- Mi volt a papíron? Amit Gilberttől vettél el... - délután találkoztam Gabriellel, és minden fajta kertelés nélkül letámadtam a kérdéssel.

- Azt hittem, végeztél a nyomozással. - szigorúan nézett rám, majd pillantása egyetlen, futó másodpercre letévedt a kötésre a karomon.

- Én végeztem, de a szüleim nem. - feleltem, és egyenesen néztem a szemébe. Mikor elindultam otthonról, már sejtettem hogy ez a beszélgetés nem lesz egyszerű. Eddig próbáltam kerülni a témát, de most már eljött az ideje, hogy felhozzam. Felsóhajtottam... - Nem akarom, hogy te találd meg a gyilkost. - mondtam ki kereken.

Tekintetemet mereven, elszántan mélyesztettem a zöld pillantásba, Gabriel arca azonban meg sem rezdült. Csendben nézett velem farkasszemet, én pedig egyre idegesebb lettem. A szívem a torkomban dobogott.

"Mondj már valamit!" - könyörögtem magamban.

- Tessék. - szólalt meg végül, és kezembe adta a kis papírfecnit. Nem néztem meg, mi van ráírva, csak zsebre tettem szótlanul. - Ez úgy sem változtat semmin.

De én azt akartam, hogy változtasson! Azt akartam, hogy abbahagyja ezt az őrületet! Lassan fújtam ki a levegőt. Akár mennyire feszített belülről az indulat, kívül ezt nem mutattam. Egy hisztis kislány hozzáállásával Gabrielnél semmire sem mennék.

- Kérlek... - mondtam halkan.

- Mire? - tekintetemet a két szeme közt járattam, de nem feleltem. Rámförmedt. - Mondd ki, Lorean! - összerezzentem. Rövid szünet után végül fogaim között szűrve a szavakat kimondtam.

- Arra, hogy ne akarj bosszút állni... Ne válj gyilkossá! - hangom remegett az elfojtott érzésektől.

- Miért? - vetette oda a kérdést, csak úgy félvállról. Elegem volt a manipulatív hülyeségeiből! Elvesztettem a kontrollt.

- Miért? Szerinted miért?! Semmi kedvem végignézni, ahogy börtönbe csuknak csak azért, mert képtelen vagy belenyugodni a nővéred elvesztésébe! Azt hiszed, hogy attól mert bűnöző vagy, rád már nem is vonatkoznak a törvények! Pontosan olyan vagy, mint a szüleim! Egy arrogáns, önfejű, elkeseredett, szánalmas idióta aki képtelen felejteni, és meg sem próbálja megtalálni a boldogságát! - kiabáltam teli torokból.

- Ugyan, Lorean! Azt gondoltad talán, hogy majd ha fény derül az igazságra, minden rendben lesz, a szüleid elkapják a gyilkost mi pedig élünk tovább boldogan? - higgadtan, szinte gúnyos hanglejtéssel beszélt. - A múltadtól nem tudsz megszabadulni. Soha!

Szinte csillagokat láttam a haragtól... Tele voltam tehetetlen dühvel, és amiért a leginkább gyűlöltem, az nem a lekezelő hangsúly, vagy a lesajnáló arckifejezés volt, hanem az érzés, hogy amit mond az talán az igazság...

- Naiv vagy, Lorean! - az utolsó csepp. Pofonvágtam.

Erre egyikünk sem számított... Másodpercekig csak pislogni tudtam, Gabriel hasonlóképpen. Mikor végre felocsúdtam, tekintete már teljesen mást tükrözött. A köztünk lévő feszültség gyakorlatilag megszűnt, mint egy elekromos kisülésnél. Már egyáltalán nem éreztem idegességet. Egy darabig még néztünk egymásra; próbáltunk rájönni, mi a fene történt. Végül én bátorkodtam megszólalni.

- Megérdemelted... - mondtam halkan.

- Meg. - értett egyet. - Legalább jól esett? - kérdezte. Bólintottam. - Azért ne szokj hozzá...

Pár másodperc néma hatásszünet után hangosan felnevettem.

