|
PÜT: A kezdet/8.
El-Salvador legforgalmasabb részén állt egy bár. Elég zűrös környék volt, bár ha jobban belegondolunk egész El-Salvador maga volt a bűn városa. Most mégis elég csendes volt, de mivel még csak kora reggel van, ez nem volt meglepő dolog. Errefelé az élet leginkább sötétedés után indult be, addig csak kevesen lézengtek az utcán. Az a kevés ember pedig, aki tisztelte a törvényt és próbált megélni valahogy, az ilyenkor már a munkahelyén volt.
A bár zárva, de ez nem jelentette azt, hogy nem is tartózkodik ott senki. Az FBI nagyon jól tudta, hogy ott mindig van valaki, mivel ez volt a Mara Muerte törzshelye, vagyis ez a bár Ortezé volt. Észrevétlenül körbevették az épületet. Elzártak minden menekülési útvonalat. Csak a jelre vártak, amit Sullivan ügynök ad majd meg. Nem tudták mire számíthatnak, hány felfegyverzett bandatag lesz odabenn.
Most még szinte a levegő sem mozdult, mintha az is lélegzetvisszafojtva várná, hogy mi fog történni.
Én is így tettem. Nem tudom, hogyan kerültem ide vagy miért, de itt vagyok. Megbújtam egy kis utcában, egy autó mögött, nehogy észrevegyenek. De azért láttam mi készül, tudtam mi fog történni. Csak remélni tudtam, hogy nem lesz nagy baj. És ekkor láttam, amint az ügynök megadja a jelet és minden irányból megindulnak az FBI-os egyenruhát viselő alakok a bárba...
- FBI!!!! Kezeket fel!!!! Fegyvereket eldobni!!!
- Kezeket fel!!! FBI!!!!
Hallatszódott többször egymás után. És ami kintről csendes, kihaltnak tűnt, az most nyüzsgő hangyaboly lett. Mindenhol ügynökök és mindenfelé Ortez emberei. Mielőtt felmérhették volna a helyzetet már el is dördült az első lövés és ezután alig vagy csak nehezen lehetett követni az eseményeket. Jó pár perces tűzharc után csend következett.
Istenem! Mi történhet odabenn... ez a rengeteg lövés, semmi mást nem lehetett hallani. Sorra törtek ki a bár ablakainak üvegei, de még így sem láttam semmit, csak hogy alakok ide-oda szaladnak. De az arcuk nem volt kivehető, ahhoz nagyon távol voltam. Majd az ablakok közeléből eltűnt mindenki, most már végképp semmit nem láttam. A fegyverek sem szólaltak meg többet, csak a nagy csend. Hol az órámat néztem, hol a bár bejáratát figyeltem, de semmi. Teljes kétségek közt vergődtem... Már jó pár perc eltelt és semmi mozgás még mindig, se egy hangosabb szóváltás, vagy bármi, ami arra utalna, hogy valami élet van odabenn. Be kell mennem! Nem tudok tovább várni! Látnom kell mi történt. Miért nem hoztak még ki senkit bilincsbe verve... vagy miért nem próbált még egy bandatag sem elmenekülni a bárból? Miért? És hirtelen végig sem gondolva cselekedeteim következményeit, elindultam az épület felé határozott léptekkel, a végén már szinte rohantam. Az ajtón belépve a látvány szinte sokkolt... nem hittem a szememnek. A következő pillanatban már hallottam a mentők szirénáit és azt, hogy kérdezgetik tőlem:
„Ki maga? És mit keres itt?”
De mivel még mindig nem tértem észhez a szörnyű dolgok láttán, így ez csak távoli hangfoszlánynak tűnt és mit sem törődtem vele. Csak mentem egyre beljebb az épületben... kerülgetve a halottakat és a sérülteket. Volt köztük egyenruhás, egy-két embert még a golyóálló mellény sem védett meg, de a bandatagok közül több volt az áldozat. És ők érdekeltek igazán, vagyis egy valaki. Néztem a földön heverő alakokat, mindenhol vér... ahogy egyre beljebb értem, egyre kevesebb volt már az áldozat és a sérült. Egy-két emberre akkor került bilincs. Mindenki értetlenkedve nézett felém, és mind ugyanazt kérdezték... Csodálkoztam is, hogy még senki nem állta az utam és nem szegeztek rám fegyvert... Még mindig nem láttam őt, sem az áldozatok, sem a megbilincseltek között, így mentem tovább... talán nincs is itt... akkor végre megnyugodhatnék, de amíg nem néztem be mindenhová, addig nem lehetek benne biztos. Beértem egy szobába, ami úgy nézett ki, mint egy iroda, vagyis az is volt a bútorzatból ítélve. Az ügynök, aki az akciót vezette épp akkor verte bilincsbe a Mara Muerte fejét, Ortezt. De még így sem volt megijedve, egy kaján vigyort eresztett felém. Próbáltam nem tudomást venni róla, másfelé figyelni és ekkor vettem észre őt... Ott feküdt a földön, körülötte csupa vér volt minden... Mellkason lőtték... ugyanott... a szeme nyitva volt, de tekintete jéghideg...
