|
fencikoci: A pokol váltságdíja/6/1.
Sűrű és sötét volt minden körben. Mélyen, bent az erdőben, a fák óvón vették körbe a kastélyt, és kizártak minden napfényt, hiába világosodott már a horizont. Óvták a kastélyt, a helyet, ami nem óvott meg másokat. Két nő és egy kisfiú feküdt a padlón, vérben, eszméletlenül, mire odaértek a mentők. Segíteni viszont már nem mindenkin tudtak.
Brennan a helikopteren tért magához. A sötétség ellenére nehezen szokta meg a szeme a félhomályt. Látta Parkert egy másik hordágyon feküdni, betakarva, leszíjazva, infúzióval a vénájában. A nőnek zúgott a feje, és hányingere volt, és hol tiszta volt minden, hol homályos. Cam is ott ült, felkötött karral. Brennan felismerte, valakivel éppen beszélt, de nem hallotta. A helikopter forgómotorja iszonyú hangerővel dobolt a fejük felett. Túl hangos volt, bántóan hangos.
De miért van Cam karja bekötve? És miért lüktet így minden tagja? És miért fekszik Parker hordágyon? Egyáltalán miért van egy helikopteren? És hol van Booth? Mi a fene történt? Aztán felrémlettek benne képek. Parker eltűnt, és ő kereste. Sokáig. Booth kómában van, megsérült. Súlyosan. És a gyerek üzent, hogy menjen érte. „Anya, tudod, nem félek…”
- Parker… - suttogta. – Parker! Hogy van a fiam? Mi van vele?
- Asszonyom! Asszonyom hall engem? – nézett rá a mentős. - Nyugodjon meg kérem! A kisfia stabil, és már várnak minket Binghamptonban. Ahogy megérkezünk, megműtik a fiút.
- Komoly?
- Komplex, de nincs közvetlen életveszélyben.
Akkor eddig minden rendben. Már csak az a kérdés, hogy vele mi van. Velük.
- Szédülök.
- A vérveszteség miatt.
- A baba elment…
- A baba jól van – mosolygott rá a férfi. - Persze a körülményekhez képest. Jól megverték magát! Szerencse, hogy magán volt a mellény, így komolyabb sérülés inkább csak a végtagjait érte. Meg persze a fejét. Tükörbe nem kellene nézni egy darabig!
- Hol vérzek?
- A fejsérülése sokkal nagyobb volt, mint egy kis horzsolás, és véleményem szerint agyrázkódást is kapott, elég komolyat. De nyugodjon meg, kérem, még a helyszínen összevarrtuk a vágást. Szerencsére hozzászorította a padlóhoz, így inkább az ijedtség volt nagy. Közben a kolléganője elmondta, hogy maga várandós, így ennek megfelelően kezeltük. Csinálunk majd egy koponya CT-t, ha megérkeztünk, a könyökét is megnézi majd egy ortopéd szakorvos, de azt is még a helyszínen helyre tettük.
- Parker…
- Jól van, kapott altatót a fájdalom és felesleges mozgolódás ellen, nem fog magához térni még egy darabig. Nyugodjon meg, jó kezekben van!
- Cam…
- Itt vagyok, Brennan – hajolt oda a kolléganője.
- Köszönöm!
- Szívesen – szorította meg a kezét, aztán Bones újra elaludt. Újfent átengedte magát a gyógyító sötétségnek.
*
Túl volt rajta. A vizsgálatokon, a röntgeneken, infúzión, gipszelésen, ultrahangon – kapott egy képet a babáról. Hét hetes, még nagyon pici. De már ott van, és az orvos szerint minden a legnagyobb rendben van vele. Így Brennan fellélegzett. De csak félig-meddig, mert Parker még mindig a műtőben volt. Folyamatos tájékoztatást kért, de a kórház elég kicsi, így ezt nem tudták neki biztosítani. Megint jöhetett a szörnyűséges, idegtépő várakozás.
A saját leleteit és röntgenképeit már látta, rendesen visszaraktak minden elmozdult csontot, és szerencsére se csontszilánkok nem maradtak, sem törések. Ezért is örült annak, hogy csak néhány ficamról volt szó, és a csuklóján némi hajszálrepedésről. Szédülni ugyan szédült, elég rendesen, de ki ne szédült volna, ha egyszer fejbe rúgják, és a fal adja a másikat? Ám Brennan akkor sem volt hajlandó befeküdni. Saját felelősségére „talpon maradt”. A zúzódásokat, és a kilenc öltést leszámítva, amivel a fejét varrták össze ő egészen olcsón megúszta a dolgot. Így hát fogta az ultrahangos képet, felöltözött, és kiment a váróba, Camhez.
