|
fencikoci: A pokol váltságdíja/5.
Az FBI elnézi, a szülők nem értik. A szülők elnézik, az FBI nem érti. De hogy mindeközben mi játszódhat le egy elrabolt gyerek lelkében – na az az, amit igazán senki sem érthet. Parker remélt. Mindannak ellenére, hogy mit látott, hogy mit hallott, hogy mit tett és mit nem tett, még most is remélt. És Brennan is remélt, igazán remélt. Booth pedig… Próbált életben maradni. Élni akart a fiáért, a lányáért, a társáért. Mindenkiért, akit szeret, akit szerethet. Kemény dolog hinni, és remélni.
Brennan és Cam már elég régen úton volt, teljes csendben, amikor Angela végre felhívta őket.
- Átküldtem sms-ben a koordinátákat, Bren – szólt bele köszönés nélkül.
- Cam vagyok, Brennan vezet – mondta erre ugyan úgy.
- Jó, akkor is.
- Kihangosítottalak.
- Találtunk a megadott pontokon egy házat, de a google maps felvételein nem nagyon látszik a fáktól. Műholdakról meg még annyi sem, mivel már besötétedett. A katonai műholdhoz meg kellene Booth kódja, amit nem tudok fejből.
- 0516P1014C0128B – adta meg Brennan a kért információt.
- Kösz! Nem is tudtam, hogy te is tudod. Bár azt hiszem, ez most nem is annyira fontos. Mindenesetre az ingatlan Patricia Fergusson nevén van bejegyezve.
- Patricia Fergusson?
- Igen. Ezerkilencszáznegyvenkettőben született, három gyereke van – olvasta a monitorról a részleteket. – Volt. Kétezer-hétben a nő meghalt. És egyik gyereke sem él már. Daniel Fergusson ezredes a haditengerészettől volt a második gyermeke.
- Ő volt Rita férje – mondta erre Cam.
- Patricia Fergusson örököse az egyetlen unokája, Daniel Fergusson Junior.
- Ez lesz az – reagált Brennan, és még jobban a gázra taposott.
- Eldugott, Isten háta mögötti hely, sosem keresné senki. Szerintem is ott lesz. Angela, szóltatok az FBI-nak?
- Igen, már felhívtam őket – kapcsolódott be Hodgins a beszélgetésbe. - Elkezdik átkutatni az erdőt.
- Miért nem mennek rögtön a házhoz? – kérdezte Brennan értetlenül.
- Azt mondják, hogy az a ház tizenhét éve leégett.
- Az lehetetlen. Parkernek ott kell lennie. Azt írta, hogy ott van!
- Mindegy, ezen már ne akadj ki! Teljesen felesleges. Pennsylvania nem igazán hisz nekünk, és a helikopterekről szerintük semmit sem lehet látni ilyenkor este. Ja, és Perotta iszonyú dühös, amiért nem vártátok meg, az előbb indult el innen, utánatok megy. Mondtam neki, hogy már négy órája úton vagytok, de nem igazán érdekelte.
- És?
- Szerinte hülyék vagytok, és valaki tuti ki fog nyírni benneteket.
- Én zsaru vagyok, Dr. Hodgins, meg tudom védeni magam. Ahogy Brennan is, nem véletlenül jár évente lövészvizsgára, pont hozzájuk. És egyikünknek sem ez az első, hogy üldözünk valakit.
- Mindenesetre a pennsylvaniai csapat megvár titeket az erdő elejénél, ott lesznek az úton. Egy keresőcsapat pedig elindul a belső erdő felé. Szent meggyőződésük, hogy a faház már rég nincs meg. Amúgy mennyi idő még, amíg odaértek?
- Ezzel a tempóval? - nézte a sebességmérőt Cam. - Egyszer már tankoltunk, nem hiszem, hogy megint meg kell majd állni. Egy órán belül ott lehetünk.
- Nagyon vigyázzatok magatokra, Cam! – vette vissza a szót Mrs. Hodgins.
- Vigyázunk, Angela.
- Bren, Christine itt van nálam, hazavisszük magunkhoz éjszakára.
- Köszönöm, Angie.
