A világom egy pillanat alatt úgy omlott össze, mint egy kártyavár... Nem gondoltam, hogy egyáltalán létezik olyan mértékű fájdalom, zavarodottság és tehetetlenség, mint amit akkor éreztem. Hihetetlen haraggal telve átadtam magam a zokogásnak és elkeserésnek. Tombolni akartam, sikítani akartam, vissza akartam csinálni az egészet... De mind ezt nem lehetett, hát menekültem. Menekültem az igazság elől, az önsajnálatba és a sötét gondolatokba.

A hó szakadt, a fagy csípte az arcomat, a könnyeim pedig záporoztak. A fejemben lévő hangocska most nagyon messziről szólt, és hiába erőlködött. Lehet, hogy valahol mélyen tudtam, hogy amit csinálok, az szánalmas és semmit nem old meg, de jelenleg nem akartam ezzel foglalkozni. Csak gyűlölni akartam a szüleimet, Christine-t és a gyilkosát, és nem érdekelt semmi sem!

Végül Gabriel hotelszobája előtt kötöttem ki. Máskor milliószor átgondolom, hogy elmenjek hozzá, de most nem törődtem ilyesmivel. Bele sem gondoltam igazán, hogyan reagálna... Kisírt szemekkel, hüppögve álltam az ajtaja előtt, és fogaimat összeszorítva dörömböltem az ajtaján, hogy nyissa ki.

- Lorean... - egy pillanatig csak nézett rám. Akartam mondani valamit, elmagyarázni miért vagyok itt, de nem ment. Végül egy szó nélkül előreléptem, és a mellkasára döntöttem a fejem, majd ismét úrrá lett rajtam a zokogás.

Éreztem, ahogy védelmező karjaival átölel. Görcsösen kapaszkodtam belé és átadtam magam a jelennek. A múlt gondolatai szép lassan elhagyták agyamat, kiúsztak a fejemből akár az esőfelhők a tomboló vihar után, és maradt a csend és béke...

Az egyenletes szívdobogás hangjai nyugalommal töltöttek el, az illata pedig betöltötte az orromat. Úgy éreztem, mintha valami tudatmódosító befolyása alá kerültem volna. Tompa dübörgés és bódult nyugodtság...

Szerettem volna, ha még nagyon sokáig így maradunk. Jól esett ez a kábulat, jól esett, hogy valaki vigyáz rám, és jól esett, hogy az a valaki éppen ő volt. De sajnos egyetlen pillanat sem tart örökké...

Szép lassan kijózanodtam és mély levegőt vettem, hogy végre beszélni tudjak. Óvatosan kibontakoztam az ölelésből; erőt kellett gyűjtenem, hogy a szemébe nézzek. Mikor végül megtettem, a szívverésem felgyorsult. Ujjával óvatosan kisöpörte arcomból a csapzott tincseket, én pedig megremegtem az érintése alatt.

Annyira különleges volt... Már egész sok mindent tudtam róla, de mégsem lettem volna képes kiigazodni rajta. Tudtam, hogy veszélyes ember. Tudtam, hogy zűrös múltja van és azt is tudtam, hogy amit a fejében forgat, amire képes lenne a nővéréért, az szinte minden határon túlmegy - és mégis megbíztam benne. Hiába próbáltam magamban elnyomni ezeket a gondolatokat, ezeket az érzéseket, kénytelen voltam belátni, hogy nagyon is vonzódom hozzá.

És ez miért is baj...? - szólalt meg a hangocska. Nem tudtam felelni. Nem akartam felelni. Ahogy elnéztem Gabriel sötétzöld szemeit, eszembe jutott, mikor megcsókolt... Végre megértettem, hogy mit is érezhetett, és hogy akkor és ott arra a csókra neki legalább annyira szüksége volt, mint nekem...

Forró remegés futott végig a testemen és egy pillanatra lehunytam a szemem. Nem ezért akartam megcsókolni... Nem akartam, hogy egy egyszerű pótcselekvének hasson, akár egy fájdalomcsillapító. Azt akartam, hogy mikor legközelebb megcsókol, az valódi legyen - ha egyáltalán lesz ilyen...

Felsóhajtottam, majd rekedt hangon belekezdtem a magyarázatba. Elmondtam neki mindent, ami a laborban történt. Gyakorlatilag gátlástalanul rázúdítottam, de ő csak hallgatott, és végig a szemembe nézett - éreztem, ahogy a tekintete erőt ad. Többé nem engedtem felszínre törni a sírást. Csak lüktető, elfojtott dühöt és fájdalmat éreztem, de már nem tudott megtörni.

- Megígértem, hogy nem folytatom a nyomozást.

- És? - Gabriel kérdése meglepett, de volt benne valami. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek ezzel az ígérettel. Valójában azt sem tudtam, mit akarok. Ha megtalálnánk Christine gyilkosát, az vajon segítene...?

- Végeztem vele. - jelentettem ki végül. - Nem folytatom. - egy darabig nézett rám, majd a hátam mögé sétált, és segített levenni a kabátomat.