Nem is tudom megfogalmazni, amit érzek, csak mintha megszűnt volna minden körülöttem... térdre rogytam az élettelen test mellett... de semmit nem tudtam tenni, csak néztem őt, vártam... hátha valami csoda történik... Persze tudtam, hogy csodák nincsenek és látva a sérülését, a vesztett vérmennyiséget, valamint a fénymerev pupilláit... tudtam, hogy rajta már a szirénázó mentők sem segíthetnek... Két kezembe fogtam az arcát, és vártam, hogy rám nézzem újra azzal az ellenállhatatlan tekintetével... De semmi...
- Dr. Brennan! – jött az ismerős hang – Mit keres itt? És hogy került egyáltalán ide? – nézett rá értetlenül és elég dühösen Sullivan ügynök.
De nem volt erőm válaszolni és nem is akartam. Semmit nem akartam csak kitörölni és meg nem történté tenni az elmúlt percek eseményeit. De ez lehetetlen volt. Nem bírtam róla levenni a tekintetem, és ahogy felelevenedtek bennem az együtt töltött rövid idő emlékei a fádalom teljesen úrrá lett a testemen. De legjobban a mellkasom szorított, szinte alig kaptam levegőt, könnyeimtől volt nedves az arcom...
- Dr. Brennan! Temperance! Hall engem? Hogy került ide? Ismerte az áldozatot? – próbálkozott szót érteni a nővel az ügynök.
Hallottam, ahogy hozzám beszél, de nem tudtam megszólalni, megmozdulni sem, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Csak akkor tudtam visszatérni a valóságba, mikor azt éreztem, hogy valaki megérinti a vállam. Tekintetem végre le tudtam venni Martin arcáról és a kéz tulajdonosa felé fordultam...
- Jól van? Elárulná végre, hogy mit keres itt?
Felfogtam a kérdéseit, de még mindig nem jött ki egyetlen árva hang sem a torkomon. Csak néztem az ügynök értetlen tekintetébe, de nem igazán láttam őt. Majd azt éreztem, hogy mindkét kezével a vállamat fogja és óvatosan megrázott, hogy észhez térjek, de mintha teljesen megszűnt volna a külvilággal a kapcsolatom. Mintha be lettem volna zárva a saját testembe, amit hiába próbáltam uralni, nem engedelmeskedett nekem...
- Dr. Brennan! Mi van magával? Válaszoljon, kérem! Hol van már egy orvos? – ordított Sully.
Mi van velem? Azt én is szeretném tudni! De nem igazán tudok az ilyen érzelmi kitörésekkel mit kezdeni... Csak potyogtak a könnyeim és nem tudtam ellene tenni semmit... A szirénák egyre hangosabban szóltak, szinte már fülsüketítő volt, annyira, hogy még a szememet is behunytam, mintha ez csillapítaná a rettentő zaj okozta fájdalmat a fejemben... Pár pillanat múlva csend lett, a szirénák elhallgattak, de a csillapíthatatlan fejfájásom nem szűnt meg. Kezeim az arcomon voltak, éreztem, hogy bőröm még mindig nedves a sírástól, de már nem éreztem Sullivan ügynök kezeit a vállamon, sőt mintha már nem is a földön térdeltem volna... Mi történhetett az alatt a pár másodperc alatt, még behunytam a szemem? Féltem a valóságtól, féltem hogy újra elém tárul a kellemesnek egyáltalán nem nevezhető látvány... De mégis muszáj lesz, erőt kell vennem magamon és le kell küzdenem az érzéseimet... Lassan elvettem a kezeimet az arcom elől és kinyitottam a szemeimet, amik még akkor is könnyesek voltak... Szétnéztem... pár percbe beletelt, de rá kellett jönnöm, hogy minden, ami történt csak egy nyomasztó álom volt. Az ágyamban feküdtem, kisírt szemekkel és a plafont néztem, a fejem még mindig iszonyatosan hasogatott. Az órára pillantottam, 4:47. Miért teszi ezt velem az agyam? Már megint?! Bár ez cseppet sem volt mondható olyan kellemes álomnak, mint az előző. Most nem is kezdek el azon agyalni mit is jelenthet ez, inkább lezuhanyozok és bemegyek dolgozni. Az majd rendbe hoz, eltereli a gondolataimat. Legalábbis remélem...