- Vigyázz magadra!
- Vigyázok.
- Tudod, hogy értettem.
- Van róla elképzelésem, igen. Megteszek mindent, de jelenleg Parker az első.
Azzal letették.
- Biztos, hogy ott lesz Parker.
- Igen, én is így gondolom. Cam, ha bármi történik, ha az események rosszul alakulnának…
- Fogom Parkert, és ott sem vagyunk. De ugyan ez rád is vonatkozik. Ha bármi balul sülne el…
- Fogom Parkert, és már ott sem vagyunk.
És tovább hajtottak a sötét éjszakában az előttük álló feladatra koncentrálva.
*
A park bejáratánál két fényjelzős-villogós autó állt. És az erdészek terepjárója. Összesen körülbelül tíz ember lehetett kint, de ők csak kettőt láttak.
- Ez a rohamosztag? – kérdezte Cam Brennantől lemondó hangsúllyal. – Ettől voltak úgy oda? Ez még előőrsi megfigyelő-társaságnak is kevés, nem hogy egy csapatnak. Hol vannak az FBI-osok?
- Nem tudom. Ki kellene szállnunk – nyitotta az ajtót, és ki is szállt. Cam nagy levegőt véve követte.
A rendőrök nem mentek oda hozzájuk, megvárták, amíg a két nő odaért eléjük.
- Ön Dr. Brennan? – kérdezte tőle egy nem túl megnyerő, jelvényes, de nem egyenruhás úr.
- Igen, én vagyok. Ő pedig a társam, Dr. Saroyan.
- Én Benks nyomozó vagyok Wellsboroból. Az FBI szólt, hogy maguk idejönnek. És hogy egyikük sem képzett ügynök. Maguk helyszínelők, vagy mik, nem? Akkor mégis mit keresnek itt?
- Nem vagyunk helyszínelők, ez téves feltételezés. Ha a munkánkra kíváncsi, akkor elmondanám, hogy én törvényszéki antropológus vagyok, Dr. Saroyan pedig törvényszéki halottkém. Itt az FBI tanácsadói igazolványom – nyújtotta át Brennan az igazolványát, és Cam is a sajátját.
- Tanácsadók. Tudják egyáltalán, mi az a lőfegyver? – érdeklődött a kis köpcös nyomozó. Cam ettől egy kicsit bepöccent.
- Hé, ember, én zsaru voltam majdnem tíz évig New Yorkban! Brooklyn, a gettó, és még sok nem túl szívélyes és rózsás környék. Ha valaki, akkor én aztán tudom, mi az a lőfegyver. A nagyváros nem olyan idilli, mint az, ami itt körbeveszi magát.
- Attól még itt csak egy boncnok. Nem gondolhatják komolyan, hogy beengedem magukat az erdőbe, ahol pontosan a maguk állítása szerint egy fegyveres gyilkos szaladgál! És maguk tényleg azt hiszik, hogy a gyerek ott van bent az erdőben egy leégett házban?
- Igen, komolyan úgy gondolom, hogy a fiam ott van valahol az erdőben. És hogy a ház még most is áll.
- A maga fia?
- Igen – jelentette ki Brennan ellentmondást nem tűrő hangon. „Anya, tudod, nem félek…” Igen, Parker az ő fia. – És akár megengedi, akár nem, be fogok menni érte.
- Mint már az előbb említettem, Perotta ügynök Washingtonból felhívott, hogy állítsam meg magukat, és ne hagyjam önöket bemenni, amíg nem ér ide a nyomozásban részt vevő és irányító FBI csoport. És egyébként is, ha a magáé a gyerek, hogy lehet benne egyáltalán az ügyben? Ez érdekellentét.
- Perotta ügynök, ha nem lenne olyan, amilyen, már rég itt lehetne velünk, hogy kihozzuk a fiamat az erdőből. Ehelyett ugyan azt játszotta, mint most maga, makacskodott, és nem akart hinni sem nekem, sem a csapatunknak. Saját elképzelése volt a dolgokról, annak ellenére, hogy tájékoztattuk az elméletében keletkezett feketelyukakról. Így most mi itt vagyunk, ő pedig nincs. Maga pedig eldöntheti, hogy segít minket, vagy hülyének néz továbbra is, noha nekünk van több diplománk és doktorátusunk, nem magának, így tényként könyvelhetjük el, hogy okosabbak vagyunk magánál, nem csak együtt, de egyenként is.