- Szia! – köszönt neki, és elfogadta az éppen felé nyújtott palackos vizet.
- Szia! Nem festesz valami jól. Minden rendben?
- Azt hiszem, igen. Nézd – nyújtotta oda az ultrahangos képet, - ő is rendben van.
- Nahát!
- Hét hetes. Az orvos azt mondta, hogy leszól a laborba, hogy siessenek, és akkor ideadja a vérvételem eredményét is, de látszólag minden olyan, amilyennek héthetes terhesen lennie kell. A külsőmet leszámítva. Mondjuk magam is tisztában vagyok vele, hogy állapotos nőként nem egészséges, ha verekszem, és ennyi zúzódást szerzek, de ez most így sikerült. A szemem alatti zúzódások egy kicsit kellemetlenek, mert zavaróan fájnak beszéd közben, de kibírom.
- Lesz egy gyereked, Dr. Brennan! –nézte Cam még mindig a képet. – Lesz még egy gyereked.
- Igen.
- És Angelának is. Majdnem napra egyszerre.
- Igen, tényleg. És a kezed? Mi történt vele? Azt mondtad, nem komoly.
- Nem akartam, hogy aggódj.
- Egyel több vagy kevesebb…
- Nem, ez nem ilyen egyszerű, nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly. Itt a röntgenem – mutatta meg neki a felvételt. - Megvágtam a ramus palmaris profundust, ezért nem tudtam pontosan lőni. Berántott a tenyerem, elment Rita feje mellett a lövés. Pedig ha sikerült volna, akkor most nem lennénk kórházban.
- Felesleges ezen rágódni, történt, ahogy történt. Az elkövetett hibákon változtatni nem lehet, csak javítani. Parker megtette helyetted.
- Igen. Azóta sem értem, hogy bírta lelőni.
- Majd megkérdezzük tőle.
- Bár ne emlékezne rá!
- Miért? Nincs fejsérülése. Miért ne emlékezhetne rá?
- Úgy értem, hogy jobb lenne, ha nem emlékezne rá.
- Továbbra sem értem, hogy miért. Az emlékek hozzájárulnak ahhoz, hogy a későbbiekben kikké válunk, alakítanak minket. Engem is ezek formáltak olyanná, aki lettem, és téged is.
- Igen. De vedd észre, hogy ez annyira nem egyszerű, Brennan. Még minket is megvisel, ha lelövünk valakit, nem hogy egy tizenkét éves gyereket. Ráadásul neki Rita a nagynénje volt.
- Engem nem visel meg.
- Milyen volt, amikor először lőttél emberre?
- Védtem magam a tűzhaláltól. Annyira nem viselt meg. A férfit, akit lelőttem, viszont eléggé. De így legalább nem tudott elfutni, és a rendőrség letartóztatta. Felnőtt ember vagyok, túltettem magam rajta.
- Pontosan.
- Pontosan, micsoda?
- Egy kamasszal másabb a helyzet.
- Ő csak egy gyerek. Sokkal rugalmasabb, mint egy felnőtt.
- Egy kamasszal másabb a helyzet, mint egy kisbabával, Dr. Brennan. A kisbabák azok, akik rugalmasak. A nagyobb gyerekek minden téren másként viselkednek.
- Ez természetes. Ezért nagyobb gyerekek. Fejlettebb az intelligenciájuk, és képesek belátni a saját cselekedeteik súlyát.
- Hogyne, pontosan ez a tapasztalat – mondta erre Cam gúnyosan.
- A szavaid nekem adnak igazat, de a hanghordozásod inkább az ellenkezőjét sugallja.
- Minden gyerek más, és sosem azt teszik, amit várnál tőlük. És hidd el nekem, gőzük sincs arról, hogy a döntéseiknek következményeik vannak. Én is nagyon nehezen szoktam össze Michelle-lel, idő volt, amíg mindenre rájöttem.
- Ez is más. Michel tinédzser volt, tizenöt éves.
- Nagyobb gyerek. Egy nagyobb gyerek, aki hozzád kerül, és te vállalod érte a felelősséget.
- Most nem tudok veled erről vitatkozni, nem áll rendelkezésemre elegendő információ, hogy a témát megfelelően kezeljem.
- Ehhez soha senkinek elegendő információja.
- Legfeljebb majd megkérdezlek, ha elakadok – mosolygott Camre.
- Bármikor!
- Tényleg, hívtad már Michelle-t?