Nem mondta Sullivan ügynök, hogy személyi sérülés történt volna Ortez letartóztatásakor, pedig azt biztos megemlítette volna, ha közülük sérült volna meg valaki. Tehát ez csak az én agyszüleményem, vagyis az álmomé... Te jó ég!!!! Temperance! Térj már észhez! Felejtsd el ezt az egészet, Perezt és mindent, ami vele kapcsolatos! Fejezd be a tusolást és irány a Jefferson! – próbálta a gondolatait végleg elterelni az álmáról vagyis inkább Martin Perezről, mert mindez róla szólt.
Nem sokkal később már az intézetben volt. Ahogy belemerült a munkába sikerült teljesen arra koncentrálnia és egy időre el is felejtette az elmúlt napok, hetek eseményeit. Ez volt az igazi Dr. Temperance Brennan. Vagy legalább is amilyennek magát szerette, a racionalista, aki az érzelemi kizárásával hozza meg a döntéseit.
- Szia édesem! Úgy veszem észre ma is korán kezdtél. – lépett be Angela Brennan irodájába – Kicsit nyúzottnak tűnsz. Valami baj van?
- Szia! Nem, nincs semmi baj. Csak nem igazán aludtam jól, ennyi az egész.
- Biztos nincs semmi más? – erőszakoskodott a nő.
- Nem Angela, semmi a fejfájáson kívül, ami most még erősebb, hogy fölösleges kérdésekkel ostromolsz. – válaszolt ingerülten barátnőjének, amit ahogy kimondott meg is bánt, de ennek ellenére nem kért elnézést, csak visszafordult a laptopjához.
Angela értetlenül állt Brennan előtt, nagyon bántotta, ahogy beszélt vele, de mégsem haragudott rá. Ismerte már annyira, hogy az ilyen megnyilvánulásain ne sértődjön meg. Előbb-utóbb úgyis kiszedi, hogy mi baja van, mert az biztos, hogy nem csak a kialvatlanság és a fejfájás miatt ilyen. De most jobbnak látta, ha magára hagyja inkább. Elindult az ajtó irányába, de nem várt akadályba ütközött.
- Jó reggelt Miss Montenegro!
- Jó reggelt Sullivan ügynök! Mi járatban erre?
- Csak Dr. Brennannek hoztam a megígért aktákat. – lépett a nő asztalához – Jó reggelt doktornő! Úgy látom ma is kellőképp elfoglalt.
- Ááá, Sullivan ügynök. – nézett fel a gépe mögül a nő – Örülök, hogy látom! Már nagyon vártam! – és már nyúlt is az aktákért, amit a férfi még a kezében tartott.
- Én is örülök! Bár azt hiszem nem is engem várt ennyire, hanem inkább ezt a papírkupacot. – nyújtotta oda Brennannek, kissé csalódottan.
- Ugye nem volt személyi sérülés a letartóztatás során? – kérdezte bizakodóan Brennan.
- Nem, de ezt miért kérdezi?
- Semmi. Csak egy elég veszélyes bandáról van szó és ezért gondoltam, hogy nem hagyják magukat olyan könnyen letartóztatni.
- Szerencsére nem volt idejük. Váratlanul érte őket a rajtaütés.
A doktornő láthatóan megkönnyebbült.
- Esetleg elmehetnénk később bekapni valamit. Mit szól hozzá? – váltott témát az ügynök.
- Nem tudom ez mit jelent.
- Együtt ebédelhetnénk, vagy esetleg vacsorázhatnánk? – nézett bizakodóan a nőre.
