10 évvel korábban...

- Linda, ha hintázol közben, akkor nem tudom befonni a hajadat! - a kislány nővére dorgálására lábával megállította a lomhán billegő hintát, és felsóhajtott.

- Olyan lassan csinálod... Unatkozom! - panaszkodott lefelé görbülő ajkakkal.

- Legyél kicsit türelmesebb! Mindjárt kész, és akkor szép leszel. - nyugtatta meg az idősebb és nem is hazudott: csakugyan pár perc múlva csodás hajfonat-költemény koronázta meg Melinda aranyos buksiját.

Ők ketten nagyon jó páros voltak. A kisebbik csodaszép, hosszú sötétbarna haja laza hullámokban tekeredett a vállára, nővére - Billy pedig imádta a legkülönbözőbb frizurákba rendezni a rakoncátlan tincseket. Így Linda mindig különleges hajfonatokkal büszkélkedhetett, Billy pedig egyre inkább haladt az elhatározás felé, miszerint belőle egyszer majd bizony "fordász-művész" lesz.

- Billy, nézd! Ott van Christine! - kiáltott fel egyszer csak a kislány, és már szaladt is játszótér egyik padja felé, nővére pedig utána. - Sziaaa! - köszöntötte lelkesen az éppen háttal álló, kissé idősebb iskolás lányt.

Mikor megfordult, Linda arca hirtelen elkomorodott, majd úrrá lett rajta az ijedtség. Nem tudta, mit kezdjen a helyzettel - egy idegent sikerült megszólítania.

- Melinda! - szólt rá húgára Billy, ahogy mellé ért.

- Bo... Bocsánat... - motyogta a kisebbik. - Most haragszol, ugye? Csak akkor hívsz Melindának, ha haragszol... Nem szeretem a Melindát. - hajtotta le pici fejét, és szemébe könnyek gyűltek.

- Nem haragszom, csak megijesztettél. Ne rohanj el ilyen hirtelen! - Billy átölelte kishúgát, majd a letámadott idegen lányhoz fordult. - Sajnálom, nem akartunk zavarni. Összekevertünk valakivel.

- Semmi gond, megesik. - mosolygott a megszólított, majd kezet nyújtott a testvéreknek. - Lorelei.

- Én Billy vagyok, ő pedig a húgom, Linda.

- Billy? Érdekes név... - jegyezte meg Lorelei.

- Valójában Lilianne, de a nagyapám után Billynek becéznek. Én szeretem! - magyarázott lelkesen a lány, és alaposabban szemügyre vette új ismerősét. Valóban hasonlított Christine-re, főleg a tekintete. Gyönyörű, ragyogó kék szemei voltak - olyan igazán különlegesek...

- A Lilianne is szép. - szólalt meg ismét Lorelei. - Lehet, hogy egyszer még kölcsönveszem... De most mennem kell. Sziasztok! - azzal elsétált.

A két lány megrökönyödve bámult utána. Végül Linda törte meg a csendet.

- Most akkor kölcsönadtad neki a neved?

- Hát... Nem tudom... - felelte pislogva Billy. - Jobb lesz, ha mi is megyünk. - elindultak haza. Út közben sok-sok témát megvitattak hajfonatokról, a hintáról, iskoláról, Karácsonyról, télről és családról.

Általában már csak elvből is ellentmondtak egymásnak, de abban az egyben mindketten egyetértettek, hogy a bogarak "undik." Az eszmecsere vége pedig valahogy mindig nevetés lett - összességében véve Melinda és Lilianne "Billy" Hodgins nagyon jó testvérek voltak.

***

- Biztos... Biztos, hogy ez jó ötlet? Még meggondolhatjuk magunkat, ha... - aggodalmaskodott Angela. Férje megfogta a kezeit, és mélyen a szemébe nézett.

- Ange, ezt már milliószor megbeszéltük! Minden rendben lesz.

- De mi van, ha a gyerekek rosszul fogadják? Az egy életre megronthatja a kapcsolatukat a szüleikkel! És különben is, itt vannak a barátaik, meg... - Hodgins elcsitította. A nő tekintete idegesen járt az egyik kék szemről a másikra, majd vissza.

- A gyerekek rugalmasak, kibírják. Itt most nem róluk van szó, hanem rólad... - Angela lassan megnyugodott, és egy bólintással nyugtázta Jack igazát. Valóban ő volt az aki tartott attól, hogy a búcsú fájdalmas lesz. Habár már nagyon-nagyon rég tervezték ezt a költözést, és mindenki tudott róla, a nyarakat pedig már három éve Párizsban töltötték, Angela mégis aggódott. Hiszen ez akkora változás volt...

Bármikor a gyerekek előtt - Hodgins előtt - a Jefferson előtt lazán fejest ugrott volna az ismeretlenbe, pláne ha egy ilyen lehetőséget kap... De azóta sok minden változott. Családja lett - először a barátai, aztán a férje és a gyerekek. Valahol belül mégis azt érezte, ez a helyes út. És valóban: már milliószor átrágták magukat a témán, és mindig ide lyukadtak ki.

- Köszönöm, Jack. - mondta végül, majd gyors csókot váltottak, és átölelték egymást. Mindketten tudták, hogy közölniük kell a gyerekekkel, hogy nemsokára egy másik kontinensre költöznek, de azt is tudták, hogy ha ezt együtt kell tenniük, akkor menni fog.

- Anyu, hoztunk kavicsot a játszótérről! - futott be a szobába kabátban és csizmában Linda.