- Persze, mondtam, hogy itt vagyunk Binghamptonban, hogy te még a vizsgálóban vagy, Parker meg a műtőben, de én már kijöttem. Kérdezte, mi történt, én meg elmeséltem, hogy megvágtam a kezem, és hogy hét öltéssel varrták össze.
- Az nagyon sok.
- De a doki szerint nem kell műteni, mert hogy ez a sérülés képes regenerálódni. Mindegy, majd azért megnézetem a Georgetownban. Az egyetemi kórházban elég sok olyan ismerősöm van, akikkel még együtt tanultunk. Nem veszíthetem el a funkciót a kezemben, mert akkor nem tudnám ellátni a munkámat. És én szeretem a munkámat.
- Tudsz valamit Parkerről?
- Két órája van bent.
- Műtéti időben az sok idő?
- Relatív. Tessék, itt van minden biztosítási papír, kitöltöttem a tiédet is, és Parkerét is, utólagos engedelmeddel kivettem a táskádból az irataidat.
- Köszi. Áthozták az autót?
- Igen, Perotta ügynök végre odaért. Kicsit sem késett el, á, dehogy! – háborgott a kórboncnok. - Most intézkedik Rita holttestével kapcsolatban. Átszállítják a Jeffersonianbe boncolásra. Miénk az ügy.
- Óriási! – jött a szarkasztikus felelet.
- És így persze beszélhettem a rendőrséggel is. Hogy is mondjam, eléggé harapósak voltak!
- Mit mondott Benks?
- Kiakadt, hogy lelövettük magunkat.
- Mi nem, csak Parker.
- Na igen.
- Mi a helyzet a lábával? Mondtak valami konkrét dolgot, vagy várni kell, amíg vége nem lesz a műtétnek.
- A golyó szétnyomta a femurt, de nem okozott sérülést az aorta abdominalisban. Amint összerakják, az orvosa kihozza neked a felvételt a lábáról. Nagy rajongód! Mióta megmondták neki, hogy te vagy a betege mostohaanyja… Aranyos volt. Először elsápadt, aztán meg, nem is tudom, olyan szakszerűvé vált, magam is alig értettem!
- Az sosem baj, ha érti a dolgát. Mennyire súlyos a gyerek sérülése?
- Itt a röntgen, amit rögtön akkor csináltak, amikor behoztak titeket – adta a kezébe Cam a felvételt. A golyó teljesen betörte a combcsont elejét, hosszában végigrepesztette, és kisebb szilánkok is látszódtak körbe az izomszövetben. – Elég ronda.
- Csontszövetveszteség nélkül nem tudják rendbe tenni. És itt látszik, hogy megsérült a csontvelő is.
- Igen.
- Te jó ég, ez iszonyúan fájhatott Parkernek, amikor elszorítottad az öveddel – szörnyülködött Brennan, és még a torka is összeszorult.
- Jól vagy?
- Persze, csak elkapott egy emocionális hullám. Tudod, hormonális alapon.
- Ha te mondod! De most már ne aggódj, minden rendben lesz. És túléltük. És Parker is túlélte. Kell ennél több? De őszintén!
- Őszintén? Azt hiszem, nem. Booth-ról tudsz valamit? Javult már a helyzete?
- Igen. Jó hír, hogy az éjjel egy rövid időre feleszmélt, utána tovább is, bár Daisy miatt biztos próbált alvást színlelni, csak hogy ne kelljen a lányt hallgatnia.
- Jól van? – szakadt ki egy megkönnyebbült sóhaj Brennanből. – Tényleg jól van?
- Jobban. Rossz hír viszont, hogy hajnali fél hat van, és most biztosan alszik, szóval nem hívtam még fel, nem fogom felkelteni. Sweets viszont nagyon aktív, élvezi Miss Wick társaságát. Wendell amúgy most fogja leváltani Daisyt, az előbb hívott, hogy elindult a laborból.
- Eddig bent volt?
- Hodginsszal, Fisherrel és Arastooval, bár ő nem igazán volt beszámítható. Egy kicsit aggódott értem. De végül csak lezárták a nyomozati anyagot!
- Remek. Ahogy Parker stabil lesz, átszállíttatom a Providence-be, és aláírom a papírokat a laborban, hogy minden hivatalos legyen. Olyan precíz leszek, hogy Caroline sem panaszkodhat majd. Mert Perotta miatt viszont fog, és ez várható, nem csak valószínű!
- Rendben.
- Angelát felhívtad már?
- Igen. Neki is elmondtam, hogy megtaláltuk Parkert, mondtam, hogy engem már összevarrtak, téged meg most raknak sínbe, ő pedig szólt, hogy Christine náluk van, és hogy elhozta néhány ruháját tőletek. Csak mert mondtam neki, hogy nem tudom, mikor megyünk vissza Washingtonba.
