesen. Ez mindannyiunkat érint, úgyhogy szavazunk, még Booth és Sweets is, de Brennan szavazata kettőt ér.
- És Zach?
- Megpróbálom rábeszélni Caroline-t, hogy segítsen. De tudd, hogy már így is a hócipője tele van velünk.
- Köszi.
- Szívesen, de ne aggódj, nem csak miattad teszem! Zach ide tartozik, hozzánk tartozik, és én is szeretném, ha velünk lenne. Na, megyek, szétnézek a többieknél is.
~*~
Angela irodája megint átment káoszelméleti bemutató helyszínbe. Zach vagy ezer papíron számolt, és fejben is, Finn pedig segített neki megoldani a repülőgép rejtélyét, miközben a napsugarak beesési szögével voltak elfoglalva.
- Hány centi Parker? – kérdezte Finn Angelától.
- Körülbelül százötven, százötvenkettő.
- Akkor a könyökét, ha kinyújtja, az valahol itt van – emelte Zach a kezét, és Finnel mértek, és számoltak, és újra beesési szögeket háromszögeltek ki. – Ha ötnegyvenkor itt éri el a sugara, akkor a beesési szög elég kicsi, szóval… Daisy itt van? Magas sarkú cipő nélkül alig magasabb, mint százötvenkét centiméter.
- Cam beküldte Sweets-hez és Booth-hoz, ő következett a rotában. Várja, hogy valamelyik magához térjen, és mondjon valami használhatót. Egymással kell beérnetek!
- És Clark? Ő is elég alacsony.
- Goodman visszarendelte a történelmi részlegre. Ott sem tudják ennyi ideig nélkülözni.
Így jobb híján a srácok egymáson méregettek, és arányokkal dolgoztak. És újra számoltak, és különböző pontokat jelöltek ki a térképen az államhatárokon belül, hogy hol lehet ilyen rész. De nem találtak semmit. Újra átnézték, gondolván, hogy elrontották, de akárhány ellenőrzést végeztek, mindig ugyan az a végeredmény jött ki.
- Virginia kiesett!
- Mi? – nézett rájuk Angela.
- És a teljes nyugati part is, és a belső államok. Itt van valahol keleten, a szélső két sávon. Bár azt is írja, hogy tenger messze elkerüli, úgyhogy a szélső államok tekintetében is belső helyszín lehet.
- Virginia kiesett? – kérdezett vissza még egyszer Angela.
- Ki. Columbiával az élen. A repülőtér miatt itt sokkal több a légi folyosó, és nem csak napi két járat van.
- Vagyis? – jött be Cam az irodába. – Hodgins csak rád vár.
- Vagyis maradt körülbelül kettő, négy… Öt különböző állam, de ebből kettő Kanadában van. Hacsak nem mentek át a határon, akkor vagy Maryland államban, vagy Pennsylvaniában vannak. Legalábbis ez a leginkább valószínű. Tőlünk délre még kevésbé stimmelnek az időpontok.
- Mi jöhet még szóba, Zach?
- New York bizonyos területei, meg Ontario és Québec. De New York is sokkal repülősebb, mint amit itt leírt Parker. Talán alig két kisebb városka lehet itt a legnyugatibb sarkában.
- Ontario és Québec kizárt, Kanadában nem lehetnek – mondta erre Cam.
- Biztos vagy benne?
- Ritát körözi az Interpol. A határon már rég elkapták volna. New York államban még esetleg, de Kanadában biztos nem. Szűkíts rajta még egyet, jelöld ki a lehetséges városokat New Yorkban, én addig telefonálok. Van egy-két ismerősöm, biztos segítenek a keresésben.
- Igenis! – bólintott Zach, és már írta is be a gépbe a parancsokat.
- Finn!
- Igen, Dr. Saroyan?
- Segíts Zachnek!
- Igen, Dr. Saroyan. Épp most fogom a légifolyosók térképét rávetíteni a talált részekre. Ha találunk a kijelölt részek mentén napi kétjáratos légvonalakat, akkor egész pontos helymeghatározást tudunk végezni. Főleg a megadott időpont és a napsugarak beesési szöge alapján.
- Vedd elő a mérnök agyad, Finn!
- Igen, Dr. Saroyan!
- Te is, Zach!
- Igen, Dr. Saroyan!
- És ahogy találtatok valami erdős helyszínt, szóljatok Jacknek. Számítok rátok!