- Cipő, Linda! Beviszed a sarat a szőnyegre! - érkezett meg a nővére is. Bár csak két évvel volt idősebb, tökéletesen betöltötte a nagyobb testvér szerepét és leszidta a húgát, ha valami rossz fát tett a tűzre.

- Jó, majd mindjárt! - kiabált vissza a kislány, és büszkén adta át a gyűjtött kavicsokat egy zacskóban az édesanyjának. Angela széles mosollyal Hodginsra pillantott, és megpuszilta a kislány buksiját.

- Köszönöm, kicsim. - felállt, és férje mellé lépett. - Minden rendben lesz, ugye? - kérdezte;  hallatszott a hangján, hogy mostmár ő is bízik a dologban. Hodgins megcsókolta felesége homlokát.

- Igen, Angie. Minden rendben lesz...

***

- Elutazunk...

A kislány megrökönyödve nézett anyjára. Tekintete kifürkészhetetlenül csillogott, és még csak nem is pislogott. Végül felsóhajtott, és leült egy székre.

- Már megint? - száját elhúzva bámulta a padlót.

- Sajnálom, kicsim. - bocsánatkérőn pillantott a lánya gyönyörű arcára.

- Semmi gond. Tudom, hogy ha menni kell, hát menni kell... - halvány mosollyal nézett fel, és megszorította a nő kezét. - Csak azt hittem, hogy... Tudod, hogy ez lesz az igazi. Mármint... Végül is Washingtonban már voltunk egyszer, és már három éve itt vagyunk, és... - belelendült az elemzésbe, de aztán elfogyott a levegője, és az érvei is.

- Hova megyünk? - kérdezte végül megtörve a beálló csendet. Nem szerette volna, ha az anyjának lelkiismeret-furdalása van, mert azt hiszi, elszomorította. Persze valójában el is szomorírtotta kicsit, de ezt nem akarta kimutatni. Csak ők voltak egymásnak, és ezt a kislány a világ semmi kincséért nem tette volna kockára...

- New Yorkba. - a lány elmosolyodott. - Mi az, miért vagy olyan vidám? - kérdezte meglepetten a nő.

- New York szép hely. Nagy. És tele van lehetőségekkel! - azzal átölelte anyját, akinek szemébe könnyek gyűltek. Nem is értette, hogy lehet valaki ennyire optimista, de örült, hogy a lánya ilyen szépnek látja a világot; és őszintén remélte, hogy ezt a képet nem töri össze benne semmi.

- Köszönöm, Layla. - súgta a oda a kislánynak.

- Ugyan, mit?

- Hogy itt vagy nekem...

*Két évvel később*

- Hé! - mordult rá a lány a mellette álló fiúra. Ahogy idegesen oldalra kapta a fejét, egy csibészes félmosollyal és egy villogó, zöld szempárral találta szembe magát. - Azt én akartam elvinni.

A szóban forgó tárgy egy telefonszámot tartalmazó papírfecni volt, amit egy álláshirdetés aljáról lehetett letépni - azonban a fiú volt a gyorsabb, és bizony ez volt az utolsó cetli.

- Mit csinálsz itt? - kérdezte váratlanul a srác, és a háta mögé rejtette a papírkát.

- Te mit csinálsz itt?!

- Letépem az összes cetlit, hogy ne legyen konkurencia. - vigyorodott el.

- Hát, én pedig munkát keresnék. Szóval add vissza! - tenyerét kitartva várta, hogy a másik engedelmeskedjen.

- Mi a neved? - kérdezte helyette.

- Libby. - felelte a lány, majd ujjait mozgatva nyomatékosította korábbi követelését.

- Nem hiszem. Nem illik hozzád... - "Libby" pislogott kettőt-hármat. Ritkán találkozott ennyire furcsa és ennyire idegesítő emberrel. Végül egy sóhajjal leengedte a kezét. - Lorelei. És kérem a lapot!

- Miért akarsz te dolgozni ennyi idősen? Alig lehetsz több tizenötnél... - vonta össze a szemöldökét a fiú, és láthatóan esze ágában sem volt odaadni a papírdarabot.

- Ahhoz semmi közöd. - Lorelei hangja inkább unott volt, mint ideges. Elhatározta magában, hogy nem hagyja, hogy ez a kis... Akárkicsoda feldühítse.

- Hát, te tudod. Lorelei... - hangsúlyozta a nevet. - Pedig én tudnék segíteni.

- Miben? - vonta össze szemöldökét a lány.

- Munkát találni. - Lorelei habozott. Kétségtelenül olyan helyzetben volt, hogy minden lehetőségre le kellett csapnia, ha valóban állást akart. Egy darabig még bámulta a srácot. Abban biztos volt, hogy nem hétköznapi jelenség. Kicsit talán idősebb lehetett nála, és egy túlméretezett fekete bőrdzsekit hordott. Kopottnak látszott... A lány megállapította, hogy valószínűleg zűrös fiú, talán veszélyes is...

- Rendben. - mondta végül. - Írd le a telefonszámod. A fecnire! - utasította. Valójában csak a papírlap érdekelte, a másik száma cseppet sem, de remélte, hogy így megszerezheti. Sikerrel járt. A srác előkapott egy tollat, és gyorsan ráfirkantott valamit a cetlire. Lorelei már nyúlt volna érte, de az ujjai csak levegőt markoltak.

- Előbb mondd meg az igazi neved! - a lány fejét kissé oldalrabillentve bámult a zöld tekintetbe.

- Halljuk a tiédet... - mondta halkan, a fiú arcát fürkészve.

- Gabriel. Gabriel Phoenix. - azzal kezet nyújtott. Rövid habozás után a másik végül megszorította.

- A nevem Layla Carlton.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés