|
Sophie: Egy gyilkost szeretni/13.
A kihallgatóteremben ültem a fejleményekre várva. Sweets tájékoztatott, hogy a helyszínről valaki betörést jelentett - és azt, hogy az elkövető Gabriel Phoenix. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy a feljelentő Gilbert volt.
- Booth! Behoztunk egy gyanúsítottat. - hallottam odakintről Dr. Sweets hangját. - De nem fogsz örülni...
Gabriel figyelmeztetett, hogy a tövény vagy veled van, vagy ellened. Középút pedig nincs... Kezdtem felfogni, hogy mind az, amiért azt gondoltam, én is harcolni akarok szép lassan ellenem fordul. Olyan, hogy abszolút igazság nem létezik - semmi sem fekete vagy fehér...
- Christine?! - az apám megjelent az ajtónyílásban. - Mi az ördög...?! Sweets, nem hallgathatom ki a saját lányomat! - szűrte fogai közt hátrafelé, de én így is meghallottam.
- Nem is kell. Erről a beszélgetésről senki nem fog tudni. A hivatalos kihallgatás csak egy óra múlva lesz. - a doki tekintete mindent elárult. Az apám egy "kössz"-t mormogott az orra alatt, majd becsukta maga mögött az ajtót.
- Mi történt? - kérdezte ahogy lassan az asztal túloldalán lévő székhez sétált majd leült. Hangja nem volt szigorú vagy dühös, inkább kicsit szomorúnak éreztem; de nem tudott meghatni.
- Semmi. - feleltem egyszerűen. Nem agyaltam semmi féle kamu történeten, nem akartam hazudni. Cseppet sem éreztem bűnnek azt, amit elkövettem - még ha a törvény szerint ez a nyomozás hátráltatását is jelentette; fütyültem a törvényre.
- Christine... Figyelj... Segíteni akarok, de ahhoz el kell mondanod, mi ez az egész. - tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, de nem engedtem be. Ha valamiben, hát makacsságban bajnok voltam.
- Azt én is nagyon szeretném tudni! - feleltem ingerülten. Rövid szünet következett. Tudtam, hogy tisztában van vele, mire gondolok.
- Mit kerestél abban a garázsban? - újabb terelés. Mind ennek semmi köze ahhoz, amiről valójában beszélnünk kellene... Semmi köze nincs semmihez! A harag egyre inkább úrrá lett rajtam.
- Nyomoztam.
- Egyedül?
- Nem. - újabb tőmondat. Talán éreztetni akartam vele, milyen az, mikor titkolóznak...
- Phoenix? - kérdezte egy sóhajjal. Sweets ezek szerint elmondta, mi történt a hotelban.
- Nem fogom feldobni. - jelnetettem ki sziklaszilárdan. Majd mielőtt megszólalhatott volna, még gyorsan hozzátettem - És nem érdekel a nyomozás akadályozása!
- Christine, miért nem hagyod, hogy segítsek? Miért kellett saját nyomozásba kezdened?
- Mert meg akarom tudni az igazat. - feleltem nemes egyszerűséggel.
- Mi történt a kezeddel? - feltűnt neki a bekötözött, mostanra ellátott seb a bal alkaromon. Úgy látszik, Dr. Sweets erről elfelejtette tájékoztatni.
- Semmi. - hárítottam a kérdést.
- Nézd, én csak... Csak aggódom érted, oké? Nem szeretném, ha bármi bajod esne. - átváltott apa-üzemmódba. Tisztában voltam vele, hogy az aggodalma valós. "Ha akarnám, sem tudnálak bántani..." - jutott eszembe Gabriel mondata. Lorean... A Lorean név biztonságot adott, melegséggel töltött el - Lorean én voltam, de Christine-ben már korántsem lettem volna ennyire biztos.
- Értem. - bólintottam. - De akkor sem mondhatok semmit. - ezzel a beszélgetést lezártnak tekintettem. Az ezt követő kihallgatáson röviden válaszoltam a kérdésekre és elmondtam, hogy fogalmam sincs, Gabriel Phoenix merre menekülhetett a helyszínről. Nem hazudtam, bár a teljes igazat sem tártam fel az FBI-nak - valahogy mégsem éreztem bűnösnek magam.
