A saját ágyában ébredt, de maga sem tudta, hogyan került oda. Ahogy kinyitotta a szemét, már eszébe is jutott, mi történt az előző éjjel, a szülei titokzatos beszélgetése, és az sms, ami azt a fontos információt tartalmazta. Az információt, aminek ő is a birtokába került. Csak azt nem tudta, kinek fontos, na meg azt sem, hogy miért. Gyanús, aggasztó, félelmet keltő volt ez az egész. Mibe keveredhetett egy békésen élő tanár-könyvelő házaspár, amit rettegve vitatnak meg az éjszaka közepén? Győzködte magát, hogy semmibe, nyilván csak ő reagálta túl a dolgokat az iskolában történt zaklató események miatt. Egyszerűen lemegy és megkérdezi tőlük, mit jelentsen mindez. Igen, ez lesz a legjobb.

Gépiesen kelt fel. Kialvatlannak érezte magát. Sőt, annyira fáradt és álmos volt, hogy már az is megfordult a fejében, hogy fel sem ébredt. Hogy amit átél, az csak egy álom. De gondolatai újra és újra visszatértek az éjszaka történtekhez, csak azok foglalkoztatták, miközben a szekrényéhez lépett és öltözködni kezdett. Fázott. Fájt a feje és fázott, ezért előkereste a legmelegebb felsőjét, de most még ez sem segített a helyzeten. Talán beteg lesz? Elképzelhető. Ez a gondolat tovább rontotta az amúgy sem verőfényes kedvét. Már csak az hiányozna, hogy épp a szünet előtt maradjon ki a suliból, az rengeteg pótolnivalót jelentene. Rosszkedvűen fésülte meg és fogta össze a tarkóján hosszú haját. Nyakláncot nem vett fel, mert nem talált kedvére valót, és karkötőt sem, mivel már így is olyan érzése volt, mintha valami körbeszorítaná a csuklóját. Inkább keresett egy fejfájás-csillapítót, ami csak tovább tompította amúgy sem túl éber állapotát.

Egy percig csak ült és a tükörképét nézte. A szeme furcsa volt. Ismeretlenül csillogott, idősebbnek tűnt a koránál. Közelebb hajolt a tükörhöz és mélyen belenézett. Egy villanásnyi időre elsötétült körülötte minden. Egy földalatti szobát látott. Két férfi hangját hallotta, az egyiküké ismerősnek tűnt. Csak a fájdalom és a hideg maradt állandó. Megdörzsölte a szemét és megrázta a fejét, hogy eltüntesse a képeket. Nem, nem lehet beteg. Ennyire nem, hogy már nyitott szemmel is álomképeket lásson. Ki kell tartania, már csak egy nap van hátra a suliból.

Mintha alvajáró lenne, úgy ment le a konyhába reggelizni, és észre sem vette, hogy végül nemhogy beszélni nem tudott a szüleivel, de nem is találkozott velük, mielőtt beült Russ kocsijába.

- Hogy vagy? – kérdezte tőle a bátyja, mert látta, hogy valami nem stimmel.

- Köszi, jól – válaszolta, mert egyáltalán nem akart neki beszélni a problémáiról. Inkább elővett egy tankönyvet és belemélyedt, hogy elaltassa Russ gyanakvását. A terv bevált.

 

Törékeny kincs a bizalom. Mint egy üvegpohár, mely, ha egyszer eltörik, többé sosem lehet újra teljesen ép és tökéletesen átlátszó. Ha összeragasztják is, a repedések mindig látszanak és torzítják a képet. És a legkisebb erőhatásra újra szétpattanhat ez egész.

Csodálatos érzés megbízni valakiben, azonban nagy a kockázat. Ha engeded, hogy lásson téged és átlátszóvá válsz számára, mint az üveg, akkor többé nem véd meg semmi. A másik ismerni fogja minden rezdülésed, érteni fogja minden félszavadat. Önmagadat adhatod, falak nélkül, álca nélkül, elvárásoktól való félelem nélkül – mert tudod, hogy elfogadnak. A szabadságérzet eufórikus, s te nem törődsz az apró sérülésekkel, mert automatikusan jóindulatúnak veszed a kétértelmű megjegyzéseket, hiszen lehet a másiknak is rosszabb napja, amikor nem sikerül mindent pontosan úgy megfogalmaznia, ahogyan szeretné. Nem törődsz vele, hogy bizonyos logika szerint a másik talán elhallgatja előled az igazi célját, az őszinte véleményét, mert valójában csak fel akar használni téged. Elhessegeted ezeket a gondolatokat mindaddig, amíg egyszercsak azt veszed észre, hogy már annyi a karc és a repedés azon a bizonyos üvegen, hogy torzzá, elmosódottá válik mögötte minden, s megtisztítani sem tudod, mert a legóvatosabb érintésre is vág, fájdalmat okoz.