- Gondolja, hogy a neve előtti két betű majd megmenti, ha tüzelnek magára, doktornő? – kérdezte a rendőr nyomozó, jól megnyomva az utolsó szót.
- Nem. Arra ott van a saját fegyverem és a golyóálló mellényem. Látja? – húzta ki a melegítője cipzárját, és megmutatta az FBI-os mellényét. – Felkészültem, előre megfontoltan cselekszem. Adjon egy térképet, és már itt sem vagyunk! Kihozom én Parkert, csak ne tartson fel tovább, rendben? Én nem félek oda bemenni.
- Adjak egy térképet, mert nem fél bemenni? Maguk nők, ha nem vette volna észre, nem a tájékozódás mintaképei. És én sem félek oda bemenni. Több mentőakcióban vettem már részt csak ebben a hónapban, mint maga egész életében.
- Ebben ne legyen olyan biztos.
- Nézze, kedves…
- Na ide figyeljen! – váltott Brennan hangnemet, és az autóhoz szorította a rendőrt. – Rendkívül türelmes egyén vagyok, de most azt hiszem, ezt mellőzni fogom. A fiam odabent van, egy őrült nővel, aki szó szerint lemészárolta a saját családját. Olyannyira, hogy a húgát úgy megkínozta, mint egy képzett Mossad tiszt. A gyerekeim apját lelőtte, majd keresztülhajtott rajta egy autóval. Több mint két napja nem láttam a saját egyéves lányomat, több mint egy hete keresem a fiamat, és még terhes is vagyok, de az orvosig nem jutottam el, mert minden időmet annak szenteltem, hogy megtaláljam Parkert. Parker odabent van, és rám vár. És most, mikor bemennék érte, az utamba akar állni? Azt már nem! Elfogyott a türelmem, nyomozó. Úgyhogy most eldöntheti: segít nekünk és velünk jön, hogy kihozzuk a fiamat, vagy elenged, és egyedül megyünk. De addig nem megyek el innen, amíg Parker nincs mellettem. Megértett?
- Engedjen már el, maga őrült nőszemély!
Brennan engedett a szorításon, és Benks kiegyenesedett. Cam pedig elégedetten mosolygott Brennan harcias kirohanásán.
- Itt a térkép, és az erdész magukkal megy. Én várok még egy csapatot, elvileg tíz percen belül itt lesznek. Majd maguk után megyünk.
- Szóljon az embereinek, hogy bementünk. És ha bárki ki akarna jönni, lője le! – utasította Cam a férfit, akinél szintén kezdett elszakadni a cérna, miután mér két nő is ugráltatta.
- Ne ossza az észt, anyukám!
- Nem vagyok az anyukája. És higgye el, ez a maga szerencséje!
Azzal bementek az erdőbe, faképnél hagyva a nyomozót.
- Hogy itt milyen modortalanok az emberek! – háborgott Cam úgy húszméternyire attól, ahol leparkoltak a kocsival.
- Ne szidja Benks nyomozót, hölgyem! Nagyon jó ember, csak tudja, nem rég halt meg a felesége. Nehezen viseli.
- Én is sok mindent viselek elég nehezen, mégsem vagyok egy ekkora fajankó az emberekkel. Mondja, magát hogy is hívják?
- Carsson.
- És maga az erdész, ugye?
- Igen, már majdnem húsz éve én vigyázom ezt a területet.
- Miért mondja azt mindenki, hogy a faház leégett?
- Mert tényleg így van, Doktornő, kedves. Tizenhét évvel ezelőtt kigyulladt, és kis híján erdőtüzet okozott.
- Mennyi idő, amíg odaérünk?
- Körülbelül negyven perc. Kibírnak annyit a lámpáik?
- Még többet is, Mr. Carsson. És van tartalék akkumulátorom.
Kicsit kevesebb, mint negyven perccel később tényleg elértek egy leégett házat.