- Te most is visszamehetsz.
- Nem foglak itt hagyni, ha még járni sem tudsz rendesen. Amúgy a bokáddal mi történt?
- Az is kiment, bár én észre sem vettem, csak most, mikor megmozgatták. De ha nem terhelem, akkor nem fáj.
- Még az a szerencse!
- Figyelj Cam – nézett barátnője szemébe Bones, - köszönöm. Mindent köszönök!
- Szívesen – ölelte át a másik nőt. – Nagyon, nagyon szívesen.
- Azt is, hogy velem jöttél.
- Ellentett esetben te is ugyan így cselekedtél volna.
- Ez nagyon valószínű!
- Nézd Brennan! Tudod, egyszer régen megígértem Seeleynek, hogy ha ő bármilyen szinten kiesik egy nyomozásból, akkor majd én vigyázok rád.
- Valószínűleg arra gondolt, hogy nem engedsz ki a laborból, és akkor nem kerülök veszélybe. Bár Mr. Nigell-Murrey halála óta tudjuk, hogy a labor falai sem feltétlenül védenek meg minket.
- Mondjuk úgy, hogy én szó szerint értelmeztem, amit mondott. És, őszintén szólva, Booth az egyetlen, akit valamire való embernek tartok az FBI berkein belül, ráadásul a barátom. Ha megkér egy szívességre, én szívesen teljesítem. Hodgins elmondta, hogy a fantasztikus FBI nyomozózsenik elnéztek egy bizonyítékot. Perotta pedig abszolút leszerepelt nálam azzal, ahogy egy héten keresztül viselkedett, és nem hitte el, amit mondtunk neki. Floridában keresni a gyereket, csak mert Rita oda telefonált négyszer is az intézetből… Magunkra maradtunk, egyedül kellett rájönnünk mindenre. A csapat, a mi csapatunk találta meg Parkert. És sosem hagytalak volna magadra, hogy egyedül eredj Parker nyomába. Ezért vagyunk barátok, Dr. Brennan.
- Örülök, hogy ilyen barátaim vannak.
- Én is. Ha te nem lettél volna, akkor most én sem lennék anya. Te segítettél nekem, hogy visszakapjam Michelle-t, így kérdés sem férhetett ahhoz, segítek-e neked visszakapni Parkert – mondta Cam Brennannek, aztán elrévedt, és csak egy pár perc múlva folytatta. - Emlékszem, milyen volt, amikor elhagytam Michelle apját. Ott kellett hagynom a kislányt, és majd belebetegedtem abba, hogy fogalmam sem volt, mi van a gyerekkel. De azt legalább tudtam, hogy valaki vigyáz rá, és foggal-körömmel harcol azért, hogy a széltől is óvja. Mindennél jobban. Fogalmam sem lehet arról, hogy neked és Booth-nak mit kellett kiállnotok, hogy nem tudtátok, mi van Parkerrel. Hogy él-e, és hogy Rita mellett egyáltalán jól van-e. Ez borzalmas lehetett nektek.
- Nem volt egyszerű. Tudod, Booth és én még csak szimplán társak voltunk, amikor megkértek, hogy ha vele és Rebeccával bármi történik, gondoskodjak Parkerről. Bár szerintem erről te is tudsz. És miután én vagyok Parker húgának az édesanyja, és az édesapjának a párja, ez elég tényszerűvé is vált. De amikor megláttam Rebecca képét a monitoron… Aztán meg telefonáltak a kórházból, hogy Booth-t meglőtték, megsérült a mája, és hogy keresztülhajtottak rajta egy autóval. Életveszélyben van, és nem garantált, hogy túléli. Bementem hozzá, és csak annyit láttam, hogy mindjárt meghal. Parker eltűnt, Booth haldoklik, én meg terhes vagyok. Aztán leállt a szíve, és azt néztem, ahogy kiütik – gördült le egy könnycsepp az emlékek hatására Brennan arcán. – Töltés háromszázra. Töltés háromszázhatvanra. Töltés négyszázra… Végül a szíve elindult, és beállt a kóma.
- Szörnyű lehetett.
- Nem ez volt az igazán szörnyű, hanem az, hogy egyedül maradtam. Már megint. És Sweets is – golyó a lábába, autókerék a májára… Mintha az öcsémet láttam volna azon a kórházi ágyon.
- Sokáig lakott veletek, még jó, hogy kötődtök hozzá.
