Emberek jönnek, mennek, az életünkben mindig megismerünk új barátokat és elveszítjük a régiek, sokszor csalódunk, és sokszor érzünk fájdalmat, de vannak olyan emberek, akik csupán emlékükkel teszik szebbé mindennapjainkat…

***

December 25. 18:00

Kora este volt, kellemes téli este a város nyugodt és meghitt. A családok meleg, meghitt környezetben ünnepeltek. Dr. Brennan házában azonban még nem volt se meghittség se nyugalom, idegesen szaladgált konyhájában azt akarta, hogy tökéletesen legyen minden fontos volt számára ez az este. Kopogást zavarta meg az ideges készülődést. Órájára nézett nem tudta ki lehet az, hiszen 7-re várta vendégeit, sietve indult az ajtóhoz…

-         Szia Bones, boldog karácsonyt! – nyújtott át Booth egy csomagot a nőnek

-         Szia, Booth de te mit keresel itt úgy tudtam 7-re jössz? – rakta le a nő a csomagot és folytatta a pakolászást minden percet kihasználva

-         Azért jöttem, hogy segítsek és látom szükséged is van rá… - fogott meg Booth egy adag szalvétát és elkezdte elhelyezni őket az asztalon

-         Még meg kell terítenem, össze kell pakolnom és át kell öltöznöm és nem állok valami fényesen…- mondta Brennan egy szekrénybe félig behajolva

-         Tudod mit, én rendet rakok, te nyugodtan készülj el, jó lesz? – kérdezte Booth

-         Biztos vagy abban, hogy elbírsz vele?- kételkedett a nő

-         Tudod munkamegosztás, te főztél én takarítok, menj csak! – mosolyodott el Booth és kivett egy halom tányért a nő kezéből

-         Köszönöm, nem sokára itt vagyok… - indult el Brennan a háló felé

Nem sok idő telt el és Bones már el is készült, ahogy kilépett a szobából tátva maradt a szája a látványtól. Booth rendet rakott, megterített éppen az utolsó simításokat végezte mikor meglátta a nőt.

-         Booth én azt hiszem alá becsültem a képességeidet ez lenyűgöző! – ámuldozott Brennan

-         Én azt hiszem te is elég jó munkát végeztél, igazán csinos vagy…- mondta a férfi közben hatalmasakat nyelt csodálattal töltötte el a nő látványa, gyönyörű volt…

-         Hát köszönöm… pirult el a nő

-         Ami igaz az igaz… - mondta a férfi, amitől a nő még kényelmetlenebbül érezte magát

Csöngettek… Brennan sietve rohant az ajtóhoz ahol Max várakozott.

-         Szia, kicsim! – ölelte meg a férfi a lányát

-         Szia, apa jó hogy itt vagy! – mosolyodott el a nő

-         Szia, Max! – ordított ki Booth a konyhából

-         Booth te miért vagy ilyen korán itt?- indult el a férfi a lakásba

-         Jöttem, hogy segítsek!- nyújtotta Booth a kezét

-         Aha, segíteni, mi? – szorította meg Max Booth kezét miközben csipkelődően mosolygott, ismerve a férfi érzéseit

-         Nem tudom, mire gondolsz…- mosolyodott el Booth is elhúzva a kezét

-         Apa bekapcsolod a karácsonyfaégőket?- kiabálta ki Brennan a másik szobából

-         Persze kicsim! – törte meg Max a beszélgetést a férfival

Nem telt el sok idő mikor a többiek is megérkeztek Hodgins és Angela, Cam és a lánya csak Sweets és Elisa hiányzott…

-         Nem beszélt valaki Sweetsel vagy Elisával? – kérdezte Hodgins behúzva a széket maga alá, de választ már a csengő adott számára

-         Megyek…- pattant fel Booth a székből kinyitotta az ajtót, pár pillanatig csend volt majd az ebédlőben ülők csak Booth hangos nevetését hallották fogalmuk sem volt, hogy mi történt…

-         Sweets te hogy nézel ki? – törölte le Booth a nevetéstél kigördülő könnycseppet

-         Én mondtam, hogy ne így jöjjön! – mutatott Elisa Sweets mikulás sapkájára és vatta szakállára, ami arcán félig lecsúszva még viccesebb ábrázatot nyújtott, Sweets csengős sapkájával és hátán hordott hatalmas zsákkal vonult végig a lakáson Booth és Elisa nevetve követte, de ahogy a többiek meglátták ők sem bírták ki, hogy ne nevessenek.