- Igen, Dr. Saroyan! – mondták végül teljesen egyszerre.
~*~
- Neked mid van? – lépett Angela mellé.
- Keresőprogramom. Most írtam.
- Angela!
- Várd ki a végét!
- Nem ugorhatnánk egyből oda?
- Nem. Feltűnt, hogy Parker miket említ?
- Annyi mindent, hogy most épp nem tudom, melyik dologra célzol.
- Egy komor arcú szobor, bottal.
- Az Angyalkásra. Nem azt írta, hogy botor?
- Igen, de a bot csupa nagybetű. Ez egy melléknevesített akármi, a lényeg, hogy kiemelte a többi szó közül. Kutyás, botos, komor arcú… Dereng már? – kérdezte, de választ nem kapott, csak fejrázást. – Valami vak emberről készített szobor lehet a közelben.
- Tényleg.
- De nincs aláírva.
- Ezért hirdet emberséget. Hmm, okos!
- Hát igen. De le vagy lassulva!
- Haladjunk, rendben?
- Na szóval – rázódott vissza Angela a jelenbe,- körülbelül hat éve volt egy kezdeményezés, amit az UNESCO szervezett. Művésziskolák tanulói készítettek név nélkül mindenféle szobrokat és festményeket, amik az esélyegyenlőséget hivatottak bemutatni. Összesen közel száznegyvenezer ilyen alkotás készült csak az államok területén, ebből körülbelül nyolcvanezer szobor. És még ott van a többi is, amit nem ebben a propagálásban helyeztek el. De szerencsére azoknak a nagytöbbsége aláírt.
- Szóval?
- Szóval összeszedtem az országhatárokon belül minden olyan szobrot, ami vakember kutyával, és ahogy Zachék kilőnek egy-egy államot, én is csökkenteni tudom a szobrok számát. Egyelőre még több mint negyvenezer darab van, de folyamatosan csökkentjük.
- Negyvenezer?
- Hát… Éljen az esélyegyenlőség?
- Most mondanám, hogy pokolba vele, de lehet, hogy segít rajtunk. Ha megtaláljuk Parkert, adakozok a karitásznak.
- Igen, én is.
- Mondd, ezek csak a kőszobrok?
- Miért kérdezed? Amúgy nem, nem csak azok.
- „Fehér, hideg, mégsem rideg”. Egy fehér kőszobrot keresünk!
- Fehér, és kőszobor – írta be az újabb jellemzőket. – Hűha! Így már csak kábé kétezer darab maradt.
- Mennyinél van póráz?
- Kilencszázhuszonkettő.
- Zach? – kérdezett át az iroda másik végébe. – Valami?
- Mindjárt… Ééés most! Nézzétek, ebben a sávban kell keresnünk – fordította feléjük a monitort. - És erdő is van, elég sok. A Tioga State Forest, Loyalsock State Forest, Tiadaghton, State Game Lands…
- Finn, szólj Hodginsnak!
- Máris – ment át a srác a másik laborrészbe.
~*~
- Na, Mazsola, van valami? – nézett rá Hodgins, miután Finn futva esett be hozzájuk.
- Pennsylvania középtengelye, egyenesen fölfelé.
- Kösz!
És újabb rendszerezésbe kezdtek. Brennan a hírek hallatán, és látva a nagy ide-oda rohangálást berontott hozzájuk, otthagyva a házaspárt az irodájában, és csak várt. És dobolt az ujjaival az asztalon.
- A jelenléted nem fog gyorsítani az eljáráson, Dr. Brennan.
- Nem érdekel, Jack.
- És még az agyamra is mész, ha így fogsz dobolni az asztalon.
- Ez sem érdekel, Jack.
- Akkor jó! Csak gondoltam, szólok – jött az ironikus válasz.
Hodgins azért mégis dolgozott. Szűkítette a méhek és darazsak körét, majd lekérte az entomológiai adatbázisból, hogy mely területeken észleltek nagyobb rajzást, de ez nem vezetett eredményre. Aztán az autó légszűrőjéből érkezett valami hasznosnak nevezhető információ.
- Itt vannak a fafélék kilistázva – vette a kezébe Wendell a papírt. – Acer Rubrum, Acer Saccharinum, Acer Pennsylvanicum… Te, ezek neked mondanak valamit? – nézett Hodginsra, mire az egészen ingerülten válaszolt.
- Csak folytasd, Wendell!
