|
o.n.: Laborköpeny és csíkos zokni/2.
December 25.
MJ még aludt, amikor reggel Addison kilopódzott mellőle. Az orvosi szobába ment és keresett egy terhességi tesztet. Közben futólag elgondolkodott rajta, hogy miért is tartanak ilyesmit a Mikulásházban. A rejtély megoldása azonban hamarosan nem is tűnt már olyan fontosnak.
- Van valami abszurd ebben az egész helyzetben – gondolta magában, amikor visszaért a rénszarvasokhoz. – A nővérem egy istállóban született, a fiam Karácsony éjjelén szalmán aludt az állatok között, én pedig itt állok egy pozitív terhességi teszttel a kezemben... Olyan, mintha az Univerzum szürreális tréfát űzne a családunkkal.
Az ablakokon át felnézett az égre.
- Egyáltalán nem humoros – morogta. – Legalább azt tudnám, ki az apja.
Ám ahhoz, hogy visszamenjen a Jeffersonian Intézetbe és kérdezősködni kezdjen, távolról sem érzett magában elég erőt. Inkább visszadőlt a szalmára, hallgatta MJ szuszogását és kitartóan nézett farkasszemet az Univerzummal. Mintha nyerhetne.
Hamarosan aztán a kisfiú is felébredt és együtt elindultak reggeliért. Az apró konyhában csak a legalapvetőbb élelmiszereket találták. Az asztal közepére helyezett adventi koszorúban Addison nyomban felismerte Sophie stílusát. Ő szokott gondolni ezekre az apróságokra, amik teljessé teszik a Karácsonyt. Miután meggyújtották a gyertyákat, MJ váratlanul megkérdezte:
- És hol készítik a sütiket?
- Tessék? – a nő kicsit zavarba jött, de próbálta leplezni.
- A sok finomságot, amit a Mikulás visz a jó gyerekeknek. Azokat hol sütik meg a manók?
- Biztosan van egy Édességgyár, ahonnan idehozzák és utána becsomagolják. – Gyorsan témát váltott. – Tessék, egy kis kakaó. Judy, a manó receptje, 1200 éve tökéletesíti. Nem túl forró, sok csoki van benne. Felráztam, nem kevertem – idézte fel gyerekkora egyik kedves filmjét.
- Köszönöm! – csillant fel a kisfiú szeme. Amíg a kakaót kortyolta, Addison elgondolkodott. Nem lenne rossz egy nagyobb konyha. Egy olyan, ahová a gyerekcsoportok is bemehetnek, készíthetnek karácsonyi süteményeket, mézeskalácsot, vagy mondjuk muffint. Fantáziája meglódult, és mialatt MJ evett, rengeteg újdonságot talált ki a Mikulásházba. Annyira magával ragadta a képzelet csodája, hogy csak nagysokára gondolt bele, milyen nehéz is lesz Michael nélkül megvalósítani minden álmát. De megcsinálja. A gyerekekért.
Végre nem csak sodródott, voltak tervei, voltak céljai, amikért küzdhetett. Az érzés ismerős volt, biztonságot adott neki, a várható nehézségek ellenére is. Azt fogja tenni, amit egészen kicsi gyerekkorától: harcolni. Ha kell, az egész világgal, de mégis, leginkább önmagával és a saját korlátaival.
Nagy pelyhekben hullott a hó, amikor Michael kilépett a házból, hogy kocsiba üljön és nekivágjon a városnak. Lassan hajtott, óvatosan kerülgetve a jégfoltokat az úton. Egyébként sem sietett. Arra a két beszélgetésre gondolt, ami aznap rá várt. Az elsőt befejezni lesz nehéz, a másodikat elkezdeni. A szeszélyes Univerzum ezúttal alaposan összekuszálta a szálakat, ő pedig – be kellett látnia – eltévedt az útvesztőben.
- Ha már ezt érdemeltük, legalább most segíthenél összerakni az egész sztorit – pillantott ki az égre szemrehányóan az autó szélvédőjén át.
Az elmúlt hetekben szinte az otthonának érezte már a lakást, amelynek ajtaja ezúttal is hívogatón inetegett felé. Halkan bekopogott és várta, hogy Ellen ajtót nyisson.
A nő boldog mosolya azon nyomban eltűnt az arcáról, amint megátta a férfi tekintetét. Tudta. Már abban a pillanatban tudta, hogy az álom, amelyben hetek óta élt, most véget ér. De azért szélesre tárta az ajtót Michael előtt. Még egyszer, utoljára. Hellyel kínálta a nappaliban és főzött maguknak két kávét.
