|
PÜT: A kezdet/10.
Sok szeretettel ajánlom Olvasómnak!
„Perez belépett és becsukta maga mögött az ajtót...”
Annyiszor átgondoltam, megfogalmaztam és elterveztem, hogy mit fogok neki mondani... És most, hogy itt állok előtte... A szemébe nézek, ő pedig az enyémbe és egy hang sem jön ki a torkomon. Az összeszedett gondolatok eltűntek, teljes káosz van a fejemben... Ahogy itt áll előttem, abban a lehelet vékony kis selyem köntösében, ami látni engedi tökéletes alakjának körvonalait és domborulatait... Nem megy... Nem tudok másra gondolni, csak hogy mennyire hiányzott... Hogy semmi másra nem vágyok jobban, csak arra, hogy magamhoz ölelhessem és megcsókolhassam... Még egyszer... Utoljára talán... Mert ha előbb beszélek... Akkor... Utána lehet, hogy nem lesz rá alkalmam többé. De ha megcsókolom és nem tudok leállni... Mint legutóbb... Ááááá... Miért ilyen nehéz ez? Persze tisztában vagyok vele, hogy miért... Mert az igazság néha fáj, főleg ha előtte hazudtunk az illetőnek... Talán megérti, hogy miért tettem... De az is lehet, hogy soha. De most, hogy újra szabad lehetek muszáj tiszta lappal indítanom, és ez csak úgy lehetséges, ha bevallom a tetteimnek a valódi okát, hogy miért kényszerültem olyan szörnyű dolgok megtételére... Lehet, hogy soha többet nem bízik majd meg bennem... De vállalnom kell a kockázatot!... Ahogy itt áll, szinte belelátok a fejébe, ahogy próbál racionális magyarázatot találni az ittlétemre, de csak találgat... Még sok mindent nem tudok róla... De mégis, mintha már ezer éve ismerném... A kemény, rideg külső, amely valójában egy nagyon érzékeny lelket takar... – mosolyodott el, majd közelebb lépett a nőhöz...
És újra itt van... A lakásomban... Csak úgy, minden ellenvetés, kérdés nélkül beengedtem. Hogy történhet ez meg már megint? Miért teszek irracionális dolgokat, ha róla van szó? Már rég el kellett volna felejtenem, ami szinte sikerült is... De nem... Még sem, mert most újra itt van, és kezdődik minden elölről... Nem tudom kontrollálni a tetteimet, megint elvesztem a fejem... Pedig megfogadtam, hogy ez nem fog megismétlődni... És a legbosszantóbb, hogy az sem érdekel, hogy hogy szabadult ki... Vagyis érdekel, de most nem ez a fontos, hanem az, hogy itt van... Itt... Előttem. Nem vérbe fagyva, mint az álmomban, de nem is rabruhában, mint ahogy gondoltam... Teljesen hétköznapi ruhában, amiben annyira jól néz ki... Na tessék már megint kezdem... Semmivel sem különb, mint a többi férfi, akivel dolgom volt. Rendelkezik azokkal a tipikus jegyekkel, amik egy férfit jellemeznek. És alig ismerem, ráadásul bűnöző... Szóval Tempernace térj észhez! Tessékeld ki a lakásodból, még mielőtt megszólalhatna! Ez az, ezzel elejét veszem mindenféle esztelen dolognak, ami történhetne... Na gyerünk! Ő csak az emberi faj egy hímnemű egyede, semmi több... És kész!... Óóóó, ezt én sem hiszem el igazán! Hogyne lenne több!!! A szex valami eszméletlen vele, és... És... Nem tudom, de van benne valami, amit nem tudok megmagyarázni... Ha Angela itt lenne, biztos meg tudná fogalmazni... De ha a tudományra gondolok, akkor olyan érzésem van, mintha mágnesként vonzana magához, de olyan erővel, ami ellen nem lehet semmit se tenni. Persze tudom, hogy mindez kémia és a hormonok hatása... De hiába a tudásom, az eszemmel nem tudom meggyőzni a testem arról, hogy máshogy cselekedjen. A szívverésemet nem tudom lelassítani, az egész testemet átjáró bizsergést nem tudom kikapcsolni és az agyam is teljesen máshol jár... Csak azon, hogy a karjaiba zuhanjak, hogy újra érezzem ajakinak ízét... Most érzem igazán, hogy mennyire hiányzott, és arra vágyom, bárcsak még a fogságában lennék, de csak az övében. Jézusom, ezt most tényleg kigondoltam? Most már biztos, hogy elment az eszem, megtébolyultam! Még jó, hogy a gondolatainknak nincs hangja! Most van itt az idő, véget kell ennek vetnem! El kell küldenem! Most!... Pedig most nem is rémisztett meg... Nem támadott le, mint legutóbb... pedig akkor legalább lett volna indokom, hogy nem tudtam ellenkezni... Bár ezek után, nem hiszem, hogy akartam volna... Nem tudom elküldeni... Elveszek azokban a meleg barna szemeiben... Tehetetlen vagyok... És most még rám is mosolygott... – Brennan visszamosolygott és ő is közelebb lépett a férfihoz..