A pillanat, amikor az üveg szétpattan, a másodperc, amikor kimondod, ami ólomsúllyal nyomja a lelked: „Nem bízok benned!” – mindkettőtöknek borzalmasan fáj. Látod, ahogyan a másikra zuhan a szavak súlya, a saját terhed mégsem szűnik meg, mégsem lesz könnyebb, mert a másik fájdalma akkor téged már nem érdekel. És ez csupán még elviselhetetlenebbé teszi a szenvedést számodra. Az üveg egy szilánkja örökre a lelkedben marad. Ha egyszer, sokára talán újra tiétek lesz a bizalom kincse, ez a parányi üvegdarabka mindig ott lesz, hogy elvágjon köztetek mindent.

 

Andy hosszú percek óta beszélt hozzá az iskola folyosójának egy félreeső sarkában. Tempe nem tudott mozdulni, mert a srác elállta az útját, így hát jobb híján hallgatta őt. „Sajnálom” – ez volt az első szó, amit kimondott, utána pedig ezer másikat. Arról beszélt, hogy ő igazából csak viccnek szánta Okoskát, megvallotta, mennyire szerelmes, titkokat susogott a lány fülébe, mondatokat, amiket talán soha másnak nem mondott még. „Férfidezodor-illata van” – állapította meg magában Tempe, amikor Andy közel hajolt hozzá. Az ujjak finom érintése a haján, a bőrén, az apró csókok édes íze már majdnem eldöntötte a lelkében dúló háború kimenetelét a bizalom és a szabadság javára.

A belső hang egyre csak arra ösztönözte, hogy mondjon el neki mindent az éjszaka történtekről, talán együtt rájöhetnek, mire utalt a kijelzőn olvasott rövid üzenet. De aztán Tempe belenézett Andy szemébe, meglátta benne a saját tükörképét – és távolinak érezte fiatal önmagát.

- Igen? – kérdezte a fiú, nyilván tudta, hogy mondani akar valamit. De olyan furcsa volt a hangja. Mintha nem is Andy beszélne. – Mondd csak – sürgette a srác, és Tempe egyszerre rádöbbent, mi az, ami nem stimmel. Andy ezúttal az ő belső hangján beszél. És ugyanezt a hangot hallotta álmában is, a sötét, hideg szobában. És reggel is, a tükörbe nézve.

Ez nem lehet, ez képtelenség, ez őrület! Mi történik? Ki kell jutnia innen… De hiába próbált elfutni, Andy erősen szorította a csuklóját és megszólalt azon a rémisztő hangon:

- Mi a baj? Mondd el! Nekem elmondhatod.

- Nem! – kiáltotta végre Tempe. A küzdelem eldőlt. – Nem bízom benned!

 

Fájdalom.

Hideg.

Félelem.

És nagy sokára egy ismerős hang: „Bones.”…

…

 

A kórházban tért magához és Booth volt mellette. Fogta a kezét.

- Bones, hogy érzed magad? – kérdezte aggódva, amint a nő kinyitotta a szemét.

- Mi történt? – tért ki a válasz elől Tempe.

- Elraboltak téged – kezdte Booth.

- Mikor?

- Három nappal ezelőtt.

- Mióta vagyok itt? – muszáj felállítania egy idővonalat.

- Majdnem 10 órát aludtál. A gyógyszereknek ki kellett ürülnie a szervezetedből.

- Milyen gyógyszereknek?

- Valamilyen pszichológiai kísérletet végeztek rajtad – válaszolta kelletlenül Booth. – De ezt Sweets jobban el tudja magyarázni. Behívhatom?

- Persze – bólintott Tempe. Ám amikor az ügynök felállt és az ajtó felé indult volna, még eszébe jutott valami fontos és elkapta a karját.

- Igen? – nézett a férfi kérdőn.

- Christine… Christine jól van?

- Semmi baja. Az apád vigyáz rá – mosolygott halványan Booth és elindult, hogy szóljon a pszichológusnak.

 

- Nem akartam bántani őket – jelentette ki Peter Downs az FBI kihallgatószobájában.

