Az altató, amit Gabriel a teámba tett, szinte azonnal kiütött, ahogy vízszintesbe kerültem. Ragaszkodtam hozzá, hogy én aludjak a kanapén - ez azonban nem tartott sokáig. Homályosan emlékszem rá, hogy nem sokkal az után, hogy elaludtam bevitt az ágyra. Számító volt, és ez egyben bosszantott, de valahol hálás is voltam érte - bár ezt nehezemre esett bevallani.

Tizenegy körül ébredtem borzasztó fejfájással. Valójában ahogy felpattantak a szemeim, lassan hömpölygő sártengerként feketítették be gondolataimat a tegnap eseményei. A plafont bámulva kénytelen voltam rájönni, hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek az életemmel...

A munkám - az igazságügy - cserben hagyott. Akár mennyire szerettem "eljátszani" a csontokkal, úgy éreztem, képtelen lennék ezek után ezt az utat járni. A családom gyakorlatilag romokban hevert, legalábbis akkora szakadék tátongott köztem és a szüleim közt, mint innen Európa... Mindent összevetve, nem sok stabil pont maradt körülöttem - gyakorlatilag semmi.

Hacsak Gabriel-t nem számítjuk annak... Márpedig őt akármilyen szempontból stabilnak mondani kicsit erős túlzás lett volna...

Először is, mikor felébredtem, nem volt a lakásban. Ez már valahogy meg sem lepett. Az éjjeli szekrényen találtam egy papírfecnit, amin a következő felirat állt:

"Beszélsz álmodban..."

De hogy mit is mondtam pontosan, arról valahogy nem akart tájékoztatni... Arról nem is beszélve, hogy vajon annyira hangosan beszéltem-e, hogy áthallatszott a szomszéd szobába - vagy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva bejött az éjszaka figyelni, ahogy alszom...

Kihasználva, hogy nincs a közelben beszabadultam a fürdőbe és egy forró zuhannyal igyekeztem kiáztatni a fejemből a lüktető fájdalmat és borongós gondolatokat. Végeztem az önsajnálattal. Még nem tudtam, mit is kezdek, de nem akartam átadni magam a depressziónak. Egyszerűen nem akartam olyan lenni, mint a szüleim!

A zuhany végére megfogalmazódott bennem egy bizarr gondolat... Tulajdonképpen tiszta lapot kaptam az Élettől. Egy új helyzetbe kerültem, és csak rajtam állt, mit kezdek vele. A fejfájásom ugyan nem múlt el, de a gondolataim valamelyest rendeződtek. Először is eldöntöttem, hogy New Yorkban maradok.

Ennek egyik oka az volt, hogy szerettem volna megtartani azt az érzést, hogy saját helyem, saját életem van... Másrészt - ha ennek az egésznek vége lesz, a szüleim hazautaznak Washingtonba - és én minél messzebb akartam tőlük kerülni. Azok után, amit megtudtam valahogy mindent, amit tettek pótcselekvésnek éreztem - beleértve az én felnevelésemet is. Valahol mélyen - nagyon, nagyon mélyen - éreztem, hogy ez a hozzáállás önpusztító és káros, mégis képtelen voltam máshogy gondolkodni... Időre volt szükségem, hogy feldolgozzam - és nélkülük.

Egy fél órán belül elindultam a lakásomra. Odakint ismét esett a hó. Elegem volt belőle... Hideg vízcseppek csupán, amik csillognak, fehér fényükkel elvakítják a szemedet, és hamis szépséget sugároznak, hogy aztán beférkőzzenek a bőröd alá és belülről fagyasszanak meg!

"Kezdesz meghibbanni..." - a hangocska jól mondta. Sürgősen másfelé tereltem a gondolataim, és a legközelebbi KFC-be betérve vettem egy kávét, hogy felmelegítsem fagyott ujjaimat. McDonald's-párti voltam, de úgy döntöttem, változtatok. Valahogy semmi kedvem nem volt azokhoz a dolgokhoz, amiket megszoktam. Semmi kedvem nem volt a múlthoz, a tegnaphoz, semmi kedvem nem volt Christine-hez.

Lorean akartam lenni...

***

A hangpostám két üzenetet rögzített. Az egyik Camtől jött. Aggódott értem, és azt kérte, adjak valami életjelet, amint ezt hallgatom. Letöröltem a felvételt és talonba tettem a kérdést.

A másik üzenetet Michael Hodgins hagyta. A szülei a szüleim barátai voltak, mondhatni együtt nevelkedtem a Hodgins-gyerekekkel - míg Párizsba nem költöztek, mikor tizenegy éves voltam. Azután nem sokat találkoztunk, bár azért hazalátogattak néha. Michael mintha a bátyám lett volna. Néha úgy éreztem, talán többet is foglalkozik velem, mint a saját húgaival. Csodálkoztam, hogy Billy és Linda nem lett féltékeny rám.

A lányok valahogy mindig kicsit példaképnek tekintettek, pedig én nem láttam magamban semmi példaértékűt. Titokban nagyon irigykedtem rájuk, hogy ketten vannak - mindig ott voltak egymásnak...

Tehetetlen düh hulláma homályosította el a gondolataimat - lehetett volna nővérem, lehetett volna valakim, aki vigyáz rám! - elnyomtam magamban a fájdalmas érzést, ami emészteni kezdett...

Mikor húsz lettem és elhatároztam, hogy New Yorkba akarok költözni, Michael meglátogatott Washingtonban. Rengeteget beszélgettünk - kiderült, hogy egy kicsit mindig szerelmes volt belém, de akkor ezen már csak mosolyogtunk. Már két éve együtt volt a barátnőjével, és nagyon szerették egymást.

Akkor és ott úgy éreztem, mindent elmondhatunk egymásnak. A hosszú ismeretség gyümölcse a végtelen bizalom lett... Onnantól kezdve tudtam, hogy Michaelre mindenben számíthatok. A probléma csak a köztünk fekvő óceán volt - telefonon és interneten mégsem lehet megoldani a problémákat...

Emlékszem, egyszer majdnem repülőre szálltam, hogy Párizsba menjek - szakított a barátnőjével, és én minden áron meg akartam ölelni, hogy vígasztaljam. Az apám végül megakadályozta az akciómat, Michael és Lana pedig azóta már ismét együtt vannak.

Akkor még szentül hittem, hogy egy ölelés mindent megoldhat... Gabriel jutott eszembe, és elmosolyodtam... Hát, ha nem is old meg mindent, de biztosan sokat segít.

Megnyomtam egy gombot, és még egyszer végighallgattam az üzenetet.

"Szia, Lolly!" - kicsi korom óta így becézett, és az őrületbe kergetett vele - de legalább nem Christine-nek hívott... "Rég hallottam felőled, és most sem jókat..." - szünet. - "A hírekben bemondták, hogy újabb áldozata van a Morrison-Taskett-féle ügynek. Anyáék halálra aggódják magukat. Már beszéltek a szüleiddel, de most oda akarnak utazni, hogy segítsenek. Nyugtass meg, hogy nincs szükség rá!" - újabb szünet. - "Remélem, neked semmi bajod. Ha kellenék, hívj fel!" - kifújt levegő hangja, mintha befejezte volna, de aztán meggondolta magát. "Akkor is hívj fel, ha nem kellek!" - a hangsúlya aggódó, ideges volt, habár igyekezett lazának tűnni. Azért a végére még odatett egy tipikus, Michael-féle poént. "És mielőtt fejjel mész a falnak, vegyél bukósisakot!"

Jó volt hallani a hangját, és nagyon szerettem volna beszélni vele, de akkor el kellett volna magyaráznom a helyzetet és mindent, ami történt - ehhez pedig még nem éreztem magam elég erősnek.

Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon Michael tudott-e minderről... Tudott-e Christine-ről, hiszen ő már élt, mikor az történt. Utánaszámoltam. Legfeljebb két-három éves lehetett, amikor a nővérem meghalt. Képtelenség, hogy emlékezzen rá - legalábbis ezzel nyugtattam magam. Az ő árulását nem bírtam volna ki...

Eldöntöttem, hogy ha kissé rendeztem a dolgaimat, beszélek vele. Egyelőre azonban odáig sem jutottam, hogy a saját szüleimmel képes legyek szóba állni. Pillantásom a polc tetején pihenő dobozra tévedt. Amit Gabrielnek mondtam - hogy végeztem a Morrison-Taskett üggyel - komolyan gondoltam. Sosem volt az én ügyem...

Persze nem a szüleimnek tett ígéretem miatt döntöttem így. Sokkal inkább azért, mert meg akartam szabadulni mindentől, ami ezzel a nyomozással - Christine-nel kapcsolatos. De most, ahogy az M-T feliratú dobozt bámultam, lassan rájöttem, hogy ennek addig nem lesz vége, ameddig a gyilkos szabadon van...

Felálltam az ágyamon, és lerángattam a polcról. Ahogy a bal karomba belenyilallt a fájdalom, eleresztettem a kartondobozt és a papírok hömpölygő lavinaként terítették be a szoba padlóját. Elmormoltam magamban egy káromkodást, majd nekiálltam, hogy összerendezzem az anyagot, és visszatuszkoljam a ládába.

A pillantásom megakadt egy képen - Marianne Phoenix... Még Gabriel adta a fotót; úgy látszik, nálam maradt. Tekintetem elidőzött a gyönyörű arcon. Másképp gondoltam rá most, hogy az öccse mesélt róla néhány dolgot. Már nem áldozatnak láttam, hanem embernek. Ahogy néztem a Phoenix-testvéreket azon kaptam magam, hogy azt kívánom, bárcsak Marianne még élne...

Azon a képen mindketten boldognak tűntek - most pedig az egyikük halott volt, a másik pedig megtört... Szerettem volna Gabrielt olyannak látni, mint amilyen akkor lehetett, mikor ez a fotó készült. Szerettem volna, ha úgy ismerem meg - akkor talán...

Talán mi? - nem folytattam a gondolatmenetet. Jó érzés az álmodozás, de a valósághoz nem sok köze van. Nekem pedig a mostani helyzettel kellett valamit kezdenem, nem agyalhattam állandóan azon, hogy "mi lett volna, ha..."

Elhatároztam, hogy elkérem Gabrieltől a papírt, amit Gilberttől szerzett. A következő lépés pedig, hogy odaadom szüleimnek minden eddig megszerzett anyaggal - a dobozzal együtt. Ha az FBI előbb találja meg a gyilkost, akkor Gabriel tiszta marad - és végre vége lesz ennek az egésznek.

Márpedig ennél jobban semmire sem vágytam...

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.01.22. 20:54 Josh Jó lett KK!