Az előző percben még majd szétrobbantam az idegességtől és haragtól, most pedig minden fajta feszültség elszállt a szívemből. Ez persze nem oldotta meg a problémát. Odébb sétálva leültem egy padra. Hideg volt, de nem törődtem vele. Gabriel helyet foglalt mellettem és visszatérve az eredeti témára kijelentette:

- Sajnálom, de nem tudsz megállítani. - hangja bocsánatkérőn csengett, de az elhatározása sziklaszilárdnak tűnt.

- Marianne ezt akarná? - próbálkoztam a sablon szöveggel, bár nem sok sikert remélve. - Ha a nővéred még élne...

- Ha Marianne még élne, nem kellene ezt csinálom. - vágott a szavamba. Nem emelte fel a hangját, de éreztem az ingerültségét.

- Nem kell... - emeltem ki a szót. Hangom ismét elhalkult, elkomolyodtam. - Senki nem várja tőled, hogy ezt csináld.

- De én elvárom magamtól! - nagyon mély pontot érinthettem, mert Gabriel nem nézett a szemembe. - Most, hogy Marianne nincs többé, semmi másom nem maradt... - egészen halkan beszélt.

Tudtam, hogy ezek a szavak nagyon nehezen hagyják el az ajkát. És az érzést is tökéletesen ismertem... Tudtam milyen, ha kapaszkodóra van szükséged - ilyenkor az ember a legkisebb dologgal is beérné, és egy nyomozás, egy doboz, vagy épp a bosszú épp elég stabil pont erre a célra... Ahogy Gabrielt figyeltem, lassan megfogalmazódott bennem, hogy tulajdonképpen én is pontosan ugyan ebbe a csapdába kerültem. A titok - az érzés, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzetemmel belekergetett egy önfejű elhatározásba...

Pótcselekvés... - megértettem. Megértettem, mit érez Anya és Apa. Mit éreznek már huszonegy éve, de ettől csak még inkább csalódott lettem. Szememet égetni kezdték a kitörni készülő forró könnycseppek, de nem engedtem nekik. Nem akartam, hogy Gabriel is ide jusson. Azt akartam, hogy neki igenis legyen kapaszkodója.

- Én itt vagyok... - szólaltam meg egészen halkan. A szívem ismét hevesebben kezdett el verni, a gondolataim pedig összekuszálódtak. A zöld szemek megkeresték a pillantásomat. Reménnyel telve kutattam bennük, de végül csalódnom kellett.

- Sajnálom, Lorean... - mutatóujját felemelve végigsimított az arcomon. - Sajnálom. - ismételte.

Annyi mindent akartam még neki mondani, mikor ezt először végiggondoltam, egy rakat érvet gyűjtöttem össze, amit majd a fejéhez vághatok. De a gondolataim mostanra összekuszálódtak, nem is tudtam igazán belegondolni, miről beszélgetünk éppen. Gabriel valahogy lecsendesítette a fejemben tomboló vihart - csak néztem a szemébe, a pillantása pedig belémfojtotta a szót.

Közelebb hajolt - azt hittem meg fog csókolni, de nem tette. Helyette mosolyogva megkérdezte:

- Eljössz holnap este az Apolló Bisztróba?

- Te most randira hívsz? - kérdeztem kissé hátrébb húzódva, hogy jobban lássam az arcát. Megütközve tapasztaltam, hogy a pasis mosolyát leszámítva komolynak tűnt; nem viccelt.

- Miért ne? - billentette kissé oldalra a fejét, majd kezével óvatosan kisimított egy tincset a homlokomból.

- Hát... Jó... - feleltem kissé bizonytalanul, Gabrielnek azonban ez is elég volt. Hirtelen felállt mellőlem a padról és még futólag odavetette, hogy majd felhív. Megszűnt a varázs. Összevont szemöldökkel bámultam a hátát, ahogy távolodott.

- Várj! - kiáltottam utána, mire szembefordult velem, én pedig a keze után kapva megálltam előtte. Nagyot tévedtem... A varázsnak mégsem szakadt vége; ahogy tekintetét az enyémbe fúrta, a hirtelen szerzett lendületem köddé vált, én pedig álltam ott a ki nem mondott szavakkal a nyelvem hegyén, és ismét képtelen voltam megszólalni.