- Csak én maradtam, aki küzdhet Parkerért. Egy szál egyedül. Amióta ismerem Booth-t, mindig úgy éreztem, hogy többé már nem vagyok egyedül. Volt mellettem egy társ, egy barát, egy pár, egy támasz. A gyerekeim apja. És akkor ő megsérül, nekem pedig megint egyedül kell megállnom a nagyvilágban. Pedig egy kissé unom már az állandó kemény, jég hátán is megélő, harcos hercegnő szerepét. Booth is ennek lát, mindenki ennek lát. Rideg, érzéketlen, áthatolhatatlan nőnek. Pedig nem vagyok az. Vannak érzéseim, én is szeretek. Szeretem a lányom, és Booth-t, és Parkert is. És egyedül már nem megy semmi, akkor sem, ha erős vagyok. Erős, és nem áthatolhatatlan.
- És mindezt úgy, hogy akkor jöttél rá, te magad állapotos vagy.
- Tudod, képes lettem volna odaadni ezt a babát azért, hogy Parker megússza. Booth-nak a két gyerek az élete, Christine és Parker. Nekem pedig Booth – vallotta be Camnek az érzéseit. - Ha Parkerrel bármi történne, azt Booth nem élné túl. Imádja a fiát.
- Tudom. De nem gondolod, hogy Ő azért nem adná oda egyik gyerekét a másikért?
- Amiről nem tudsz, az nem fáj.
- Még nem mondtad meg neki, hogy terhes vagy?
- Mikor? Egy pillanat erejére tért csak magához a kórházban, és akkor is csak annyit mondott, hogy találjam meg a gyerekét. Nem volt még alkalmam közölni vele, hogy a szexuális életünk eredményeként csináltunk egy újabb ivadékot. Szóval… Booth-t nem bántotta volna, ha elveszítjük ezt a magzatot.
- Baba. Nevezzük babának. Ez az ivadék olyan modortalan.
- Akkor is még csak magzat.
- Nézz rá erre – mutatta neki azt a képet, amit néhány perce adott Brennan a kezébe. – Ő van. Él, benned. A ti babátok, a kettőtöké. És Booth is, ahogy megtudja, imádni fogja, ahogy a másik kettőt is. És te is. Nem mondanál le róla.
- Nem, már nem. Látom őt, Cam. Látom magam előtt, hogy milyen lehet majd a jövőben. És nem csak azért, mert előttem lebegteted az ultrahangos képet. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd három gyerekről kell gondoskodnom.
- Nagy mázlista az a három gyerek!
- Tudod, azt hiszem, hogy most inkább én vagyok a mázlista.
- Lehetséges.
Még majdnem egy órán keresztül beszélgettek, mikor egy orvos lépett ki a műtőből, egy hatalmas röntgenképpel a kezében.
- Brennan, itt az orvos – mondta neki Cam, majd mindketten felálltak. Persze Bones azzal a lendülettel le is ült, mert nem bírt a bokáján megállni, és az agyrázkódása sem könnyített a hirtelen helyzetváltozások tekintetében.
- Dr. Brennan?
- Igen, én vagyok.
- Üdvözlöm, a nevem Dr. Sloan. Parker túl van a műtéten, most tolják át a megfigyelőbe. Máris bemehet hozzá.
- De jó! – vigyorgott Cam.
- Láthatnám a műtét utáni felvételt? – kérdezte egyből Bones.
- Természetesen – adta oda a sebész. – Láthatja, hogy…
- Nem szeretem, ha megmondják, mit lássak.
- Elnézést, Dr. Brennan. Ez esetben csak tájékoztatom, hogy a szilánkokat mindet eltávolítottuk, és egy lemezzel rögzítettük a csonttörést. A csontvelőfertőzést sikerült megakadályozni, de majd egy vérvételre szükség lesz egy hét múlva, hogy biztosak is lehessünk benne, mert nagy a veszélye az esetleges kialakulásnak. Antibiotikumot kellene majd szedni, írok fel neki cefalosporint, és természetesen kalciumot és D-vitamint.
- Az antibiotikum elkerülhető?
- Biztosítók által nem feltétlenül támogatott gyógyszerekkel igen. Ezek elég drágák, és…
- Nem kérdeztem, mennyibe kerül. Olyan gyógyszert írjon fel neki, aminek nincs káros hatása a szervezet egészséges működéséhez szükséges baktériumokra!
- Rendben van, Dr. Brennan – bólintott a sebész. - Hosszú lábadozásra számíthatnak, de úgy vélem, Parker lába szinte százszázalékosan rendbe fog jönni.
- A csontvelősérülés miatt úgy vélem, ez a kijelentése elhamarkodott, és alaptalan, amíg a lemez a gyerek lábában van. Mellesleg legurult a lépcsőn. A vertebrae cervicales és a vertebrae thoracicae zónákról készült felvétel?