- Kizárt, hogy ez lenne az – nézte az épület maradványait Brennan. – Parker egy olyan házban van, ami még most is ép.
- Itt csak ez van, Doktornő.
- Cam, nézd meg az sms-t. Mik a pontos koordináták?
Cam lediktálta neki, mire Brennan csak a fejét csóválta elég dühösen.
- A jó fenébe!
- Amúgy ha érdekel, semmi térerő nincs. Ide mutatnak egyáltalán a koordináták? – érdeklődött Cam a kolléganőjétől.
- Nem. Még mennünk kell északi irányba. A GPS szerint még legalább négy kilométer. Merre van észak? – kezdte el keresni a zsebében az iránytűjét.
- Arra. De négy kilométerre innen egy magán birtokrész van – mondta erre az erdész.
- Buxterl vagy Fergusson?
- Igen, a Fergusson birtok. Az államhatóság azt mondta, hogy öt év múlva, ha senki nem fogja karbantartani, akkor kisajátítják a területet. Kétezer-hét óta nem járt ott kint senki. Nagyon elszaporodtak a környéken a vadnyulak. De mivel magánbirtok, nem lőhetünk rájuk, mert nem állami tulajdonban vannak.
- És mondja, magának nem szóltak, hogy az elkövetőnk egy Rita Fergusson nevű nő? – kérdezte tőle Brennan borzasztó ingerülten. – Hogy Patricia Fergusson menye rabolta el a gyerekemet? A birtok tulajdonosának egyetlen élő rokona?
- Nem, ezt nem említették. Azt hittük, hogy az egyik menedékházat keresik, és hogy csak egy kicsit mellénézték a koordinátákat. Az FBI-os nő mondta ezt nekem, hogy egy faház. Az ott fönn…
- Magának még senki sem mondta, hogy hinni a templomban kell?
- Nézze Doktornő, ha ezt előbb tudom, nem erre indultam volna el magukkal. Ha tudom, hogy nem egy faházat keresünk, hanem a Fergusson házat. De nem tudtam, nem ezt mondták, másként tájékoztattak, úgyhogy sajnálom. Én is apa vagyok, vannak gyerekeim, az egyik elcsatangolt itt az erdőben, és tudom, milyen az, ha aggódni kell érte. Nem készakarva vezettem ide magukat, hanem a kapott instrukciók alapján.
- Akkor mégis csak akarta, hogy erre jöjjünk.
- Igen, de nem úgy, ahogy maga hiszi, Dr. Brennan.
- Ne vegye magára, ő mindent tényként kezel – csóválta a fejét Cam az erdésznek. – Mondja meg inkább, merre kell tovább mennünk?
- Jöjjenek, ezen az ösvényen elég hamar odaérünk!
- Mennyire jó lövész maga? – kérdezte Carssontól Cam néhány perccel később.
- Nem szoktam gyakran emberekre lőni. Erre ott van az erdei rendőrség. Néha vadászom, de a mozgó vadakat nem mindig találom el. És amúgy sem szeretem elvenni mások életét. Az állatok is isten teremtményei, megérdemlik az életet. Húst sem eszem.
- Szuper! Egy vega vadász.
- Mr. Carsson – nézett rá Brennan, - ez az ösvény egyenesen oda visz minket a házhoz?
- Ne menjenek le a jelzésről, és nem lesz probléma. De majd megyek én előre, és akkor elég, ha engem követnek.
- Van másik út is fölfelé? – érdeklődött Cam.
- Igen, még kettő.
- Hárman háromra? – nézett Bones meglepetten a kolléganőjére.
- Ne váljunk szét, ahhoz túl sötét van, és mi ketten nem ismerjük az erdőt – válaszolta neki Cam, majd az erdészre nézett. – Mr. Carsson, maga most menjen vissza a nyomozóhoz, vagy érje el rádión, vagy nem tudom, de mondja meg neki, hogy az embereivel zárják le az összes utat, amin ki lehet jutni a Fergusson birtokról!
- Rendben, Doktornő. Megvárnak itt, vagy visszajönnek velem az előző elágazáshoz? A kishídnál még jó a rádió.