- Ááá, így már világos. De most túl elfoglalt vagyok az efféle dolgokhoz.
- Ez elég viccesen hangzik, ugye tudja? Túl elfoglalt ahhoz, hogy egyen?
- Úgy értettem, nem érek rá egy ebéd vagy egy vacsora meghívásra. Tudja nekem nem csak ez az ügy volt a feladatom, hanem ott vannak még a régészeti leletek, az azonosítatlan emberi maradványok is. De természetesen enni eszem, mert a szervezetnek a megfelelő működéshez szüksége van a rendszeres táplálék- és folyadékbevitelre.
- Világos. – nyugtázta Sully a sikertelen próbálkozást – Akkor talán majd legközelebb.
- Igen, talán. És köszönöm az aktákat.
- Szívesen. – érezte, hogy a doktornő itt befejezte a társalgást, így ideje távoznia – További szép napot mindkettőjüknek! – köszönt el.
- Viszlát! – és már bújta is az aktákat Brennan.
- Viszlát Sullivan ügynök! – Angela eddig csak csendes szemlélője volt az eseményeknek. Figyelte barátnője viselkedését.
Az egyértelmű, hogy az FBI-os fickótól nem sok mindent akarhat, sőt inkább semmit és gyanítom, hogy ennek a nyakláncos férfi az oka. Akármennyire is tagadta a túlzott érdeklődést irányába, ez több volt egy együtt töltött éjszakánál. Szóval Sullyt dobta a titokzatos Martin miatt, ez tény. De mire ez a nagy érdeklődés az ügy iránt és miért ennyire fontosak a letartóztatottak aktái? Miért lapozgatja ilyen izgatottan őket? Alig van már papír előtte. Ilyen gyorsan még ő sem tud olvasni, hogy megtudjon róluk bármit is, de akkor mit néz? - Majd az egyik aktánál megállt, nem lapozott tovább - Valami baj van, látom. – majd odalépett mellé, hogy megnézze ő is, mi az, ami ennyire elkeserítheti barátnőjét, hogy szinte majdnem sír.
- Te szent szar! – bukott ki belőle akaratlanul, majd Brennan vállára tette együtt érzően a kezét.
Amit látott, az őt is sokkolta. Az aktán szereplő név Martin Perez volt. A Mara Muerte banda tagja. Tegnap őt is letartóztatták. Priusza is volt elég szép. Csalás, sikkasztás, testi sértés és fél éve pedig bandatag. Ott pedig az Isten tudja még, hogy milyen bűnöket követett el.
- Sajnálom édesem! De az vigasztaljon, hogy ezzel a csinos kis pofival engem is levett volna a lábamról. Hiába a „számos” fénykép, nekem így is bejön. És nem tudhattad, hogy ki ő valójában. Ne rágd ezen magad szívem! – próbálta vigasztalni barátnőjét – Mással is előfordul az ilyesmi. Senkinek nincs a fejére írva, hogy mivel foglalkozik, bármit hazudhat neked.
- Nem Angela, ez nem így van! – nézett fel a papírok fölül Temperance.
- Dehogy nem! Ne hibáztasd magad!
- Angela fejezd be! – lett egyre erélyesebb – Hibás vagyok. Ezt te nem értheted. – majd felállt az asztaltól és csak fel-alá járkált az irodájában.
- Elárulnád, hogy miért viselkedsz így? Senki nem hibáztatna ezért. – odalépett barátnőjéhez és megfogva a kezét leültette maga mellé a kanapéra – Mi a baj?
- A baj az Angela, hogy én végig tudtam ki ő. – Angela hirtelen szóhoz sem jutott a döbbenettől – Érted? Végig tudtam, hogy bűnöző. Tudtam, hogy milyen veszélyes banda tagja. Tudtam, hogy milyen szörnyűségeket követett el. És mégis hagytam, hogy a hormonjaim győzedelmeskedjenek az eszem felett és lefeküdjek vele. – szipogott.
Angela, akinek mindenről volt véleménye, mindenhez hozzá tudott szólni, bármiben tanácsot tudott adni bárkinek, most csődöt mondott. Próbálta összeszedni a gondolatait, de még mindig nem tudott semmi vigasztalót mondani.