- Igen, de semmi sérülés nem látható, még csak egy kisebb zúzódás sem.
- Biztos benne? Mert a csontkárosító elváltozások ebben a térségben szűkületet okozhatnak, ami következményes ideg laesiót idézhet elő – mondta Bones, mire az orvos csak mosolygott, Cam pedig a fejét csóválta.
- Kételkedik a szakértelmemben, Dr. Brennan? – kérdezett vissza az orvos.
- Igen. Megkérdőjelezem a szakértelmét, mivel nem ismerem, sosem hallottam magáról, és egy eldugott kisváros eldugott kórházában orvos.
- Ez mind igaz, asszonyom, itt dolgozom, mert a nagyvárosok minden olyan képzett szakorvost begyűjtenek, mint amilyen én is vagyok. De ha mindenki elmegy, akkor ki marad? - kérdezte a nőtől, majd magyarázatképp hozzátette: - A nagymamám itt él, és igyekszem róla gondoskodni. Ez pedig helyhez kötött feladat. Mellesleg igazgatom a kórházat, és elsőszámú baleseti központ vagyunk a térségben. Dr. Brennan, értem a dolgom. Parker makkegészséges, leszámítva a sérült lábát.
- Szeretném látni azokat a képeket is, amit a gerincéről csináltak.
- Egy nővér majd beviszi Parker szobájába. Odakísérem magukat, rendben? Lassan magához fog térni.
- Köszönjük.
Cammel együtt bebicegtek az ébredezőbe. Parker combnyakig gipszben volt, a lábát meg is emelték, hogy ne alakulhasson ki mélyvénás trombózis. Cam a műtéti jegyzőkönyvet vizsgálta át, és a gyógyszereket nézte, amíg Brennan a röntgenképekkel volt elfoglalva. Erőt vett rajtuk a szakmai ártalom.
- Bones? – nyitogatta a szemét a gyerek.
- Parker, szia! – „sietett” hozzá a mostohaanyja. – Szia! Hogy vagy, Kicsim?
- Fáj a torkom!
- Mert egy csövet nyomtak le a torkodon, hogy kapj levegőt. Tessék, igyál egy kis vizet! – tartotta a gyerek szájához a szívószálat. – Mindjárt jobb lesz.
- Baj van a tüdőmmel? – kérdezte egy fél perccel és négy korttyal később.
- Nem, csak megműtöttek. A lélegeztető gép csövét helyezték el a tracheádban, pulmonáris problémáid nincsenek.
- Ha?
- Légcső és tüdő – súgott neki Cam.
- A műtéted remekül sikerült, Szívem, és jó esélyed van a felgyógyulásra.
- Miért van kötés a fejeden, Bones? Szia, Saroyan doki – köszönt Camnek, miután észrevette a másik nőt is.
- Szia! Hogy érzed magad?
- Mint akit lelőttek. Téged is lelőttek? – nézett Bonesra.
- Nem, csak egy kicsit felszakadt a fejemen a bőr.
- És a lábad?
- Kiment a bokám.
- És a karod?
- Rita kicsavarta.
- És a te kezed? – nézett Camre.
- Elvágtam az erdőben.
- És a lábam? – kérdezősködött még mindig.
- Na, az már más kérdés – vette vissza a szót Brennan.
- Nagyon fáj.
- A nagynénéd belelőtt a combcsontodba, de egy fémlappal összefogták, kivették a golyót, és…
- WOW! Megnézhetem? – lelkesült fel a gyerek.
- Gondolom, majd igen. Tudod, az is bizonyíték, szóval előbb-utóbb biztos hozzánk kerül.
- És mikor mehetek végre haza? Haza akarok menni, Bones.
- Ha nem lesz probléma, délután átvitetlek Washingtonba.
- Mi lesz velem ezután?
- Hogy érted?
- Veled maradhatok? Mert anyu meghalt. És…
- Hozzánk költözöl. Parker, az is az otthonod.
- A te házad?
- A mi házunk. Christine-nel, velem és apával fogsz lakni.
- De hát… Apa meghalt, Bones. Neked nem szóltak?
- Már miért halt volna meg?
- Odahívtam a golfházhoz, mielőtt Rita néni elvitt volna az erdőbe, de Rita néni lelőtte őt. És át is ment rajta a kocsival – könnyezte el magát a gyerek, és nem értette, Bones miért mosolyog. – A kocsiban éreztem, ahogy reccsent.
- Apád már jól van, Parker. Kórházban van, mert a golyó megsértette a máját, és az autó miatt darabokra tört a felkarcsontja, és kómában is volt, de már nincs életveszélyben. Ugyanúgy összerakták, ahogy téged is.