Nem gondolkodtak tovább, de nem is szólaltak meg, csak hagyták, hogy az ösztöneik irányítsák tetteiket. Ott álltak egymással szemben, testük szinte összeért, de mégsem, hogy továbberősödjön a vágy, amit egymás iránt éreztek. Majd a férfi szorosan átkarolta a nő derekát és magához ölelte, úgy mint még senki mást. Nem akarta elengedni. Brennan beleremegett, ahogy az erős férfi test körbefonta... Nem ellenkezett, ugyanolyan szorosan kulcsolta át karjait Perez nyakán és simult hozzá. Arcuk összeért, de nem néztek egymásra, csak élvezték a pillanatot. Mozdulni sem mertek, nehogy véget érjen ez az érzés. A nő szorosan ölelte a férfi nyakát, majd finoman beletúrt rövid barna hajába, fejét elemelte a vállától, de öleléséből nem akart szabadulni. Martin egyik kezét feljebb csúsztatta a nő hátán, tekintetük újra találkozott, de csak egy pillanat erejéig, mert Brennan nem törődve az észérvekkel megcsókolta a férfit, aki egyáltalán nem ellenkezett, sőt...
A különös ringás lassan vitte őket a csókba, egészen úgy, mint a tenger, melynek ringatása egyszerre bölcsődal és veszély forrása, egyszerre végzet és kaland, s mint aki leszédült a valóság partjairól s csodálkozva észleli, hogy az új elemben, a végzet ismeretlen elemében is tud élni és mozogni. S talán nem is olyan rossz ilyen lassú ringással eltávolodni a parttól, elveszteni minden kapcsolatot a valósággal, s lassan haladni, akarat és szándék nélkül a megsemmisülés felé...
És igen, sikerült elgyengülnöm, hagytam, hogy magával ragadjon a hév és a csókja édes íze, amit mindig érezni akarok. Hajának bársonyos tapintása, ami még így lazán feltűzve is annyira jól áll neki. Legszívesebben kibontanám a köntös fogságából, hogy selymes bőrét tapinthassam, de nem tehetem! Uralkodnom kell magamon! Csak még egy kicsit... érezni akarom, csókolni, ölelni... Mennyivel egyszerűbb lenne, ha most ismerkedtünk volna meg és nem kellene a múltam miatt magyarázkodnom, mert nem kellett volna szembesülnie vele. De nem így történt... El kell engednem, nem hagyhatom, hogy teljesen megbabonázzon és eltérítsen az eredeti tervemtől. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne... Nem lennének külső körülmények, megtörtént események... csak mi lennénk ketten, és semmi más... Térj észhez, és tedd, amit tenned kell! – utasította magát és lassan mindkét kezét felcsúsztatta a nő arcára, hogy véget vessen csókjuknak és finoman eltolja magától. Ajkuk már eltávolodott egymástól, de homlokuk még mindig összeért, tekintetük ismét találkozott, de vágyuk nem csillapodott. Perezben hatalmas harc dúlt. Nem kis önuralomra volt szüksége, hogy kordában tudja tartani érzéseit...
- Mondanom kell valamit. – suttogta. Lehelete bizsergette Brennan bőrét.
- Sejtem, de talán ráér még egy kicsit... – majd újra megcsókolta a férfit, aki viszonozta is azt, de csak egy pillanatra.
- Sajnos nem. Kérlek! – nézett a nőre vágyakozva. Bár minden egyes porcikája Brennan szavaival értett volna egyet, de az esze tudta, hogy ezt nem teheti meg vele...
Milyen könnyen kaphatónak tűntem most. Minden női büszkeségem feladtam ezzel a viselkedéssel. Bár ha jobban belegondolok azt már két hónappal ezelőtt elvesztettem előtte. Biztos azt akarja elmesélni, hogy szabadul ki, és bocsánatot kérni, hogy nem bízott bennem. De meg is kapta a büntetését érte. De igazán mindez most nem érdekel, ezeket ráér elmesélni később is... Vagy talán mégsem, talán jobb lesz, ha én is észhez térek egy kicsit és visszaszorítom a hormonjaimat...
- Rendben, gyere üljünk le. – engedte le karjait a férfi nyakáról, majd a kanapé felé vezette – Hallgatlak.
- Ha az olyan egyszerű lenne. – sóhajtott a férfi és megfogta Brennan kezét – Nem is tudom, hogy hol kezdjem... Tudod, nem olyan rég ismerjük egymást... És így sok mindent nem is tudunk a másikról. A megismerkedésünk sem mondható mindennapinak.
- Hát annak semmiképp sem. – helyeselt a nő egy mosoly kíséretében.
- És még itt a legelején le szeretném szögezni, hogy sohasem akartam olyat tenni, amivel bajba sodornálak, vagy amivel megbántanálak! Sajnos nem volt más választásom. – sütötte le a szemeit Perez. Brennan most kezdett kicsit aggódni, látta a férfi tekintetében a bűntudatot, bár az okát még nem sejtette, hisz a Mara Muertes dolog miatt már két hónappal ezelőtt sem neheztelt rá, akár milyen hihetetlen is.
- Azt szeretném, hogy megtudd az igazat arról, hogy miért is csatlakoztam Ortez bandájához, majd kilenc hónappal ezelőtt.
- Valóban. Erről nem nagyon adódott alkalmunk beszélni. Gondolom megvolt az okod.
- Igen, meg. Sajnos nem volt más választásom... Nem gondoltam, hogy találkozhatok egy olyan nővel, mint te... – tartott egy kis szünetet.
- Ezt nem értem. – nézett rá kérdőn Brennan.
- Igen, ezt sejtettem... – mosolyodott el a férfi - Miattad kockára tettem mindent... És ezt nem felhánytorgatni akarom, csak a mentségemre mondom.
- Most már lehetnél egy kicsit lényegre törőbb, mert nem tudom ezek mit jelentenek. Mi lenne, ha nem köntörfalaznál tovább, hanem elmondanád mit is titkoltál előttem. – lett egy kicsit türelmetlenebb Temperance.
- Nem az...
De mondandóját nem sikerült befejezni, mert a telefon csörgése megzavarta...
- Igen? – szólt bele a telefonba a doktornő.
-Szia Temperance! Art McGregor vagyok. Csak szerettem volna megkérdezni, hogy minden rendben van-e?
- Miért ne lenne? Azt hittem már nem figyeltet.
- Csak egy gyanús alakot láttak a lakásod körül és meg akartam bizonyosodni, hogy...
- Jól vagyok! Köszönöm! Semmi oka az aggodalomra. És fölösleges a „védőőrizet” most már. Nem vagyok veszélyben. Börtönben vannak, akiktől tartanom kellett.
- Tudom, de jobb félni, mint megijedni. Esetleg majd egyszer leülhetnénk beszélgetni... Rólad, Russról... és a szüleidről. Mit szólnál hozzá?
- Talán... Majd egyszer. – ma mindenki beszélgetni akar? - De ha most nem haragszik, egy barátom van nálam és nem szeretném tovább várakoztatni.
- Persze, megértem. Ne haragudj, hogy zavartalak! Jó éjt Temperance!
- Jó éjt! – azzal letette a kagylót, majd visszaült Perez mellé...
- Sajnálom, hol is tartottunk?
- Az igazságnál... – mély levegőt vett és belekezdett. Most vagy soha, gondolta – Nem az vagyok, akinek gondolsz.
Brennan eddig sem sokat értett meg Martin szavaiból, de most végképp semmit...
- Valójában nem voltam bandatag... És nem is vagyok bűnöző... És nem El-Salvadorban élek...
Mi??? Akkor ki ő? Olvastam az aktát. Tudom milyen törvénysértő tettei voltak, tudom mióta dolgozott Orteznek. Azt is melyik börtönben volt. És mégis, most azt mondja, hogy ő nem bűnöző és nem is tartozott a Mara Muertehez? Akkor mégis mit csinált ott hat hónapon keresztül? Most már tényleg nem értek semmit. És miért nem néz a szemembe? Miért gyötör ilyen sokáig, ahelyett, hogy kimondaná végre, ami az... - De gondolatmenetét megszakította a férfi...
- És nem Martin Pereznek hívnak... – most már felnézett, egyenesen a nő szemébe, hogy lássa, hogyan reagál a hallottakra, de egyelőre arca rezzenéstelen volt. Csak azt nem tudta Martin, hogy minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ezt a látszatot fenntartsa. Majd a férfiból elkezdtek áradni a mondatok, hogy mentse, a menthetőt. Nem akarta elveszíteni a doktornőt.
- Azért lettem bandatag, hogy bizonyítékokat gyűjtsek Ramon Ortez és a bandája ellen, hogy végre le tudjuk buktatni őket. Évek óta próbálkoztunk vele, de mind ezidáig sikertelenül. Sok ártatlan áldozatba került. Nem árulhattam el, a valódi kilétemet, mert veszélybe sodortam volna az akciót. Így is nagy kockázatot vállaltam, hogy neked segítettem. Ha kiderült volna, Ortez megölet, vagy ha az FBI fülébe jutott volna... De egyiket sem bántam volna... Soha nem tudtalak volna bántani, még ha beépült ügynökként ez is lett volna a feladatom. Majd kilenc hónapja épültem be, priuszt csináltak nekem, hogy hihető legyen a mesém. Majd fél évnek kellett eltelnie, mire Ortez megbízott bennem annyira, hogy többet megtudhassak a piszkos ügyeiről, a meggyilkolt áldozatokról. Én vezettem nyomra az FBI-t a maradványokat illetően... Akiket később te azonosítottál. Persze, ezt akkor még nem tudtam. Ezért nem hittem neked, mikor azt mondtad, hogy ne menjek vissza, mert lecsuknak... És börtönben sem voltam, azt is csak megrendezték... – kis szünetet tartott, hátha a nő mond valamit, de nem így lett. Csak nézte és nem szólt...
- Mióta megismertelek, azt kívánom, bárcsak ne így kellett volna találkoznunk... Minden más lenne, ha most látnánk egymást először... Esetleg újrakezdhetnénk? Bár tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni tőled... És csak reménykedni tudok, hogy egyszer megbocsátasz majd nekem... – teljesen szembefordult a nővel, majd felé nyújtva a kezét bemutatkozott.
- Seeley Booth különleges ügynök, FBI.
A szobára síri csend ült, bár eddig se volt nagy a hangzavar, de most már talán azt is hallani lehetett volna, ha egy gombostű földet ér. Brennan nem jutott szóhoz, levegőt is alig kapott, de arca még mindig rezzenéstelen volt. Próbálta megemészteni a hallottakat, de ez egyszerre sok volt...