Hagytam, hogy a pillantásom beszéljen helyettem... Párát fújtam a levegőbe, és a gomolygó felhőn át bámultam rá. Igyekeztem minél inkább beengedni. Tudnia kellett, mit érzek, hogy mennyire nem akarom, hogy baja essen... Vagy bajba kerüljön... Vagy... Megfogalmazni képtelen lettem volna, ahhoz túl zavaros és bonyolult volt ez az egész helyzet, de éreztem.

Tekintete megváltozott, szinte perzselni kezdett. Csak remélni tudtam, hogy ez annak a jele, hogy megértette, amit "mondani" próbáltam... Akár hogy is, nem bírtam tovább. Elkaptam a tekintetem, és elengedtem a kezét. Pár másodpercig szótlanul bámultam a cipőm orrát, majd éreztem, ahogy forró ajkak érintik az arcomat. Lehunytam a szemem, és vártam.

Tudtam, hogy mire kinyitom, már nem lesz ott...

- Nocsak! - a hang a hátam mögül érkezett. Ismerős volt, de nem tudtam volna beazonosítani. Megpördülve Layla Carlton-t pillantottam meg, aki sokat mondó mosollyal az arcán közeledett felém. Valahogy nem örültem neki...

- Te mit keresel itt? - kérdeztem cseppet sem barátságosan.

- Erre jártam. - vonta meg a vállát. - De gondoltam nem zavarlak titeket.

"Most is zavarsz..." - jegyeztem meg gondolatban, de helyette inkább csak egy kérdést tettem fel.

- Mennyit hallottál?

- Eleget. - hangzott a rövid felelet. - De nyugi! Tudom, hogy semmi közöm hozzá, nem is akarok beleszólni...

- De? - éreztem, hogy itt még nincs vége a mondatnak.

- De nem fogod tudni lebeszélni arról, hogy megölje a nővére gyilkosát. - jelentette ki, csak úgy mellékesen. Nem mintha magamtól ezt nem érzékeltem volna, de azért reménykedtem az ellenkezőjében. Az viszont sokkal jobban érdekelt, Layla Carlton miért mondja  ezt.

- Honnan tudod? - kérdeztem.

- Onnan, hogy én is próbáltam meggyőzni. - éreztem, ahogy valami féle köd ereszkedik az agyamra, és egyre inkább öli az értelmes gondolatokat, mindnek a helyére azt plántálva, hogy nyúzzam meg elevenen a csajt.

Miért is haragszom rá ennyire? - kérdeztem magamtól.

- Mi van köztetek Gabriellel? - gyakorlatilag támadólag vetettem oda a kérdést, magamat is meglepve ezzel a hirtelen agresszióval.

- Már semmi. Valójában annak idején sem volt semmi... - Layla higgadt maradt, fel sem vette a sértő hangsúlyomat, vagy a perzselő pillantást. Olyan nyugodtan nézett a szemembe, mintha mi sem történt volna. A ragyogó, kék tenger leginkább azt az érzést keltette bennem, hogy kitörni készülő vadállat vagyok, ő pedig az idomár - nem tetszett ez a szereposztás.

- Egyszer majd elmesélem. - tette még hozzá egy mosollyal.

- Most. - erőltettem ellentmondást nem tűrő hangon. Egy pillanatig még nézett rám fürkésző tekintettel, majd bólintott.

- Hát jó...

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.01.27. 21:17 PÜT Szóval, mivel 3 rész óta nem komiztam, most egyben fogom pótolni. Először is a 15. résszel olyan csavart hoztál, ami eszembe nem jutott volna soha, nagyon felkeltetted az érdeklődésemet és bízom benne, hogy lesz még ilyen visszatekintés, ahogy sejtem vagy remélem a következő részben, talán??? Remélem egy kicsit többet megtudunk Laylaról és Gabrielről!!!!  És nagyon jó, hogy folyamatosan olvashatjuk Lorean gondolatait!!! A Gabriel-Lorean párbeszédek pedig a kedvenceim!!! Na és Gabriel viselkedése bizonyos helyzetekben... na igen... nagyon ott van! engem legalább is teljesen magával ragad! Szóval nagy gratula Sophie ismét!!!!!!!! És egy még nagyobb KK!!!!!!!!