- És tudod mi a legszörnyűbb? – folytatta Brennan – Hogy nem is magam miatt aggódom, hanem ő miatta. Hogy most börtönbe kerül, hiába figyelmeztettem... Segítettem egy bűnözőt, érted? – nézett könnyes szemmel barátnőjére, hogy valami biztatót mondjon neki, mert ő mindig megnyugtatta, ha valami gondja volt.
- Édesem ne haragudj, de most engem is nagyon megleptél és még nem igazán tudom összerakni a dolgokat. Mi lenne, hogyha elmesélnél mindent az elejéről? Mert gondolom akkor nem úgy ismerkedtetek meg, ahogy először mesélted. Hogy találkoztatok? Hogy jöttél rá, hogy bűnöző?
- Nem lenne szabad elmondanom. Megígértem.
- Kinek? Egy bűnözőnek? Ő többet jelent neked, mint a mi barátságunk? – lepődött meg Angela.
- Dehogy, Ange! Nem erről van szó. A dolog sokkal bonyolultabb, mint egy egyszerű románc. És nem is kettőnkkel kezdődött. Hanem a bátyámmal. Az ő és az én érdekem végett nem mesélhettem erről senkinek.
- Most már tényleg megijesztesz! Áruld már el végre, hogy mi történt?
- Tudod, pár héttel ezelőtt, mikor távol voltam pár napig és azt mondtam családi ügy miatt, Russ miatt.
- Igen, hogy ne emlékeznék? Meg is lepett, mert eddig szabadságot sem vettél ki soha, de, hogy még egy testvéred is van, akiről soha nem is meséltél?! Kicsit meglepett a dolog, és akkor még enyhén is fogalmaztam.
- Hazudtam neked. Aznap éjjel, mikor együtt voltunk szórakozni... – hagyott egy kis hatásszünetet - ...Miután elváltunk, engem elkábítottak és elraboltak...
- Miiiii??? Hogy érted azt hogy elraboltak? De mégis...
- Elkábítottak a lakásomnál és amikor magamhoz tértem egy idegen helyen találtam magam, egy idegen férfi vállán.
- Várj! Ez nekem most egy kicsit túl sok! – állította le barátnőjét Angela, egyszerűen nem tudta elhinni, amit a nő mond neki – Mi történt? Bántottak? És egyáltalán miért raboltak el? Csak azt ne mondd, hogy Perez rabolt el!
- Nem.... – habozott Brennan - ... De ő volt az egyik, aki fogva tartott. – mondta lesütött szemmel, várva a szemrehányásokat Angelatól.
Angela nem tért magához, mintha mindez nem is a barátnőjével történt volna. Ő nem ilyen. Biztos, hogy jól hallotta, amit hallott? Brennanre nem jellemző az ilyesfajta cselekedet. Ez egyáltalán nem logikus. De nem is próbált logikát találni benne, inkább tovább faggatta...
- Akkor most tényleg elmesélsz mindent az elejétől a végéig, nem kifelejtve az apró részleteket sem! Megígérem, hogy nem szólok közbe. Mert most már végképp nem értek semmit. És ne haragudj meg, de most jelenleg téged sem értelek. Így inkább végighallgatlak és csak utána nyilatkoznék. – mosolyodott el, próbálva vele megnyugtatni Brennant, hogy bármit elmondhat neki.
És ő így is tett. Beavatta Angelát a legapróbb részletekbe is. Russ kétes üzletébe, ahogy próbált megszökni, mesélt Sanchezről és Ortezről, valamint arról, ahogy Perez viselkedett vele, ahogy próbált segíteni neki a szökésben, végül Art megjelenéséről.
- Nem is mondasz semmit? – nézett kérdőn, miután befejezte a mondanivalóját, de barátnője csak perceken át nézett maga elé.
- De, de... Csak kell egy kis idő, hogy mindezt feldolgozzam. Egyszerűen nem is tudom felfogni, hogy hogy bírtad mindezt magadban tartani. Hogy tudtad az elrablásodat így túlvészelni, hogy senki nem vett észre rajtad semmit. Bár ha jobban belegondolok... Te ebben profi vagy. De most komolyan, jól vagy szívem? – nézett együttérzően Brennanre – Tudok valamiben segíteni?
- Persze, jól vagyok.
- Szörnyű lehetett. Még jó, hogy nem lett semmi komolyabb bajod! Most már megértem a megszállottságodat a Mara Muertevel szemben. De ki az az Art McGregor?