- Ennek örülök. - mondta. Meglepett.

- Miért? - kérdeztem összevont szemöldökkel.

- Mert csak bajod esne.

- És ez téged mióta érdekel? - kérdeztem provokálva, de a válasznak valahogy nem örültem; bal kezemet megragadva az arcom elé emelte. Dühösen bámultam az alvadt vértől megbarnult kötést.

- Ha nyugton maradsz, megcsinálom. - ajánlotta, majd leültetett a kanapéra. Nemsokára visszatért egy vizes kendővel és friss kötszerrel. Némán figyeltem, ahogy ujjai óvatosan járnak a seb körül. Fogaimat összeszorítva nyeltem el a szisszenéseket, mikor fájdalmas ponthoz ért, de már egyetlen rezdülésből is észrevette, ha fájdalmat okozott, és ilyenkor még finomabb mozdulatokkal folytatta a műveletet.

- Marianne... Milyen volt? - nem is tudom, miért kérdeztem ezt. Vagy hogy eddig miért nem kérdeztem... Arra számítottam, hogy nem fog válaszolni.

- Ő volt az őrangyalom. - felelt kis habozás után. Olyasmi következett, amit nem vártam volna: Gabriel mesélni kezdett magáról. - Tizenöt éves korom óta a legnagyobb balhékba keveredtem. - ez valahogy nem lepett meg bár tény, hogy korán kezdte... Figyelmesen vártam a folytatásra.

- Egy évig drogos voltam. Ő szoktatott le. - már-már azt hittem, ennyi az egész. Nagyon rosszul gondoltam. - Volt, hogy árultam, mire ő elvette a pénzt és kivásárolt, hogy ne kerüljek bajba. - kis szünetet tartott. - Szinte nem volt olyan ügyem, aminél ne lett volna ott. De valahogy ő mindig tiszta maradt.

Kezdett előttem körvonalazódni egy valódi angyal képe, Marianne arcával - gyönyörű, végtelenül türelmes - és elérhetetlen... Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lett volna az életem, ha rám is egy ilyen "őrangyal" vigyázott volna...? Gabriel hangja kizökkentett.

- Mikor az apám meghalt, Marianne csak annyit mondott, hogy megérti... Soha nem gyűlölt meg és nem akart megváltoztatni. - befejezte a kötést, és a szemembe nézett. - Nem érdemelt halált.

Tiszta zöld tekintetében most mélyebbre láttam, mint eddig bármikor. Ezúttal önként engedett be, nem kellett vele ordítanom, vagy megcsókolnom, hogy őszinte legyen... Viszont amit láttam benne, az megrémített. Nyers, tiszta gyűlöletet és bosszúvágyat - fájdalmat, hiszen tudta, hogy a nővérét már semmi nem hozza vissza - tehetetlenséget, és megbánást...

Külön-külön fel tudtam fogni ezeket az érzelmeket, de mégérteni, átérezni képtelen voltam. Bocsánatkérő pillantást vetettem rá, és beharaptam alsó ajkamat. Annyira szerettem volna enyhíteni a fájdalmát, viszonozni azt, amit ő az imént értem tett, de nem tudtam, hogyan csinálhatnám.

Gyenge próbálkozás... - torkollt le a kis hangocska, mikor megszorítottam Gabriel kezét. Tudtam, hogy ezzel nem igazán segítek, de mégis - legalább próbálkoztam.

Elmosolyodott, ahogy lenézett összekulcsolt ujjainkra, majd óvatosan ajkához emelte a kézfejemet, és egy apró, lágy csókot nyomott rá. Tekintete az első találkozásunkat idézte - melegség töltött el, és én is elmosolyodtam.

"Rossz duma, Casanova..." - jutott eszembe egy korábbi telefonbeszélgetésünk. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta...

Elengedte a kezem, és eltűnt a másik szobában, majd nemsokára egy bögre gőzölgő teával tért vissza.

- Köszönöm. - a következő percek csendben teltek. Mindketten saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Ahogy felhajtottam a tea maradékát, ismét elkomorodtam. Ez a nap sok volt nekem, és teljesen ki voltam merülve... Nem akartam belegondolni, milyen lesz a holnap - jelenleg azt sem tudtam elképzelni, hogy lesz olyan egyáltalán.

- Aludnod kellene. - jegyezete meg Gabriel. Egy hálás mosollyal felnéztem rá, majd a kabátomért indultam. Mikor azonban a bejárathoz értem, ő mellém lépett, és az ajtó elé állt. Kérdőn néztem rá.

- Tudod, hogy maradhatsz...

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.01.12. 16:03 PÜT Nagy gratula Sophie!!!!!! Nayon tetszett ez a rész is!!!! Nagyon várom a folytatást, mert ugye most is a legjobb résznél kell abbahagyni!!!! Egyre jobban tetszik Gabriel, bár eddig is tetszett nagyon, de most, hogy kezdi egy kicsit felfedni valódi énjét... Szóval KK!!!!!