Sejtettem, hova menekült - elmondta, hogy van egy másik hotelszobája ugyan azon a környéken, egy másik épületben - ha esetleg valamilyen felfoghatatlan oknál fogva keresném - ezt az információt azonban elhallgattam. A kihallgatás végeztével szabadon távozhattam, ami kicsit engem is meglepett, de betudtam annak, hogy az FBI egy gyilkossági ügyben nyomoz, és nem egy betörésben. Annak pedig én nem voltam a gyanúsítottja.
***
Nem sokára kiderült, hogy a szabad távozásom mégsem annyira szabad. Apa elkapott, és a Washington Intézetbe vitt. Azt mondta, családi beszélgetést tartunk... Ez pedig sosem jelentett jót, habár reménykedtem egy-két információmorzsában. Haragom és makacsságom azonban továbbra sem csillapodott.
- Chirstine! - köszöntött anya, és igyekezett lerángatni kezeiről a gumikesztyűt. - Örülök, hogy látlak. - meg akart ölelni, de nem engedtem.
- Ne! - szóltam rá halkan, ő pedig egy szomorú pillantást vetett Boothra - Apára... - Szóval... Mit akartok? - nyitottam meg cseppet sem kompromisszum-készen a beszélgetést.
- Nos... Egyértelmű, hogy fellépett egy probléma. Amit meg kellene oldanunk. - Dr. "Agyas" Brennan elemezte a helyzetet.
- Christine, tudni szeretnénk, hogy mi bánt. Segíteni akarunk.
- Tudod, jobb volt amikor nem akartatok. - jelentettem ki hűvösen. A barna és a kék szempár - mely mintha csak az enyém tükörképe lett volna - szinte kétségbeesetten csillant rám, és ez elég volt ahhoz, hogy kicsit leállítsam magam. - Pontosan tudjátok, mi bánt... - mondtam halkan.
- Jó okunk volt... - kedzett bele anya, de beléfojtottam a szót.
- Mire? Nem kifogásokat akarok hallani, mondjátok végre el az igazat! - hirtelen jött indulattal támadtam nekik. Ismét egymásra néztek. Kétségbeesett tekintet, hevesen dobogó szív. Az enyém is.
- Ígérd meg, Christine, hogy felfüggeszted a magánnyomozásod az ügyben! - Anya. Kérés volt, nem utasítás. Valami nagyon nem volt rendjén... Egy ígéretet már megszegtem, mikor azt mondtam, hogy nem ártom magam az ügybe. Le sem szidtak érte... Pedig a bizalom fontos volt a családunkban. Egészen mostanáig...
- Megígérem. - feleltem. Komolyan gondoltam, de azért az apám is rákontrázott. Újabb furcsaság... Sosem voltak ennyire paranoiásak. Éreztem, hogy közel vagyok az igazsághoz.
- Christine... Ha történne veled valami, azt nem bocsátanám meg magamnak! - mondta, és a szemembe nézett. Azzal a kemény de őszinte, katonás tekintettel, amiről mindig tudtam, hogy komoly szándékot jelent.
Bólintottam. Hosszú másodpercekig azonban még semmi nem történt, majd végül egy utolsó pillantást vetettek egymásra, apa megszorította anya kezét, végül Temperance szólalt meg.
- Megölte a nővéred.
Huhh...?
A fejem zúgni kezdett. Jól hallottam volna, vagy csak képzelődöm? Azt nem mondhatta, hogy... Nem, ugyanis az képtelenség. A hideg racionalitás ezen a ponton elhagyott, akár csak bármi egyéb épeszű megközelítés.
- Nekem... Nekem nincs nővérem. - motyogtam.
- De igen, volt. Christine-nek hívták... - folytatta anya, de a hangja suttogássá halkult, szeme pedig csillogni kezdett, akár az enyém. Ez sok volt... Ezt nem tudtam felfogni... Megkapaszkodtam a mellettem levő asztal szélében; ujjaim kifehéredtek, ahogy a fát szorítottam.
- Bones egy hónapos terhes volt veled, mikor történt... - Apa a szemébe nézett, az anyám arcán pedig legördült az első könnycsepp.
Miért nem mondtátok el...? - képtelen voltam beszélni, nem jött ki hang a torkomon, csak tátogtam.