- Maga elrabolt egy csecsemőt az anyjával együtt és veszélyeztette az egészségüket, a testi épségüket – vázolta fel higgadtan Perotta ügynök, miközben egyenesen a férfi szemébe nézett.

- Hazavittem a gyereket! És a nőnek sem lett semmi baja! – csattant fel keserűen a gyanúsított, majd halkabban hozzátette: – Ugye?

Perotta kihallotta a hangjából a bizonytalanságot és az aggódást, és nem tudta mire vélni.

- Kísérletezett Dr. Brennanen. Miért? – szegezte neki a kérdést.

- Ő az egyetlen, aki segíthet bebizonyítani, hogy ártatlan vagyok.

- Ne nevettessen.

- Hinnie kell nekem – Downs hangja el-elcsuklott. Mintha feladta volna a reményt, hogy valaha valaki meghallja, amit mond. – Nem én öltem meg a családomat. Nem én öltem meg Vince McVicart.

Hosszan néztek egymásra. Az ügynöknő összehúzott szemöldökkel próbált olvasni a férfi arcáról, szeméből. A hazugság metakommunikációs jeleit kereste, de nem találta. Végül úgy döntött, ad neki egy esélyt. Megitta poharából a maradék kávét, majd papírt és tollat vett elő a jegyzeteléshez.

- Mondja el, hogy mi történt.

 

- Regressziós hipnózis – magyarázta Sweets. – Dr. Erik Canvas fő kutatási területe. Olyan eljárást próbált kidolgozni, amivel képes manipulálni a páciensei emlékeit.

- És sikerült neki? – kérdezte Booth. Tempe csendben figyelt.

- Igen. Legalábbis részben. A múltban történő eseményeket nem változtathatja meg, az a kísérleti alany agyának maradandó károsodásához vezetne. Az ember összezavarodik, ha az emlékei ellentmondanak egymásnak. De a kevésbé jelentős, vagy már a feledés homályába veszett történéseket eredményesen lehet vele befolyásolni. Canvas az eljárással úgy alakítja az alanyok emlékeit, hogy eszükbe juthassanak olyan részletek, amiket már elfelejtettek, vagy az adott helyzetben nem tartottak fontosnak, és ezért nem jegyeztek meg.

- Hogyan? – kérdezett ismét Booth.

- Gyógyszerekkel. És külső stimulációval. A hangok, illatok, érzések mind segítenek elhitetni a pácienssel, hogy amit átél, az a valóság.

Tempe beleborzongott a fiatal pszichológus szavaiba. A hideg futkosott a hátán, hogy mindaz, amit átélt, mindaz, amit Andy tett, kettejük közös élményei valóban megtörténtek-e vagy csak kívülről érkező hatások voltak az eljárás részeként. Canvas kiválasztott egy személyt az életéből, akivel régen kapcsolatban volt és megpróbálta elérni, hogy megbízzon benne. Vajon mi mindent tett volna még meg a cél érdekében?...

Most már tudta, mit akart tőle a két férfi. Információt. Canvas felerősítette az érdeklődését a titokzatos sms iránt, és megpróbálta elérni, hogy mondja el valakinek. A szülei nem jöhettek szóba, hiszen velük már nem találkozott, aznap éjjel látta őket utoljára, mielőtt elmenekültek a városból – és az emlékeket nem lehet ilyen drasztikusan megváltoztatni, mert abba az alany szó szerint beleőrül, a keresett információ pedig örökre elveszik. Már így sem gondolt soha arra az sms-re. Arról a szörnyű napról csak az maradt meg benne, hogy üres volt a házuk, amikor hazaértek, nem pedig egy olyan üzenet, amit amúgy sem értett…

- Képes leszek rá, hogy különválasszam a valódi emlékeimet a most kapottaktól? – kérdezte Sweetset, a higgadt tudós hangján, de legbelül rettegett a választól.

- A lényegeseket igen. A lényegteleneket pedig majd elfelejti – mondta némi tűnődés után a pszichológus, azonban hangjában több volt a bátorítás, mint a meggyőződés. – De mindenképp időbe telik – tette még hozzá.

A nő hátradőlt a párnán és sóhajtva hunyta le a szemét. Gyűlölte azokat, akik ezt tették vele. Gyűlölte a kórházi fertőtlenítőszer mindent betöltő szagát. Gyűlölte a fájdalmat, amit érzett. De leginkább azt gyűlölte, hogy már nem volt biztos abban, hogy amit most él át, az valóban megtörténik-e, vagy ez is csak a kísérlet része.