- Nem tudom. Azt mondta, hogy apám régi ismerőse. Állítólag én is ismertem, csak még kicsi voltam, ezért nem emlékszem az arcára.
- Hát még mindig nem tértem magamhoz...
- Nincs semmi bajom Ange, ne aggódj!
- Várj csak! Azt mondtad McGregor lelőtte Perezt és azt hitted meghalt.
- Igen, így volt. És addig abban a tudatban is voltam, még két nappal ezelőtt meg nem jelent nálam. – egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Milyen romantikus, az életét áldozta volna fel érted. És apád barátjának a fenyegetése ellenére is megkeresett, hogy visszaadja a nyakláncodat... – merengett el Angela.
- Vagy csak egyszerűen közösülni akart velem és erre a nyakláncom visszaszolgáltatása a legjobb ürügy volt... És én még hagytam is magam...
- Jajj, édesem ne már! Szerintem ez a Martin Perez valójában egy hős lovag, aki csak véletlenül keveredett bele ebbe a rossz bandába, de kilépni már nem tudott. Különben miért akart volna segíteni neked? Ha annyira a szexen járt volna az agya, már akkor próbálkozott volna, mikor fogva tartottak. És, ahogy elmesélted a dolgokat és leírtad nekem őt... Ha a helyedben lettem volna... Megkockáztatom, hogy én még ott a bunkerben elcsábultam volna. – vigyorgott Angela, mire Brennan is elmosolyodott – Ha a szíved azt súgta, hogy ezt kell tenned, akkor jól tetted! Végre nem csak mindig az agyaddal gondolkodsz!
- De Angela, nagyon jól tudod, hogy más szervünkkel nem tudunk.
- Persze, hogy tudom! Úgy értettem, hogy most végre egy kicsit olyan voltál, mint a többi normális ember, akiket sokszor az érzelmeik befolyásolják a döntéseikben és nem az észszerű, racionális dolgok.
- De nem szabad, hogy ennyire uraljanak az érzéseink, a vágyaink, akkor nem tudunk racionális döntést hozni.
- Szívem! Vannak pillanatok az életben, amikor egész egyszerűen el kell veszítenünk a fejünket. Ezekre a pillanatokra valószínűleg örökké emlékezni fogunk. – és mintha azt látta volna barátnője szemében, hogy érti miről beszél – Én megértelek. És hidd el semmi rosszat nem tettél! – ölelte meg barátnőjét.
* * *
Délután volt már. Brennan úgy gondolta, hogy ma talán időben hazamegy. Korán be is jött, meg túl fáradt is volt ahhoz, hogy késő estig dolgozzon. Egy taxiban ült úton hazafelé, az embereket figyelte az úton. Egy idősebb nő a kutyáját sétáltatta, fiatal párok összebújva ültek a padon, voltak akik csak úgy magányosan ballagtak...
Méghogy néha el kell veszítenünk a fejünket... – csengtek vissza fejében Angela szavai - ...és az ugyan kinek jó? Mert nekem nem, az biztos. Miért kellett ennek az egésznek megtörténnie? Na, tessék már megint itt tartok. Szét tudnék robbanni, olyan dühös vagyok magamra, hogy nem bírom kiverni a fejemből ezt az egész dolgot...
Kiszált a taxiból és rohamléptekkel indult meg a lakása irányába, majd hirtelen lassítani kezdett. Csak nézett előre, már szinte meg is állt, ott volt már a lakása kapujában... Pár másodperces habozás után továbbment és meg sem állt a pár méterrel arrébb lévő telefonfülkéig. Becsukta maga mögött az ajtót és tárcsázott...
- Washington állami fegyház, tessék! – hallatszódott a vonal túlsó végéről.
- Martin Perezzel szeretnék beszélni.
- Pillanat. – jött a válasz és jó pár perc el is telt, mire újra beleszóltak – Sajnálom, szigorított őrizetben van és a tárgyalásig se telefonhívást, se látogatókat nem fogadhat. Ki keresi?
De a válasz már csak a letett kagyló hangja volt.
Hogy veszíthettem el a fejemet ismét??? Ennek véget kell vetnem!!! Most!!!
Corrected by Olvasó
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Köszönöm xy!!!!! Igyekszem!!!!!
Ui:A vizsgáim már rég megvannak![\\\"\\\"](\\\ "\\\\"\\\\"")
( mostanság fencikoci államvizsgázik, lehet rá gondoltál )