- Maga csak menjen, mi is megyünk a magunk útján.
- Maguk oda akarnak menni egyedül?
- Igen.
- Ej, doktornő, maga már nem rendőr. Nem fél, hogy eltévednek?
- Maga mondta, hogy egyenesen oda visz minket az út. Menjen, Mr. Carsson, mi is megyünk. Dr. Brennan, gyere, induljunk!
És a két nő elindult a hegynek fölfelé, az erdész pedig a fejét rázogatva ment vissza a patakot átívelő aprócska hídhoz.
- Hát, megállapíthatjuk, hogy ez sem egy túra bakancs.
- Te rendelted, ne panaszkodj! A te feladatod a felszerelés kiválasztása.
- Többet megyünk dzsuvába és mocsárba, inkább legyen vízhatlan.
- Akkor rendelj két félét!
- Ez baromi meredek!
Így haladtak tovább egyenesen felfelé, panaszkodva, káromkodva…
~*~
Az éjjeli erdő hangjai ijesztőek. A reccsenő ágak, a farkasok vonyítása, a sustorgás, és a levelek zizegése… És a tompított fény csak megsokszorozza ezt az ijesztő hatást. De ha az ember céllal teszi meg a kilométereket, céllal rohan visszafojtott lélegzettel a hegynek fölfelé, az adrenalin inkább bátorrá teszi. Nem fog félni, nem fog rettegni, de cselekvésre elszántan fog törni előre, hogy megmentse a legdrágábbat a világon. Brennanben felébredt az anya, ráébredt, mit ígért Rebeccának, mit ígért Booth-nak, és önmagának, és mit üzent meg lélekben Parkernek. Hogy megmenti, hogy kihozza, hogy hazaviszi. „Anya, tudod, nem félek…”
Én félek, Parker – gondolta magában. – Félek, hogy nem érek oda időben. Félek, hogy a megjelenésem kárt okozhat, félek, hogy elveszítünk téged. Félek, hogy elveszítelek.
Kemény ütemben haladtak, és a gyalogtempóhoz képest viszonylag hamar el is érték a keresett helyet.
- Ez lesz az, igaz? – lihegett Cam egy vaskosabb fatörzs tövében megpihenve. – A francba!
- Mi az?
- Megvágtam a tenyerem. Jáááj…
- Mutasd! – kérte tőle Brennan. – Hűha, ez nagyon vérzik! El tudod szorítani?
- Megoldom, hagyd csak. Kis karcolás. Szóval ez az a ház?
- Biztosan, legalább is a GPS szerint. És az ösvényről sem tértünk le.
- „Nézek messze, nézek távol kis faházunk ablakából”? Drága gyerek – utalt Parkerre, - ez nem egy kis faház. Ez egy vadászkastély!
- Tény, hogy én sem illetném kis jelzővel. Szerinted hogy értesítsük Parkert, hogy itt vagyunk?
- Jó lenne tudni, hogy egyáltalán a házon belül hol van.
- Az a helység, amiben Parker van, dél felé néz.
- Honnan tudod?
- „Moha iránya ellenben van, nyugovón a hátam várja.”
- Elképesztő, mennyi információt sűrített egyetlen versbe. Amúgy meg, egyáltalán itt vannak? Olyan csöndes minden.
- Éjjel két óra van, és ez a hely nem egy szórakozóhely.
- Túl nagy a csend.
- Nézd, Cam! Ott egy kocsi. Akkor itt kell lenniük.
- Nézzük meg, hol lehetnek!
- Vaksötétben?
- Be kell néznünk!
- Megőrültél?
- Miért?
- És ha Rita meglát és lelő? Gyereked van, Cam. Nem lövetheted le magad!
- Neked is van, nem is egy. Az enyém legalább már felnőtt, így ha meghalnék is képes lenne ellátni önmagát. A tieid meg csak egy és tizenegy évesek. A harmadik meg még meg sem született.
- Tizenkettő – pontosított Brennan. – Parker tizenkét éves. És hanyagoljuk a terhességemre vonatkozó utalásokat.