-         Sweets mi az isten van rajtad? Vagy hívjalak inkább Télapónak? – próbált Hodgins a nevetését visszafojtva kérdezni

-         Ez kérem egy nagyon hiteles mikulás ruha, ami tükrözi az ünnep hangulatát! – mondta Sweets és zsákját a földre tette

-         Hiteles? – csipkelődött Booth

-         Próbálj meg te az utolsó pillanatban jelmezt szerezni! – ült le Sweets is az asztalhoz

-         Szerintem dr. Sweets jelmeze igazán mulatságos és ezért kellő hangulatot adott az estéhez. – jelentette ki Brennan teljes komolysággal

-         Na, látjátok, köszönöm… - mosolyodott el Sweets

Szép estét töltöttek el együtt, tökéletes alkalom a meghitt baráti beszélgetésre, nevetésre a kapcsolatok szorosabbra fűzésére, régi dolgok eltemetésére és ez sikerült is. Már éjfél is elmúlt mikor mindenki hazament csak Booth és Brennan pakolgatták a koszos edényeket…

-         Igazán nem kell segítened! –mondta Brennan a mosogatógépbe pakolva a tányérokat

-         De én szeretnék! – hadakozott Booth minden együtt töltött percért

-         Tudom munkamegosztás blabla… De mi lenne, hogy ha inkább töltenék egy pohár bort? Nincs kedvem pakolni… - mosolyodott el Brennan

-         Őszintén nekem sincs és még az ajándékod sem nézted meg… - fogott Booth két poharat s egy palackbort a kezébe

-         Igaz és még oda sem adtam a tiédet! Várj! – futott el Bones a hálóba

-         Igazán nem kellett volna ajándékot venned. – mondta Booth miközben kitöltötte a bort a poharakba

-         Te is hoztál nem?

-         De…

-         Hát akkor boldog karácsonyt Booth! – nyújtott át egy kis dobozt a férfinak

-         Boldog karácsonyt Bones! – kezdték el mindketten kinyitni az ajándékokat

-         Bones… Bones ez egy Rolex! Én ezt nem fogadhatom el…- maradt tátva Booth szája majd elöntötte az idegesség tudva hogy az ő ajándéka fele ennyibe sem került

-         Booth ajándékot nem adunk vissza, és az eladó szerint ez a tökéletes ajándék úgy, hogy megvettem, de ha nem tetszik…

-         Nem erről van szó csak a te ajándékot nem került ennyibe és… de azért nézd meg…

-         Booth ez gyönyörű! – mondta a nő ahogy kibontotta a férfitól kapott ajándékot. Egy gyönyörű delfines karkötő volt a dobozban

-         Szóval teszik?

-         Gyönyörű…

-         Nézd meg a belsejét! – mondta a férfi a nő megfordította a karkötőt és önkéntelenül elmosolyodott a gravírozás láttán, a karkötő belsején ez szerepelt: Bones

-         Arra gondoltam, hogy ha esetleg egyszer az életben valami elválaszt, minket erről mindig eszedbe jutok…

-         Köszönöm… - ölelte át a nő Bootht

-         Szívesen… - zárta a férfi szorosan a karjai közé a nőt

-         Nézd, esik a hó! – állt fel Brennan és az ablakhoz sietett, a férfi követte

-         Gyönyörű… pont, mint te… - mondta Booth de az utolsó félmondatot csak halkan tette hozzá elnyelve érzéseit, figyelte a nő arcát, ahogy láthatóan elveszett gondolataiban

-         Tessék, nem halottam? – fordult a nő a férfi felé, Booth erőt vett magán megfogta a nő kezét, mély levegőt vett és megpróbálta…

-         Azt mondtam, hogy gyönyörű, pont, mint te.

-         Ez kedves tőled Booth… - sütötte le a nő a szemét

-         Bones… csak próbáljuk meg… adjunk ennek egy esélyt…- nyögte ki a férfi 

-         Minek? – értetlenkedett a nő

-         Kettőnknek…

-         Booth én… nem tudok… nem akarom, hogy csalódj újra…

-         Nem fogunk csalódni… csak próbáljuk meg, kérlek!

-         Honnan tudod?

-         Csak egyszerűen tudom… - lépett a férfi közel a nőhöz arcuk között csak pár centi távolságot hagyva

-         És mi lesz az FBI – jal? – tolta el a nő magától a férfit

-         Nem érdekel… nem érdekel senki és semmi csak te…- mondta a férfi, most a nő lépett közelebb a férfi megfogta az arcát és a szemébe nézett, a nő agyában csak ez ismétlődött: Csak te… nem tudta mit kell tennie, de ahogy a férfi szemébe nézett már tudta jól cselekszik. Arcuk között egyre fogyott a távolság szinte égtek a vágytól és megtették. Forró csókban egyesültek egyikük sem visszakozott vagy kételkedett, ledőltek a falak… és a nő száját csak egy mondat hagyta el:

-         Akarsz ma nálam aludni? – a férfi csak bólintott majd elborította őket a rózsaszínű álom, amiből nem akartak felébredni… hogy mi történt ott, biztosan csak ők tudják, mert ami a csukott ajtók mögött történik az csak rájuk és csak is rájuk tartozik…

***

A lelki társak gondolata még Platóntól származik. Az ókori görög filozófus elképzelése szerint az embereknek négy karjuk, négy lábuk és két arcuk volt. Zeusz fenyegetve érezte magát az erejüktől, ezért kettévágta őket, arra ítélve bennünket, hogy életünkben végig a másik felünket keressük. Ők megtalálták…

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.02.04. 19:40 PÜT Ez annyira szép és megható volt!! Szinte láttam az egész történetet magam előtt! Köszönöm Mercy-k!!! Gratulálok!!!!! KMF!!!