- Él? – döbbent le teljesen.
- Persze, hogy él! És alig várja, hogy lásson – bólintott Cam.
- És mikor indulunk?
- Most jöttél ki a műtőből. Legalább egy pár órát várnunk kell! Eszel egy kicsit, felhívjuk apádat, beszélsz vele, megnyugszol, hogy életben vagy, és mihelyst az orvos is megengedi, meg sem állunk Washingtonig.
- De jó! – szakadt ki egy megkönnyebbült sóhaj most épp Parkerből. – Hiányzott a huszonegyedik század!
Ezen már őszintén mosolyogtak mindhárman.
*
Booth a plafont nézte a kórteremben. Wendell szólt neki, hogy beszélt Brennannel, de fel nem keltette volna, hogy ő is válthasson velük pár szót! Az egyetlen, amit tudott, hogy Parker megvan. És a többi információ? Azok hol maradtak? Jól vannak, vagy megsérültek? És mi van Ritával, letartóztatták? Bones ŐT miért nem hívta fel? És miért szajkózza azt az orvos, hogy csak egy hajszálon múlt, hogy életben maradt? Mert köszöni szépen, ő aztán remekül érzi magát, akkor is, ha fáj mozogni. Egy kis lövés a májába és a törött karja – a háborúban ennél rosszabbat is átélt már. Felrobbantották, majdnem vízbe fulladt, sokszor lelőtték, megkínozták… Mit neki egy gipszelt kar, és három újabb öltés?
Próbálta elérni Bonest egész délután, de a telefonja valószínűleg lemerülhetett, mert a hívott szám pillanatnyilag nem volt kapcsolható. Hangpostához meg nem hajlandó beszélni, sosem szerette az üzengetéseket. Cam telefonja szintén folyamatos elutasításban volt. Most meg Wendell elment, és csak Sweets volt a környékén, a szemközti kórteremben, de vele nem ment sokra, ha egyszer ugyan annyi ideje feküdt ott, mint ő. Az egyetlen, ami vigasztalta, hogy Sweets még nála is rosszabb bőrben volt. A nővérke szerint már majdnem öt napja ott voltak. Remek – így kell mindenről lemaradni.
Angela is telefonált egyszer délelőtt, de csak annyit mondott, hogy siet, mert Michael lázas, és hogy elhozza vele együtt Christine-t is a bölcsödéből, és majd mondja meg Brennannek, mert őt nem éri el. És ő is letette, mielőtt bármit kérdezhetett volna tőle. Mindenki csak leteszi. Vagy fel sem veszi.
- Minek ezeknek mobiltelefon, ha sosem veszik fel? – kérdezte Booth dühösen a betoppanó nővérkétől.
- Nem tudom, Booth ügynök. De van egy jó hírem!
- Hazamehetek? – lelkesült fel a férfi.
- Annyira még nincs jól, uram. Nem mehet haza, de szobatársat kap!
- Hogy mit?
- Szobatársat.
- De a biztosításom fedezi az egyágyas szobát. Most komolyan összetesznek valami beteg emberrel? Nézzen már rám, nekem semmi bajom! Miért akar valami vírusgazdával összetolni?
- Ennek a szobatársnak örülni fog – vigyorgott a nő, miközben elrendezte a helyiséget egy újabb ágy fogadásához. – És nem vírusgazda, ugyan olyan hadisérült, mint maga. A sebészeten van, Booth ügynök, nem a belgyógyászat fertőző osztályán.
- Hadisérült?
- Úgy van.
- Ugye nem tolja át nekem Sweets-et? Kikészülök, ha egész nap analizálgatni fog.
- Nem, Dr. Sweets ott marad, ahol van.
- És akkor kit akar nekem idezúdítani? Nekem nem kell szobatárs. Jó egyedül.
- Maga unatkozik, Booth ügynök.
- Dehogyis! Majd nézek tévét. Kérem, nővér, ne hozzon nekem ide senkit!
- Mondtam már, ennek a szobatársnak örülni fog.
- Kinek tudnék én ennyire örülni?
- Máris meglátja. Ha nem tetszik, akkor majd keresünk neki valami másik kórtermet.
Aztán egy kisegítőfiú betolta neki azt a szobatársat.
- Szia, apu! – vigyorgott a kiskölyök, ahogy felkötött lábbal és infúziós csövekkel tarkítva begurították az apjához.
- Parker! – próbált felülni Booth, nem sok sikerrel. De azért csak tovább tornázta magát feljebb az ágyban.
- Hazajöttem!