- Nem csak utaltam rá, ki is mondtam kerek-perec, mert nem értem, miért így állsz hozzá, ha Christine-t annyira vártad.
- Ezt ugye nem most fogjuk megbeszélni? Amúgy átázott a kötésed.
- Nézd – mondta, miközben tépett még egy darabot az ingéből, és a kezére erősítette. - Nem azért jöttünk két államhatárnyit, hogy berezeljünk. Bízz bennem, tudom, mit csinálok! Megnézem, hogy a földszinten van-e valaki, és ha nincs, akkor bemegyünk. Aztán majd az emeleten alkotunk valamit. Emlékszel még, merre kell visszamenni?
- Többé-kevésbé.
- Az is valami.
- Három út vezet le, Cam. Mindhárom úton rendőrök vannak. Kijutunk az erdőből, csak előbb legyen nálunk Parker. Ha bármi történik velem…
- Fogom Parkert, és már itt sem vagyunk.
- Jó. Induljunk!
A házig való eljutás észrevétlen volt. Halkan mentek, nem csaptak zajt. Benézve az ablakon nem láttak egy teremtett lelket sem. Cam jelzett Brennannek, hogy nézzen be egy másik ablakon is. Ott sem volt senki – az az ablak a konyhához tartozott. Mindenhol sötét volt, valószínűleg már rég aludtak.
- Tiszta.
- Háromra bemegyünk, és megpróbáljuk kilopni a gyereket – tátogta Cam, majd sorban felmutatta az ujjait. Háromnál nyitotta az ajtót. Ami nyikorgott. Nem hangosan ugyan, de annyira igen, hogy egy sorhajóhadnagy meghalljon egy idegen behatolót a házában.
~*~
Rita fegyvert vett magához, majd lábujjhegyen átment Parker szobájába felkelteni a gyereket.
- Daniel! Daniel, kisfiam, nyisd ki a szemed! Daniel, gyere, el kell bújnunk!
- Mi a baj? Miért keltettél fel? – nyöszörgött a gyerek.
- Itt vannak, ide találtak.
- Kik?
- A gonosz emberek megtaláltak minket, Daniel. De nem vihetnek el téged, nem szakíthatnak el minket újra. Gyere, elmegyünk, az erdő majd megvéd minket.
- Az erdő? – kérdezte álmosan a gyerek - Mi vagy te, Xena?
- Majd visszajövünk, ha már elmentek – mondta erre, figyelmen hagyva a kérdést, és akkor megnyikordult egy lépcsőfok.
- Van itt valaki? – kérdezte reménykedve Parker, és az álom már ki is ment a szeméből.
- Igen.
Akkor pedig elkiáltotta magát.
- Bones, az emeleten vagyok!
- Daniel, ne kiabálj! Megtalálnak minket – fogta be a gyerek száját a nő, de Parker erre inkább megharapta, majd a lábára taposott tiszta erejéből, mire Rita el is engedte.
- Bones!
- Parker! – kiabált vissza Brennan.
- Bones! – rohant ki a gyerek a szobából, le a lépcsőkhöz.
- Parker, merre vagy?
- Itt, itt vagyok!
- Daniel, Daniel ne szaladj el tőlem, kisfiam! A gonosz emberek megint el fognak venni tőlem! – rohant a gyerek után Rita, aztán a lépcsőnél mindannyian összetalálkoztak.
Parker a lépcső közepénél állt meg, Bones előtt valamivel, de földbe gyökerezett a lába, ahogy meghallotta a fegyver felhúzásának tipikus kattanását. Rita kibiztosított fegyverrel meredt rájuk, és célba vette a nőt. Camet ugyan nem vette észre a sötétben a lépcső alján, de sejtette, hogy ketten lehetnek. Halotta, amikor bejöttek a házba.
- Daniel, kisfiam, gyere ide anyához! Gyere, majd én megvédelek!
- Nem vagyok Daniel, Rita néni, és te nem vagy az anyám – nézett vele farkasszemet Parker. - Lelőtted Danielt, amikor meg akarta menteni anyát. Lelőtted Danyt! Daniel meghalt, Rita néni. Én Parker vagyok, Parker Booth, vedd már észre!
- Miket beszélsz, Daniel?