- Temperance... – próbálta szóra bírni a Perezből lett ügynök, de nem sok sikerrel, érezte, hogy ez a vihar előtti csend, ami lassan őrült erővel fog kitörni.
Hogy történhetett ez meg velem? És miért? Hogy bízhattam meg benne? Hittem neki és most kiderül, hogy minden csak hazugság volt, az egész egy szép kis színjáték és én csak a kellék voltam... FBI ügynök... Még egy... És a neve, Booth. Mintha Dr. Goodman is ezt a nevet mondta volna. Nem, az nem lehet... Nem, ennek itt vége, és holnap sem lesz folytatás. Nem akarok többé semmit tőle! Tudtam, hogy hiba és mégsem hallgattam az eszemre... Hányszor győzködtem magam, hogy ne engedjek az érzéseimnek, de hiába... És íme... Megérdemeltem! Ezt mind magamnak köszönhetem... De ez volt az utolsó...
A bizalom törékeny kincs: ha egyszer elnyertük, óriási szabadságot kapunk általa, de ha egyszer elvész, olykor lehetetlen visszaszerezni.
- Temperance! Kérlek, mondj valamit! – fogta meg a nő kezét Booth.
A nő rászegezte tekintetét, amivel szinte ölni lehetett volna, könnyeivel küzdött amennyire csak bírt, nehogy a férfi észre vegye mekkora fájdalmat okozott neki.
- Engedd el a kezem! – lökte el magától a férfit, ellentmondást nem tűrően – Menj el!
- Hallgass meg kérlek! – könyörgött neki a férfi, bár látta, hogy nem sokat ér el vele.
- Azon már túl vagyok... Booth ügynök. És nem vagyok semmi másra kíváncsi, csak azt akarom, hogy hagyj magamra.
- Nem tehettem mást, így is sokat kockáztattam. Meg kell, hogy érts!
- Játszottál velem, végig... Mindvégig. Teljesen értem, de nem muszáj elfogadnom és megbocsátanom. – mondta sértetten Brennan.
- Sajnálom Temperance!
- Ne hívj Temperancenek! Ne hívj sehogy!
- Reméltem, hogy nem így fog végződni mindez.
- Mégis mire számítottál? Hogy mindent elnézek neked és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk és szexelünk egy jót? Hát nagyon tévedsz! – emelte föl most már a hangját a nő.
- Ne mondd ezt kérlek! Tudod, hogy nem így értettem! – próbálta magához ölelni Brennant, de az egy hirtelen mozdulattal kibontakozott az ölelésből és pofonvágta az ügynököt.
- Tűnj el a lakásomból végre! Tűnj már el! – mondta könnyeit visszafojtva, arca szinte már eltorzult a fájdalomtól és a dühtől, amit érzett. Majd kivágta az ajtót.
- Azt tudnod kell, hogy amikor ketten voltunk, az sohasem volt színjáték. És az érzéseim irántad mindig őszinték voltak, abban sohasem hazudtam, egy pillanatra sem! Majdnem meghaltam érted... És újra megtenném, ha ezzel megmenthetnélek! – azzal hátat fordított a nőnek és kilépett az ajtón. Brennan rá sem nézve becsapta mögötte és nekidőlve leroskadt a földre. Most már nem kellett tartania magát, most már nem látta senki, legfőképp Perez vagy Booth nem. Könnyei potyogtak egymás után, arcát áztatva.
Ismét nagyot csalódtam. Pedig megfogadtam, hogy soha nem engedek magamhoz közel senkit, mert annak csak fájdalom a vége. És tessék, íme a bizonyíték. Pedig már egy kicsit kezdtem elhinni Angela teóriáját a szerelemről, de elég gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ez is mind hazugság... Úgy érzem felemészt ez a fájdalom és üresség, amit érzek... És vele kellene holnaptól dolgoznom? Ez képtelenség. Nem, holnap beszélek Dr. Goodmannel, hogy ez nem fog menni...