- Csak két éves volt... - hüppögte anya, és átölelte Booth-t, aki védelmezőn zárta karjába, majd kötelességszerűen folytatta a történetet. Nem nézett a szemembe. A padlót figyelte. Éreztem, ahogy újra átéli... És nem tudtam átvenni a fájdalmát. Még mindig nem értettem...
- Az első holttest megtalálásakor Christine ott volt velünk, a helyszínen. Bones megint felbosszantotta a gondozónőt, magunkkal kellett hoznunk... - rövid szünetet tartott, én pedig zihálni kezdtem, majd hirtelen megtaláltam a hangomat.
- Ne beszéljetek róla! Én vagyok Christine! - akár egy vulkánkitörés, a könnyek hirtelen csak úgy záporozni kezdtek a szememből, majd a hirtelen jött erőm el is szállt, abban a pillanatban. Az asztal tövéhez guggoltam, és a fába kapaszkodva bőgtem a fejemet makacsul rázva... Nem lehet...
- Két nappal később a lányunk eltűnt... Az a mocsok elrabolta! - az apám... Nem. Christine apja folytatta... Minden egyes szava egy újabb szúrás volt a szívembe. Halkan motyogtam magam elé a "nem"-eket és dülöngéltem, akár egy kényszerbeteg...
- Megölte, Booth... Megölte... - hallottam az anyá... Temperance hangját. Sírt. Az istenért, hogy várhatják, hogy húsz év fájdalmát vegyem egyszerre a vállamra?! Miért nem mondták el?! És miért most, vagy... Miért, miért, miért?!
- Kerestük... De... Érkezett egy üzenet... Christine látott valamit... Mennie kellett... - Booth gépies hangon sorolta az eseményeket, és az ő szemei is megteltek könnyekkel, majd végre elszakította tekintetét a padlótól, és még szorosabban ölelte át Dr. Brennant.
Lassan, nagyon lassan a könnyeim végül elfogytak, és nem maradt más, csak a szívemet kitöltő hatalmas űr, és a tiszta düh és harag. Percek teltek el, mire megszólaltam, a fogaim közt szűrve a szavakat.
- Miért kellett eltitkolnotok?
- Nem akartuk, hogy ezzel kelljen együttélned... - az anyám hangja. Még mindig fájdalommal teli, de már nem hatott meg.
- Együttélni?! Mit tudtok ti arról?! Hiszen képtelenek vagytok belenyugodni! - ordítottam. A torkom majd szétrobbant. A karom vérzett; felszakadt a varrás. - Hagyjátok, hogy húsz éve kínozzon a gyilkos, és kínoztatok engem is! - "És most... Most végre megkaptam a kegyelemdöfést is..." - ezt már csak gondolatban tettem hozzá. A tüdőmből elfogyott a levegő, a szám kiszáradt és berekedtem. Ez mind nem érdekelt. Legszívesebben addig sikítottam volna, míg elszakadnak a hangszálaim.
- Én semmit sem jelentettem nektek...? - csupán suttogtam.
- Ne mondj ilyet, Chri... Lorean! - próbálkozott anya, és kiszabadította magát az apám öleléséből, majd közelebb jött. Villámgyorsan pattantam fel, és hátrálni kezdtem.
- De ha az ügy előkerült, akkor csak Christine volt a fontos! - nem lehetek komolyan féltékeny a halott nővéremre! Halott... Nővérem... Még mindig képtelen voltam felfogni.
- Már rég nem az igazságot keresitek... Hanem a bosszút! Semmivel sem vagytok jobbak a gyilkosoknál! - az utolsó kitörésem. Több már nem volt, elfogyott az erőm. A fájdalom belülről kezdett marni, a tüdőm kiürült, elfogyott a levegő. Émelyegtem.
Tekintetemet nekik szegeztem. Azt akartam, hogy szembenézzenek velem. Kinyitottam a szám, hogy mondjak még valamit, de képtelen voltam. A könnyek ezúttal csendesen, forrón folytak végig arcomon. Elcsendesedett a harag, a gyűlölet, az indulat - és maradt a tiszta fájdalom érzése...
Elmenekültem a laborból.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
KK = Követelem a Következőt
KMF = Kérek Még Ficcet
És köszi a kommenteket (=