- Nem vagyok Daniel! – üvöltötte. – Én Rebecca Buxterl és Seeley Booth fia vagyok, Parker.
- Parker, Szívem gyere ide! – próbálta maga mögé vonni őt Bones, miközben fegyvert fogott Ritára. – Gyere!
- Te – nézett Rita Bonesra, - te el akarod venni a fiam! De nem kapod meg, azt nem engedem!
És lőtt. És lőtt Bones, és lőtt Cam, Parker pedig ugrott. Ugyan úgy ugrott Bones elé, ahogy akkor Daniel Rebecca elé. Ugrott, hogy megvédje.
- Parker! – ordította el magát Bones, ahogy a gyerek összeesett előtte. – Parker, Parker, kisfiam, szólalj meg!
- Daniel! – rohant le Rita is a lépcsőn, mert egyik golyó sem okozott nála komolyabb sérülést. – Daniel, kisfiam!
Brennan végül elveszítette minden önuralmát, és puszta kézzel, mint egy dühödt anyatigris rontott rá Ritára. Közben szólt Camnek, hogy nézze meg, mi van a gyerekkel, és hogy vigye el onnan. Cam elcibálta Parkert a főbejárat felé, de a lépcső aljánál a gyerek elkezdett pislogni, és Camben felébredt az orvos, nem mozgatta tovább a sérült kisfiút. Próbálta elszorítani Parker vérző lábát, de ez elég nehéz volt. Parker némán sírt a fájdalomtól.
Brennan közben ütötte a gyerekrablót, ahol csak érte. Rita is próbált védekezni, nem maradt tétlen, de Bones golyóálló mellényére nem számított. Amikor érezte, hogy azzal nem megy semmire, rugdosni kezdte, és még a karját is kicsavarta. Aztán eltalálta Brennan fejét, amitől az megingott, és összecsuklott, néhány pillanatra elveszítve az eszméletét. De ez a pár pillanat is elég volt Ritának ahhoz, hogy újra felvegye a fegyvert, és akkor eldördült egy lövés – Rita pedig holtan esett össze.
Brennan alig hitt a szemének, de még Cam is csak nézett nagyot. Parker felvette a földről Cam pisztolyát, de a lövés után el is ejtette a fegyvert, nem maradt ereje megtartani.
- Parker… - nézett felé Brennan.
- Bones.
- Parker – kúszott-mászott oda hozzá a nő.
- Értem jöttél – nyújtotta a kezét, amit Bones abban a pillanatban meg is fogott.
- Érted jöttem. Megkaptam az üzeneted, Szívem, itt vagyok.
- Megtaláltál.
- Meg.
- És hazaviszel?
- Haza.
- Együtt maradunk?
- Együtt maradunk.
- Fáj a lábam!
- Elhiszem, kicsim, de bírd ki! Erős vagy, és ki fogod bírni.
- Megyek, hívok egy mentőhelikoptert. A főúton csak lesz valahol térerő – állt fel Cam a földről.
- Ott a kocsi, akár le is vihetnénk.
- Téged is látniuk kell. Dől a fejedből a vér, Brennan.
- Ja, hogy ez? – emelte oda a kezét a lüktető halántékához. - Csak egy kis horzsolás, semmi komoly. Parkerrel mi van?
- Nincs artériás vagy vénás sérülése, de megállt a golyó a combcsontjában. Kórházba kell vinni, kell az a helikopter!
- Bones, ne hagyj itt! Vigyél el innen! – kérte a nőt a gyerek.
- Sehova sem megyek nélküled! Menj, én itt maradok vele – mondta, mire Cam csak bólintani tudott, és már el is ment. – Minden rendben lesz, Parker. Minden rendben lesz, Szívem. Jön egy helikopter, aztán ellátják a lábad, és elvisznek innen. Minden rendben lesz, hallod? Minden rendben lesz.
- Tudom. Mert értem jöttél – mondta ki még utoljára, aztán belezuhant a sötétségbe.
- Érted jöttem – simított végig a fején Bones, és saját maga is kezdett elszédülni. Valahol komolyabban vérzett…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
jön majd, hamarosan :)