Már vagy egy órája kuporgott az ajtó előtt a földön, de még mindig nem volt ereje felállni. Szemei vörösek és duzzadtak voltak, szinte alig látott ki rajtuk, bár nem is volt mit néznie, inkább csak bámult maga elé a semmibe.
Hányszor megtapasztaltam már... Mindenki csalódást okoz, mindenki akiben bízok, mindenki, akit megbízhatónak hiszek. Amikor a saját sorsukról van szó, az emberek hazudnak, megváltoznak, majd eltűnnek a sűrű reggeli ködben vagy egy szikla túloldalán... Mások pedig egy új arc vagy személyiség mögé bújnak...
Már éjfél is elmúlt, mire összeszedte magát, felkelt a földről és a szobája felé vette az irányt. Akkor tűnt fel neki, hogy még mindig köntösben van. Belebújt a pizsamájába és leült az ágyára... Csak akkor vette észre, hogy a kis cetli még mindig ott van az éjjeli lámpa alá becsúsztatva, mióta megtalálta. Kivette, széthajtotta és újra elolvasta...
„Fogvatartóból, fogvatartott lett.”
Perceken át nézte a kis papírfecnit és ismét eluralkodott rajta a düh. Hogy írhatott neki ilyet, mikor végig hazudozott. Hogyan hihetne el ezek után neki bármit is??? A következő pillanatban apró darabokra tépte, az amúgy sem nagy „levelet” és kidobta, hogy ne is láthassa többet. Majd bebújt az ágyába, hogy megpróbáljon végre aludni.
Booth letörve hagyta el az épületet. Valahol sejtette, hogy így fog végződni ez az este, de a lelke mélyén azért reménykedett, hogy Temperance megérti majd mit, miért tett. És a remény hal meg ugye utoljára...
Fogalmam sincs, hogy fogunk így majd együtt dolgozni. És még az a jobbik eset, ha ezek után hajlandó lesz erre. És mi van, ha nem? Mit fogok majd mondani Cullen igazgatóhelyettesnek? Vagy mivel magyarázza majd Temperance a főnökének? Meg kell győznöm, hogy akár hogy is érez, ezt a dolgot titokban kell tartanunk. Ez mindkettőnk érdeke. És meg kell próbálnunk együtt működni... Meg fogom győzni! Ez az! Muszáj lesz, még ha nem is lehetünk „úgy”, együtt soha többet... De talán barátok még lehetünk... Bár amire igazán vágyom az nem ez... De kezdetnek most még annak is örülnék...
Már egy taxiban ült és hazafelé tartott nehéz szívvel, egy nehéz nap vagy inkább este után. De az igazán kemény feladat még hátra van és ezt Booth is nagyon jól tudta...
Corrected by Olvasó
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Tudtam, tudtam, tudtam! Egyszerűen a Booth féle karaterből nem lehet kettő?!
Már nagyon vártam, hogy mikor mondod el nekünk, hogy Booth és Perez ugyanaz a két személy! Nagyon jól csináltad, gratulálok PÜT és köszönöm! És még egy hatalmas nagy KK is kapsz! 
de összességében egy nagyon jó rész volt, remek leírásokkal, gondolatokkal, az egyik kedvencem pedig a tengeres hasonlat volt. Gratula hozzá, és várom a folytatást! KK - úgy érzem, közeledünk a vége felé...
És IGEN!!!!!!!!!!!! Teljesen egyet értek dr. Temperenccel, Boothból csak egy van, akárhogy is hívják. Akárhányszor írtál Perezről, PÜT mindig az a bizonyos arc társult hozzá!!!! Nagyszerű gondolat és tökéletes kivitelezés. Ennyi érzelemet rég olvastam már! Mostanság valóban hiányzik a filmből ez a fajta feszültség, az, ami annyira különlegessé tette azt a kapcsolatot, de itt az irásaidban ezek ott vannak. Hatalmas gratuláció még egyszer neked és persze mihamarabb KK!!!!