- De hát… Hogy… Ez…
- Booth ügynök? Maradhat? – kérdezte a nővér széles mosollyal az arcán.
- Jaj, hagyjon már békén! – legyintett neki a férfi. – Parker, minden oké, pajti? Mi van a lábaddal?
- Nem tudom konkrétan, majd Bones elmagyarázza. Valami femír, ferron, felver… Nem tudom milyen velőszakadás. És behozza a golyót is, remélem!
- Milyen golyót?
- Hát azt, amit kiszedtek a lábamból.
- Meglőttek? – kerekedett ki Booth szeme.
- Meg. De nyugi, nem komoly! Már nem is fáj, meg semmi.
- Az egész lábad gipszben van.
- Tudom. Király, igaz? Majd megkérem Angelát, hogy csináljon rá valami klassz mintát. Ramatyul festesz, apu – fintorgott Parker.
- Tudom. Jó páros vagyunk!
- Azt is tudod, hogy anyu meghalt?
- Igen, kisfiam.
- Rita néni lelőtte.
- Mindent láttál, Parker?
- Azt, ahogy lelőtte anyát? – kérdezte, és az apja bólintott. – Igen. Először Danyt, aztán anyut. Akkor lőtte le őket, amikor hazaértem tőletek.
- Tudom.
- Az én hibám.
- Micsoda?
- Dany és anyu talán még most is élne, ha akkor nem mondom neked azt a kocsiban.
- Parker, erre ne is gondolj. Nem a te hibád, hogy Rita lelőtte őket. Csakis a Ritáé.
- Én mondtam neked, hogy elég nagy vagyok ahhoz, hogy egyedül menjek be. Én mondtam neked, hogy nem vagyok pólyás csecsemő.
- Nem a te hibád. Az sem biztos, hogy én meg tudtam volna állítani.
- Bones azt mondta, hogy veletek fogok lakni.
- Ő már csak tudja! Elég okos hozzá, nem igaz?
- Igen, eléggé. Képzeld, egy csomó mindent mesélt nekem Egyiptomról a mentőautóban, amikor jöttünk. Tudtad, hogy Bones már volt Gízában?
- Igen kisfiam – hallgatta Booth élvezettel a gyereket. – Sőt, már hétszer is volt Egyiptomban.
- Fú, remélem, egyszer engem is elvisz.
- Abban biztos lehetsz!
- És majd megnézzük a piramisokat, és a szfinxeket! Meg elmegyünk Alexandriába is. Az a kedvenc városom! Egyébként tudtad, hogy Alexandria hiába van Egyiptomban, egy görög uralkodóról kapta a nevét? Nagy Sándorról. És azt tudtad, hogy Bones és Daisy egyszer találtak egy igazi múmiát?
- Abban én is segítettem.
- A vérző szívű ifjú teteménél? Király! Láttad már a Múmia második részét? Meg akarom kérdezni Bonestól, hogy az aranykönyv legendája tényleg létezik-e, vagy csak filmes fogás.
- Nesze nekem még egy történész a családba.
- Bones nem androidológus?
- Antropológus.
- Egyre megy. Akkor sem történész.
- Ez egyfajta történelmi szintű embertan. Több száz éves csontvázakat is vizsgált már, nem is keveset! Egyébként őt hol hagytad?
- Beszél valami orvossal, aztán majd jön. Már amennyire tud.
- Ezt meg hogy érted? – kérdezte tőle Booth, aztán elég gyorsan meg is kapta a választ, hiszen bejött Bones a kórterembe merevítőbe tett bokával, sínbe rakott karral, ragtapasszal a fején…
- Te meg hogy nézel ki?
- Booth…
- Szia – köszönt neki a férfi mosolyogva, végre ülő helyzetben, végtelen hálával a szemében, mire Bones „odament” hozzá, leült az ágyára, megölelte, és zokogni kezdett.
Vagy tíz percen keresztül tartotta őt Booth, és Parker is csak nézett rá, hogy mi van, miért sír Bones, ha eddig nem tette. Aztán csak legyintett.
- Lányok…
Booth nem tudta, hogy Parker megjegyzésén csak mosolyogjon, vagy nevessen. Mert hirtelen neki is ez jutott az eszébe, de tudta, hogy Bones nem az a tipikus lány. Ha valaki, akkor Ő biztosan nem. De még Booth-nak is igazán meglepő volt, hogy Bones álomba sírta magát a karjában. Nem beszélt, nem mondott semmit, csak sírt, megállíthatatlanul, megrendülten. Az őrült hajsza után ott aludt el a kórházi ágyon.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
nem is gondoltam, hogy ennyira hosszút alkottam... :D