Némán néztek egymás szemébe. Mindketten szomjazták az igazságot, a válaszokat. Michael törte meg a csendet.
- Tegnap... visszaküldted a ruhát. – Ez kijelenetés volt, nem kérdés.
- Igen – bólintott Ellen. – Nem volt az enyém, csak kölcsönbe kaptam. – „Ahogyan téged is”, tette hozzá magában.
- Mikor? – tette fel az esetlen kérdést Michael.
- Fél 11 körül értem oda aznap este. – Nem kellett gondolkodnia a válaszon. Élénken élt emlékezetbében az a nap, amikor megtalálta az első emberi csontokat. Akkor még nem sejtette, hogy az ügy brutális sorozatgyilkossággá növi ki magát és a médiában is központi téma lesz heteken keresztül. Nem számított rá, hogy felbolydul majd az egész Jefferesonian, és hogy milyen régi sebeket tép fel a nyomozás. Akkor még azt hitte, egyszerűen csak talált néhány régi maradványt, sőt, titkon még abban is reménykedett, hogy esetleg történelmi jelentőségű leletekre bukkant.
A férfi töprengve ráncolta össze a szemöldökét.
- Rögtön belefutottam Caroline-ba, és tudod, milyen nehéz tőle szabadulni, ha egyszer akar valamit – idézte fel a nő. Halványan egymásra mosolyogtak. Caroline Julian még mindig meghatározó egyénisége az Intézet életének. – Utána pedig még beszéltem Dr. Bray-jel is, hogy másnap átküldök majd neki néhány csontot. Érdekelték a leletek, elég sokat kérdezett. Csak ezután kezdtem el egyáltalán megkeresni Addisont.
- Értem... – mondta halkan Michael, talán csak magának, de Ellen is érezte, hogy nem kell tovább beszélnie, a férfi már tudja is, amit sejtett. És így is volt. Michael végre biztos lehetett abban, amit eddig csak érzett, amit a szíve kitartóan súgott neki az elmúlt időszakban, és most gondolatban jól lehordta saját magát, amiért egészen idáig nem járt igazán utána, fájdalmat okozva ezzel annak, akit mindennél jobban szeret.
- Ne mondj semmit – fogta meg Ellen a férfi kezét.
- Nem érted... – bukott ki Michaelből váratlanul, és érezte, hogy az önvád belülről elönti és elhatalmasodik rajta. – Azt hittem, végig te voltál...
Még folytatta volna, de Ellen közbevágott:
- Szerintem nem is kell értenem. Tévedtél, tudom, és nekem ennyi elég. – Már nem akarta ismerni a válaszokat. Rájött, hogy ami őt is érinti a történetben, azzal rég tisztában van.
- Köszönöm – szólt hálásan Michael, majd fogta a kabátját és az ajtó felé indult. – Viszlát, Ellen – köszönt el, de nyomban meg is bánta. Olyan sután hangzott.
A nő is így gondolhatta, mert elmosolyodott.
- Tudod Michael – mondta neki búcsúzóul –, valami mégis igaz volt akkor éjjel.
- Mi? – kérdezte bizonytalan hangsúllyal.
- Az, hogy minden a gyerekkorunkról szólt. Mert amikor kicsi voltam, anya mindig azt mondogatta, soha ne álljak szóba senkivel a törvényszéki részlegről, mert abból jó nem lehet... Bele se merek gondolni, mit fogok most végighallgatni tőle ezért.
Nevettek.
- Minden jót, Michael.
- Minden jót, Ellen.
Teltek-múltak az órák, de Michael még mindig úgy érezte, nem sikerült eléggé kiszellőztetnie a fejét. Sőt, épp az ellenkezőjét érte el az időhúzással: egyre idegesebb lett. Úgyhogy késő este végre megrázta magát, és elindult.
Addison még ébren volt, próbálta papíron felvázolni mindazt, amit aznap kitalált. Nem volt könnyű dolga. Miután MJ-t elaltatta, éjszakába nyúlóan dolgozott a tervekkel és meglepetten kapta fel a fejét a kopogás hangjára. Rápillantott az órájára és el sem tudta képzelni, ki keresheti éjfélkor. Amikor meglátta az ajtóban álldogáló Michaelt, egyszerre zúdult rá mindaz, amit mostanában annyira próbált féken tartani.
- Beszélnünk kell – szólt a férfi, de Addison becsapta előtte az ajtót és a földre roskadt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
o.n. ez ismét egy ígéretes történetnek ígérkezik!!!!
Gratulálok hozzá!!!!! Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra!!!!! ( főleg, hogy mostanában nem olvashattam tőled)
Úgyhogy mihamarabbi
KK!!!!