- Szóval Layla Carlton... - morogtam magam elé. - Honnan ismered?

- Már mondtam, hogy a menedékhelyről. Amit te kocsmának nevezel... - szúrt oda Gabriel. Lendületes léptekkel haladtunk. Miután beszéltem neki a dugóhúzóról azt mondta, ismer valakit, aki segíthet - egy embert, aki gyűjti a gyilkos fegyvereket; ezek szerint a legbizarrabbakat is, nem mintha ez a fajta... Khm hobbi, nem lett volna már önmagában is elég bizarr.

- Jó, de... Úgy értem, hogy... Barátok voltatok? - kérdeztem, és gondolatban felpofoztam magam az esetlenségemért. Valójában persze az érdekelt, mi volt kettejük között - na nem mintha zavart volna, ha... Újabb mentális pofon.

- De kíváncsi lettél... - jegyezte meg felelet helyett.

- Csak élvezem, hogy végre válaszolsz. - Gabriel elmosolyodott. Próbálta leplezni de láttam, és ez valahogy jól esett. Azon az estén mikor elmondtam neki, hogy Marianne meghalt, úgy éreztem többé soha nem látom mosolyogni...

- Tudod, ez elég idegesítő. - mondta komolytalan hangon. - Valójában egészen hasonlítasz rá.

- Kire?

- Layla-ra. - nem tudtam, mire véljem a választ. Miben is hasonlítunk? Az idegesítő kérdésekben, vagy valami... Másban? A gondolatmenetemet a mobilom csörgése szakította meg. Cam volt az. Kinyomtam. Már vagy huszadszor hívott a nap folyamán. Küldött egy üzenetet is, hogy a szüleim megérkeztek a városba; valahogy nekik még sem jutott eszükbe felhívni a lányukat...

- Hm...? - a hümmögés Gabrieltől érkezett.

- Mi hm? - kérdeztem vissza értetlenül.

- Elgondolkoztál. - felelte, miközben pillantása az arcomat fürkészte.

- Igen, szoktam. - ütöttem el a témát egy kis komolytalansággal, és igyekeztem magam is megfeledkezni a telefonomról, a szüleimről és egyáltalán mindenről, ami nem ide tartozott - baj csak az volt, hogy minden idetartozott.

- Megérkeztünk. - jelentette ki pár perccel később. Egy látszólag elhagyatott garázs előtt álltunk, mely egy szellemlaknak is beillő ház udvarán helyezkedett el. Az épülethez képest még egészen elfogadható állapotban volt. A kerítést már rég kidöntötték, a facölöpök eltörtek, vagy széthordták őket, esetleg kóbor macskák a karmaik élesítésére használták. Nem akartam elképzelni, milyen ember az, aki itt él...

Gabriel bekopogott a garázsajtón - semmi titkos jelszó, kód vagy ilyesmi...

- Ki az? - hallatszott egy férfihang kérdése, a sütivel váró nagyik kedves, invitáló hangsúlyával.

- Nyisd ki, Gilbert! - kiáltott Gabriel unott hangon. A Gilbertnek nevezett illető valószínűleg felismerte, mert rövid időn belül a garázsajtó emelkedni kezdett, mögötte pedig egy ötvenes, alacsony, visszataszító kinézetű férfi állt, arcán széles, fogatlan vigyorral.

- Gabriel Phoenix. - jelentette ki teátrálisan, majd pásztázó, fekete tekintete rám siklott. - Khrm?! - pisolgtam párat, mire felfogtam, hogy a gusztustalan morgással a nevemet kérdezi.

- A nevem Lo... - kezdtem volna a bemutatkozást, de Gabriel egyetlen kézmozdulattal belémfojtotta a szót.

- Vele ne törődj! - vetette oda a rondaságnak. Kérdő pillantást vetettem az arcára, de ő nem nézett oldalra. Miért is nem kell velem törődni...?!

- Ééértem... - bólintott sokat mondóan Gilbert. - Szóval új barátnő, hm? - közelebb lépett hozzám, én pedig reflexszerűen hátrálni kezdtem. - Őszinte részvétem, kisasszony! - hajolt meg előttem, majd felnevetett. Pillantásom ismét Gabrielre tévedt, aki azonban cseppet sem foglalkozott a helyzettel. Megragadta a fickó karját, és elrángatta előlem.

- Információért jöttem. - jelentette ki. "Jöttünk!" javítottam ki gondolatban.

- Óóó! Mi kéne, Phoenix? - széles, invitáló karmozdulattal mutatott körbe a garázsban. Eddig nem is mértem fel a terepet: A falakat a pengék, kardok, lándzsák, kések, pisztolyok, gépfegyverek és egyéb eszközök széles választéka borította. A rozzant fa asztalok szintén a legkülönbözőbb tárgyakkal voltak telezsúfolva - dobócsillagok, pisztolygolyók befőttesüvegben, háztartási eszközök, fecskendők, törött vázák, sokkolók... És néhány a legbizarrabbak közül: szilánkos üvegpohár, karbulátor, hegedűvonó, egy légcső alakját felvevő purhab-szobor - és néhány kisebb-nagyobb dugóhúzó.

