|
o.n.: Különös álmok/8. (befejező rész)
- Az apám… bűnöző volt – kezdte Downs. – De persze én ezt nem tudtam róla. Tagja volt annak a csoportnak, aminek annak idején McVicar és a Keenan-házaspár is. Keenanék az egyik akciójuk során egy terroristák által kifejlesztett tömegpusztító fegyver terveire bukkantak. A nemzetközi terrorista szervezet titokban akarta tartani a terveket. Nekik nem számított, mi ennek az ára. Max Keenan elrejtette a terveket, nevet változtatott és a családjával együtt felszívódott, de McVicar kereste őket. Összeállt az apámmal és együtt kutattak Keenanék után. Végül az apám találta meg a családot, és Keenanéknek épp csak arra volt idejük, hogy a terveket máshová rejtsék, egy szigorúan őrzött bank széfjébe.
Apám megfenyegette Maxet, hogy megöli a feleségét, ha nem árulja el neki, hol a rejtekhelye. De a gyerekeit nem bántotta volna. Az apám soha nem bántott gyerekeket. Távolról figyelte a házukat és látta, ahogyan a lány megnézi a telefon kijelzőjét. Az információt, amit Max Keenan végül nem küldött el neki, inkább elmenekült a feleségével együtt, magukra hagyva a gyerekeiket. Azonban McVicarnak már nem tudta elmondani, hol laktak. A beszélgetés közepén lelőtték. Én is ott voltam vele, a parkban, és az egész család. A terroristák csak engem hagytak életben, azután bírók és esküdtek megvesztegetésével és megfélemlítésével elérték, hogy engem ítéljenek el a gyilkosságokért.
McVicar felszívódott. Nem is láttam, hogy az apám kivel beszélget – a férfi hangja most először csuklott meg. – Fiatal voltam és szemtelen. Anyámmal veszekedtem valami iskolai balhé miatt. Már nem is emlékszem rá, mi volt az. Csak arra, hogy az utolsó beszélgetésünk ingerült volt – Downs szemébe könnyek gyűltek. Perotta türelmesen kivárta, amíg összeszedi magát, addig felvázolta a jegyzetlapon a történteket és a résztvevők közötti kapcsolati hálót. A történet kisvártatva folytatódott.
- A sors úgy hozta, hogy végül McVicar is ugyanabba a börtönbe került, ahol engem tartottak fogva. Akkor keresett meg Max Keenan. Elhitette velem, hogy McVicar a felelős a családom haláláért… És tulajdonképpen így is volt. Felbérelt, hogy öljem meg. Alig egy hét volt hátra a kivégzésemig, úgyhogy elvállaltam. Az én életemnek már mindegy volt, de azt gondoltam, bosszút állhatok a családomért. Nem tudtam, ki volt az apám és miket tett, hogy ismerte Keenanéket is, egészen addig, amíg sarokba nem szorítottam McVicart a börtönben. Ő akkor elmondott nekem mindent. Az apámról, a tervekről, Max Keenanről, a terroristákról. És Max lányáról, aki talán tudja, hol vannak a tervek. Azzal bizonyíthatnám, hogy a történetem igaz.
Ahogy McVicart hallgattam, egyszercsak egy lövés dördült, a semmiből, ő pedig holtan rogyott össze. A ballisztikai vizsgálat igazolta, hogy nem én lőttem le. Az ügy lezárásáig a kivégzésemet elnapolták. Tudtam, hogy a terroristák végeztek McVicarral, vagy legalábbis valaki, az ő parancsukra. Nem vártam meg, amíg eltussolják a dolgot és újra engem kevernek gyanúba, hanem megszöktem. A börtönben megismerkedtem Dr. Erik Canvasszal, aki a regressziós hipnózis szakértője. Amikor szabadlábra helyezték, megkerestem és a segítségét kértem. Nem állt szándékomban bántani Dr. Brennant és a kislányát. Csak azt szerettem volna, hogy valaki végre higgyen nekem…
- Miért nem kérdezte meg egyszerűen Bonestól annak a széfnek a számát? – kérdezte dühösen Booth, amikor Perotta a kórházban összefoglalta nekik Downs tanúvallomását.
- Nem emlékeztem volna rá – válaszolta Tempe. – Arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán elolvastam azt az sms-t.
- A szülei eltűnése érzelmi sokkot okozott, ami a lényegtelennek tűnő emlékeket kitörölte. Dr. Canvas tudta ezt, hatalmas koponya, elképesztő szaktekintély… – kotyogott közbe tudálékosan Sweets, de Booth egy pillantása elhallgattatta. Zavarában inkább tovább kortyolta a kávéját, amit nemrég vásárolt az automatából. Az ital azonban keserű volt, mert a gépből épp akkor fogyott ki a cukor, ráadásul olyan forró, hogy végigperzselte a pszichológus torkát, akinek erre könnybe lábadt a szeme és kipirult az arca, de azért hősiesen lenyelte a folyadékot. Perotta ügynök halkan kuncogott a jeleneten.
Tempe papírt és tollat kért, és sietve lefirkantotta rá a bank nevét és a széf sorszámát. Csak arra vágyott, hogy egyedül legyen, rendezhesse gondolatait, eldönthesse, teret enged-e a lelkéből előtörni készülő érzésnek, a bensőjében visszhangzó „Nem bízok benned!” üvöltéseknek. Felhúzzon-e maga köré egy újabb falat, fájdalmának, csalódottságának és félelmeinek minden eddiginél erősebb tégláiból. Elhiggye-e, hogy ezúttal tényleg a valóságot éli, nem pedig csak álmodik.
Sweets és Perotta elköszöntek, és Booth is távozni készült, hogy szerelme pihenhessen. Ez volt az orvos utasítása. Búcsúzóul még megölelte őt.
- Mindig itt leszek neked. Nem számít, mire emlékszel, nem számít, mit felejtesz el, én melletted állok. Mindig, és örökké – súgta a fülébe.
Ahogy becsukódott mögötte a kórterem ajtaja, a nőből kitört a zokogás…
VÉGE
Special thanks to: Claire & olvasó
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