- Fraxinus Americana, Juniperus Virginiana, Larix Larcina, Pinus Pungens, Pinus Resinosa, Pinus Rigida, Pinus Strobus, Pinus Virginiana…
- Állj meg! – szólt rá Fisher. – Mit is mondtál az előbb?
- Pinus Strobus.
- Ezt már láttam valahol – mondta, majd elkezdte keresni a listában a bizonyítékok között. – 2/107, 3/216, 4/8, 6/156. Pinus Strobus, mind a négy. Méghozzá tűlevelek. A két házból, a kertből és Arlingtonból.
- Rebeccáék kertjében van egy ezüstfenyő – mondta nekik Brennan.
- EZÜSTFENYŐ?! – kérdezte fennhangon Hodgins, aztán kikapta Fisher kezéből a listát. – Hogy a fenébe nem láttam én ezt?
- Igen. A kert közepén.
- Tudom, hogy van egy fenyő a kert közepén, Dr. Brennan, még meg is csodáltam, mert nagyon szép, és egy ritka pókféle petéit is felfedeztem a kérgén. Én a bizonyítékot nem láttam! Ki volt ez? – nézte az aláírást. –Ja, hogy egy FBI kontár.
- Fenyőfa fenyőfa, biztos nem látta a különbséget. Én sem látnám egy darab tűlevélből.
- Te most véded az FBI-t? Van fogalmad róla, mi mindent képesek eltűntetni? Mi van akkor, ha az ő kezük is benne van Parker eltűnésében?
- Hodgins! Ezt nem mondhatod komolyan.
- Brennan, amiről mi beszélünk, az nem összekeverhető. A Picea Fungens az ezüstfenyők féléjének is a hosszútűs változata. Ez meg itt – mutatta a monitoron – ez itt rövid. Minden valamire való herbológus tudja, hogy a Pinus Strobus az a sima fenyőfélék családjába tartozik. Sőt, a Pinus Strobus maga a sima fenyő. És hogy a gyantája olyan jellegzetes szaggal rendelkezik, ami vonzza a csíkos hátú búzalegyeket.
- Nem vagyok valamirevaló herbológus. Sem bogárszakértő.
- Igen, itt is van – pötyögött a gépén. - Volt egy rajzás két nappal ezelőtt, de már rég azon a területen tartózkodnak. Chlorops pumilionis, csíkos hátú búzalégy – fordította Hodgins Brennan felé a monitort. – Zümmög, rajban él, és úgy néz ki, mint egy darázs, vagy méh, főleg, ha tizenkettő vagy. Parker a Leonard Harisson Nemzeti Parkban van. Ott aztán körbeveheti a karácsony.
- Nem tudom, hogy ez mit jelent.
- „A karácsony innen indul, a zöld körbevesz…”
- Szóval?
- Az egy ménkü nagy fenyőerdő.
- Angela…
És Brennan már rohant is át a másik irodába. Hodgins és a három srác meg utána.
- Angie, a Leonard Harisson Nemzeti Parkban vagy annak a közvetlen közelében van ilyen vakember a kutyájával jellegű szobor? Olyan, amilyenről Parker beszélt?
- Máris nézem.
- Amellett a park mellett álltunk meg tankolni és vásárolni – mondta a levelet hozó hölgy. Időközben átjöttek Angela irodájába. Tele is lett a szoba ennyi emberrel. – Még kedden délelőtt.
- Belefér. Booth-t és Sweets-et szombaton lőtték meg, és azonnal el is hajtottak – mondta erre Angela.
- Keresztül Booth karján és Sweets máján – tette Hozzá Brennan.
- Két nap alatt volt idejük felérni. Bőven sok idejük – állapította meg Cam.
- Van egy szobor a park déli bejárata után párszáz méterrel.
- Ezek koordináta leképzések – nézett Zach üveges tekintettel. – És ez nekem nem jutott az eszembe!
- Mik?
- A prímszámok nem prímszámok, Angela, rossz irányba mentünk. Prímtényezőkkel, ha felbontjuk, meglesznek a koordináták.
- Indulok. És szóljatok, ha megvannak az irányok – rohant ki Brennan Angelától. – Siessetek!
- Várj, Brennan! – szaladt utána Cam is.
Mindketten fegyvert vettek magukhoz, és Booth autójával – Brennan napok óta azzal járt – szirénázva elindultak Pennsylvaniába. Na nehogy már egy piros lámpa az útjukba álljon a cél ellőtt!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