- Dugóhúzó! - kiáltottam fel. Gabriel parázsló pillantást vetett rám, de nem zavartattam magam.

- Hm... Érdekes választás... - morogta maga elé Gilbert, és az egyik asztalhoz sétált. - Esetleg további részletek?

- Egyetlen szúrásnyom a T5-ös csigolyán. Az áldozat férfi, nagyjából tíz-tizenkét éve halott. - soroltam az információkat. Gilbert idegesen fordult felém.

- A csaj valami szakértő, vagy mi?! - fejét oldalra billentve bámult az arcomba.

- Szabadúszó vagyok. - próbáltam menteni a helyzetet, és első pillantásra úgy tűnt, be is vette. A gyanakvás eltűnt az arcáról. Helyette egy kopott jegyzetfüzetet vett előt, fellapozta, majd odafirkantott valamit az egyik oldal aljára, és kitépte a papírt.

- Én őt keresném... De! - kiáltott fel, és elrántotta Gabriel elől a fecnit. - Annak ára van... - a fickó teljesen háttal volt nekem, így kihasználva a lehetőséget odalopóztam az asztalhoz, amin a jegyzetfüzetet hagyta, és belelapoztam. A titkos akció egészen addig működött, míg könyökömmel véletlenül le nem vertem egy befőttesüveget...

Hatalmas csattanással landolt a földön, tartalma pedig szerte gurult a száraz kőpadlón. A következő pillanatban több minden történt, és én hamar elvesztettem a fonalat az események kavalkádjában. Az első, amit éreztem, az éles, nyilalló fájdalom a bal alkaromban, majd láttam, ahogy a vérem vörös patakokban folyik végig a kézfejemen - a sebet egy dobócsillag okozta, melyet Gilbert kiáltása követett, majd csörtető léptei, ahogy felém tart.

Lehunytam a szemem, de az őrült fickó újabb támadása már nem ért el, mert valaki elkapta hátulról. Ekkor már nem igazán követtem, mi is történik. A fejem émelygett, de próbáltam összeszedni magam. Egy hirtelen mozdulat és egy fojtott sikoly kíséretében kitéptem a karomból az éles tárgyat, majd tenyeremet a sebre tapasztottam. Ziháltam, a szemembe pedig könnyek szöktek.

Annyit még valahogy érzékeltem, hogy Gilbert egy csatornalejárón át elmenekül, majd Gabriel megindul felém. Az asztal tövében kuporogtam, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy mi van, ha végig ez volt a terve...? Mi van, ha csak csapdába akart csalni...? Ijedten hunytam le a szemem, de nem éreztem újabb fájdalmat, csak egy gyengéd kezet, mely óvatosan fejti le a sebre szoruló görcsös ujjaimat.

- Lorean! Lorean... - szólított meg, én pedig kinyitottam a szemem, hogy találkozzak az arcomat aggódón pásztázó pillantásával.

- Csak... Csak egy pillanatra azt hittem... - motyogtam zavartan. Most, hogy ott állt előttem, és a szemembe nézett, valahogy nevetségesnek hatott az előbbi ijedségem.

- Hé, Lorean... - tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Úgy tűnt, a félszavakból is megérti, milyen gondolatok jártak a fejemben. - Ha akarnám, se tudnálak bántani... - jelentette ki komolyan, én pedig esetlenül bólintottam. A sebem mély volt, de valószínűleg túlreagáltam. Sosem bírtam jól a fizikai fájdalmat. Gabriel valahonnan szerzett egy kendőt, és rászorította a karomra. Felszisszentem, mire ő felnézett. Pillantása egy másodperc alatt megnyugtatott. Nemsokára már bekötött kézzel ültem ott. A fájdalom is alábbhagyott.

- Orvosnak kéne menned, mondták már? - motyogtam arcomon bágyadt mosollyal.

- Nem, valahogy még nem... - felelt szintén mosolyogva, majd segített feltápászkodni.

- Megvan a lap? - kérdeztem. Gabriel bólintott.

Valaki dörömbölni kezdett az ajtón, én pedig összerezzentem.

- FBI! Kinyitni! - a szívem kihagyott egy dobbanást, de ez épp elég volt, hogy kitisztuljanak a gondolataim.

- Menj! - kiáltottam rá. A zöld szemek kérdőn villantak rám, de Gabriel nem mozdult. - Menj már! Neked több veszteni valód van... - hadartam egy gyors magyarázatot. Valójában az első dolgot, ami eszembe jutott; iszonyat sablonosan hangzott. A dolog hatott - egy pillanattal később már el is tűnt a csatornanyílásban, ahol korábban Gilbert.

Én pedig mélyet sóhajtva vártam, hogy az FBI rám törje az ajtót. Kísértetiesen ismerős helyzetben találtam magam - farkasszemet nézve Lance Sweets ügynökkel...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés