- Ott találkozunk! - kiáltotta a férfi, majd bevágta az ajtót és azonnal indított, hogy egy ezred másodperccel később felsikolthassanak a kocsi kerekei miközben teljes sebességgel lő ki a gépjármű a kórház felé, a haragosan sivító szirénázás közepette.

------

John E. Carroll Kórház, Washington.

Booth a parkolóban mit sem törődve az aktuális forgalmi renddel, füstölgő kerekkel keresztbe fordulva állt meg.

A bejárati ajtó felé futva erősen imádkozott.

Odaérve szinte berúgta a sürgősségi osztály lengőajtóját és egyenesen a betegirányító pulthoz futott.

- Jó napot! Behozták a feleségem, a neve Temperance Brennan….

- Kérem, nyugodjon meg uram! - szakította félbe a nő a férfi ideges hadarását - Mikor hozták be és milyen tünetekkel pontosan?

- Nem tudom, talán fél órája lehetett! A Jefferson intézetbeli robbanásban sérült meg!

- Az intézetbeli sérülteket még vizsgálják, a halottakat pedig…

- Az én feleségem nem halt meg!!! - ordibálta a férfi magából kikelve - Azonnal keresse meg! - kiáltotta a már így is megszeppent nőre, és hogy nyomatékot adjon a szavainak a fegyvertokot a pisztollyal és a jelvényével együtt keményen a márványpultra vágta. A hatalmas csattanásra hirtelen beállt csönd volt a válasz, ahogy minden fej egyszeriben a férfi felé fordult.

- Sajnálom, nézze hölgyem, én csak azt akarom megtudni, hogy hogy van a feleségem. - temette a kezébe az arcát a férfi megtörten.

- Értem uram, de értse meg a robbanásban sokan megsérültek és még nem minden beteg anyaga került gépre. Vannak olyanok is, akik a műtőben vannak, vagy még az ellátásra várnak a folyosókon. - mutatott a nő egy eldugottabb rész felé ahol sokan ültek kiesebb nagyobb zúzódásokkal. Sokan itt-ott véres ruhában várták, hogy egy orvos megvizsgálja őket. Ebben a tömegben szúrta ki Booth Olivert, aki szintén egy csúnya, már alig vérző sebbel a fején üldögélt a széken, a folyosó szélén. Azonnal odarohant hozzá.

- Emlékszik rám, megismer engem? - támadta le a férfit.

Oliver felnézett és felismerte az ügynököt. Bár a férfi nem sok jelentőséget tulajdonított Brennan aktuális kancsijának, arról nem tudhatott, hogy a belépése után Angela érzékletesen elmagyarázta Olivernek miért is olyan harapós a főnöke.

- Persze Booth ügynök.

- Helyes! Tud valamit? Mi történt a laborban? A többiek merre vannak?

- Hogy mi történt azt pontosan magam sem tudom. Nem igazán tudom megmondani, hogy az emlékeim közül mi valódi és mi nem, mert azóta próbálom visszapörgetni az eseményeket, de mindig csak valami zavaros végeredményre jutok, ami logikailag lehetetlen. Az emelvényen álltunk és Angela épp azt magyarázta, hogy a dialektus helyes kiejtése mi lenne, amikor az edény szinte felrobbant. Vagyis azt hiszem, mert robbanást, azt nem hallottam, de minden lángba borult egyszeriben. A következő kép, hogy Dr. Brennan és Angela, Hodgins mellett az emelvény alatt a földön fekszik tőlem nem messze, de hogy hogy kerültem oda, vagy, hogy ők hogyan kerültek oda, arra nem emlékszem. Minden olyan zavaros, azt sem tudom mikor jött a mentő, vagy, hogy a kórházba hogy jutottam be.

- Oké. Most jól figyeljen rám! A többiek állapotáról tud valamit? Bármit?

- Nem sokat. Arra emlékszem, hogy egy mentős Dr. Brennan életjeleit vizsgálta és azt mondja eszméletlen, de többre nem. Sajnálom.

- Semmi baj. Azért remélem, maga jól van!

- Hát a fejem már nem vérzik és nem is nagyon fáj. Csak az aggaszt, hogy emlékszem valami nagyon furcsa dologra, amit sehova sem tudok tenni.

- És pedig?

- Booth ügynök, ne nézzen hülyének, de megmernék esküdni, hogy a tűz előtt közvetlen gyermeksírást halottam, ahogy arra is, hogy ilyen tüzet még életemben nem láttam!

- Ezt hogy érti?

- Fekete volt!

- Úgy érti elborított mindent a fekete füst?

- Nem Booth ügynök. Úgy értem a lángja volt fekete. Feketén égett a nyers acélon, ami lehetetlen.

- Szerintem ezt feltétlen említse majd meg a kihallgatása során, mert fontos lehet.

- Rendben. - kiáltotta Oliver a távozó ügynök után.

Booth visszament a pulthoz, ahol a nővér már várta.

- Jöjjön uram! Megtaláltam a feleségét. A harmadikon van az intenzíven. Jelenleg is vizsgálják.

- Köszönöm! - kiáltotta Booth és átszáguldott a betegek között a lépcsőig, ahol meg sem állva a harmadik emeltig rohant. Szinte berobbant a folyosóra. Mindkét irányba körbepillantott, majd észrevette Maxet, aki karjában Christinnel várakozott egy széken ülve.

Booth odafutott és azonnal felkapta a lányát. Annyira szorosan ölelte meg, hogy a kislány hírtelen megijedt és sírva fakadt.

- Fiam! Mi a fene ütött beléd? - nézett rá a férfi kissé aggódó tekintettel.

- Sajnálom. - ringatta a lányát miközben ő is leült a székre. - Van már valami híred?

- Az orvosok még most is vizsgálják. Az egyikük nem rég azt mondta, hogy a fejsérülése igen komoly.

- Az nem jó!

- Igen. Én is aggódom, de egyelőre mást nem tudok tenni.

- Anya? - nézett a kislány Booth szemébe egyszer csak.

- Anya most bent van, mert fáradt és le kellett feküdnie kicsit, mi pedig megvárjuk, míg kipiheni magát.

- Papi? - nézett a kislány Maxre, mintha csak azt várta volna, hogy a férfi, erősítse meg a hallottakat.

- Nyugodj meg tündérem. - simogatta meg a kislány arcát a férfi. Majd a két kis felé nyújtott kar csábításának engedve átvette a kislányt ismét és ringatni kezdte. Éppen jókor, mert alig egy perc múlva a kórterem ajtaja kinyílt és egy orvos jött ki rajta.

Booth felpattant és azonnal odament a férfihez.

- Hogy van?

- Jó napot a nevem Dr. Silvermann. Neurológus vagyok. Ön a sérült rokona?

- A férje. Vagyis csak a volt férje.

- Rendben, nos, nézze a volt felesége esete igen érdekes. Egy igen komoly és kiterjedt trauma érte a fejét. Már a vizsgálat alatt magához tért azonban az elsődleges eredmények alapján úgy tűnik, hogy egyfajta retrográd amnéziában szenved, a Pszichogén amnézia tüneteit mutatja pontosabban.

- A mit? - nézett kimeredt szemekkel Booth az orvosra.

- A pszichogén, más néven funkcionális, vagy disszociatív amnézia olyan ritka esetekben előforduló retrográd emlékezetzavar, amelynek kialakulása erős stresszhez, vagy traumához köthető, agyi struktúrák, és egyéb idegi mechanizmusok sérülése nélkül.

- Ez még mindig kínai nekem!

- Rendben, tehát a volt felesége amnéziás.

- Mennyire?

- Nos, ez elég érdekes kérdés, de megpróbálom elmagyarázni önnek. Valamiért az agyában kialakult egy gát és minden olyan emlék, ami ezen a gát előtti megmaradt, azonban minden olyan, ami későbbre tehető, tökéletesen elveszett jelenpillanatban. A beteg azt hiszi más az évszám és valószínűleg önre sem emlékszik ugyanis azt állította, hogy hajadon és sosem volt férjnél.

- Más az évszám? De mégis mit mondott mennyi?

- Hát szerinte éppen kétezer hét januárja van.

- Ó te jó ég! Akkor… - fordult hírtelen Christine felé - A lányunkra sem emlékszik?

- Azt hiszem nem.

- És most mit tegyünk doktor úr? Hogy mondjuk meg neki az igazat?

- Nézze, azt javaslom, hogy egyelőre sehogy. A mostani állapotában a psziché elég sérülékeny és a hirtelen rázúdított igazság hatására akár meg is törhet, ami hosszútávon nagyon megnehezítené a beteg felépülését. Vagy akár azt is eredményezheti, hogy a páciens sosem épül fel rendesen. Sajnos azt kell tanácsolnom önnek, hogy egyelőre várnunk kell. Ki kell várni, hogy a memóriazavar helyre álljon.

- És addig mi mit tegyünk? - lépett most már oda Max is.

- Azt javaslom, hogy hagyjanak mindent rá. Meg kell kérdeznem, hogy a beteg életében beállt-e bármilyen jelentősebb változás azóta? Cserélt-e lakást, vagy munkahelyet?

- Nos, ami azt illeti a munkája még mindig ugyan az, leszámítva, hogy kisseb nagyobb változások történtek benne. A lakás már más kérdés. A gyermekünk születésekor közösen vettünk egy házat, amelyben a válásunk óta ott lakik továbbra is. Én visszavásároltam a korábbi lakásomat és most ott élek. Ezt a lakást ő is ismeri.

- Tehát ha jól értem ön most ott lakik, ahol kétezer hétben lakott?

- Igen.

- Ez kapóra jöhet! A megoldás ez esetben egyszerű. Ha a páciens a kiengedésekor még mindig a tünetektől szenved, a legcélszerűbb az lenne, ha önhöz költözne. A munkáját, ha jól értesültem most nem igazán tudja majd ellátni lévén, hogy az intézet leégett, vagy legalább is részben.

- De biztos benne, hogy ez a helyes megoldás?

- Nézze, ezzel a betegséggel kapcsolatban semmi sem biztos, csak remélni lehet, hogy a memória visszatér idővel. Most alszik. Kapott nyugtatót és fájdalomcsillapítót. De a fejsérülést és a memóriazavart leszámítva teljesen egészséges.

- Értem doktor úr. Köszönjük. - köszönt el a távozóban lévő orvostól Max.

Booth csak állt kifejezéstelen arccal és meredt maga elé miközben a hallottakon gondolkozott.

- Hát fiam… - veregette hátba Max a férfit - nem lesz egy sétagalopp az biztos, egyedül.

- Mi? Mi az, hogy egyedül?!

- Booth ahogy látom a te memóriád is hanyatlik kissé. Emlékeztetnem kell téged valóban arra a tényre, hogy kétezer hat decemberében, hogyan váltunk el a lányommal egymástól?

A speciális kérdő arckifejezését látva Max kezdte feladni a dolgot.

- Látom, tényleg részleteznem kell. Tényleg nem emlékszel? Az atya? Russ? A végén egy padhoz bilincselve maradt ott miközben mi elhajtottunk?

Booth arca elfehéredett.

- Oké látom, most már megvan.

- De mi lesz Christinnel? Hova tegyük, míg az anyja egyszer csak majd emlékezni kezd rá?

- Nézd normál körülmények között, azt mondanám, maradjon nálad és mond, hogy az unokahúgod, akire vigyázol. De ugye azt nem kell részleteznem, hogy Tempivel semmi sem tekinthető normál körülménynek?

- Nem.

- Gondoltam. Szóval mivel ő olyan amilyen és főleg mivel az a szakmája ami, és abban verhetetlen, szerintem sec-perc alatt kiszúrná a gyerek csontozatából a genetikai hasonlóságokat. Vagy valami hasonló dolgot és borulna a terv. Szóval van egy őrült ötletem.

- Halljuk.

- Christine elég sokat van velem mostanság, úgyhogy elviszem magammal vidékre kirándulni pár napra, vagy hétre. Ezt még meglátjuk, míg a lányom helyre jön.

- Ezt most komolyan mondod?

- Mondtam, hogy őrült az ötlet.

- Az! De erről szó sem lehet!

- Nézd fiam. - kezdett bele Max lassan - Én nem tudom pontosan mi is történt köztetek az utóbbi időben. De azt igen, hogy a lányom nagyon szeret, még most is. Bár titkolja és megjátssza, hogy már elfelejtett, de engem nehéz átverni. Tudom, hogy soha senki mellet nem volt olyan boldog és nyitott, mint melletted, ahogy azt is, mi maradt belőle a válásotok után…

- Ez bonyolult dolog és…

- Nem! Ne értsd félre! Én nem szólok bele. Ez a ti dolgotok. De most itt a lehetőség, hogy eszébe juttasd miért is szeretett beléd annak idején. És minden percet, amit most nem azzal töltesz, hogy ezt az eszébe juttatnád, azt életed végéig bánni fogod. Hidd el. Tudod én nem sokszor mondtam ilyeneket életem során, de komolyan szorítok nektek, mert kedvellek, még ha ügynök is vagy. Szóval kaptál a sortól egy második lehetőséget. Ne szalaszd el. Ne engedd elmenni Booth, mert többé nem lesz esélyed visszakapni.

- Tudom. - hajtotta le a fejét a férfi.

- Akkor a lányotokat bízd csak rám. Tudod, hogy szeretem és megvédem bármi áron, ha kell. Nálam biztonságban lesz, te pedig minden figyelmed összpontosítsd most csak arra, hogy helyre hozd a hibáitokat. Rendben?

Az ügynök egy kicsit még gondolkodott, de végül belátta, hogy a férfinek ezúttal tökéletesen igaza van. Bólintott egyet.

- Azért elköszönnék tőle.

- Persze.

Booth átvette a kislányát és szorosan megölelte. Majd egy hatalmas puszit nyomott az arcára.

- Szeretlek. Vigyázz magadra és érezd jól magad a nagypapival. Hamarosan találkozunk.

- Szia, apa. - válaszolta egy nagy puszi közepette a kislány. Majd Max és az ő alakja lassan eltűnt a fordulóban a folyosó végén.

Booth leroskadt egy székre. Meg kell várnia, amíg a nyugtatók és altatók hatása eloszlik. - Addig megkeresi a többieket. - döntötte el magában. Hamarosan ismét a nővér pult mellett várakozott.

- Meg is van! Mrs. Montenegró és Mr. Hodgins a negyediken vannak a negyvenhetes kórteremben.

- Köszönöm. - válaszolta Booth, miközben ismét a lépcső felé igyekezett megszólalt a mobilja. Cam számát jelezte a készülék. Mire a negyedikre ért beszámolt mindenről részletesen neki. A nő is elmesélte, hogy a tűzszerészek semmilyen robbanásra utaló gyújtószerkezetet vagy vegyi anyagot nem találtak és azt is, hogy az előzetes vizsgálatok alapján, mégis a tűz gócpontja az emelvényen álló edény közelében lehetett. Booth javasolta, hogy mielőbb hallgassák ki Olivert az esettel kapcsolatban és megbeszélték, hogy amint a nő végzett azonnal a kórházba megy.

A férfi lassan sétált a folyosón a kórteremig. Mikor benyitott egy nővér épp az infúziót kötötte be Jack karjába.

Azonnal az ügynök felé fordult.

- Segíthetek uram?

- Igen. Én Seeley Booth vagyok az FBI-tól és ők itt a kollégáim. Meg tudná mondani, mi van velük?

- Máris hívom a doktor urat. Majd ő elmeséli.

A nővér befejezte a tennivalóját gyorsan és az orvosért ment, aki percek alatt meg is érkezett.

Amikor belépett csodálkozva ismerte fel a férfit újfent.

- Nocsak? Még egy volt feleség? - kérdezte kissé ironikusan a neurológus.

- Nem doktor úr. Szó sincs róla. A kollegáim.

- Értem.

- Mi bajuk van?

- Ez összetett. Az úr kisebb zúzódásokat leszámítva jól van, csak eszméletlen, amit nem értünk még igazán, hogy mitől lehet. Ami a hölgyet illeti, igen csak hasonló sérüléseket szerzett a fején akárcsak a felesége...

- Volt feleségem…

- Hát persze. Bocsánat. Tehát a volt felesége.

- Ez azt jelenti, hogy ő is amnéziás lesz?

Az orvos kissé felderült ezen a feltevésen.

- Nézze uram. Vajmi kevés esélyt látok arra, hogy két beteg, aki még hasonló sérüléseket is szerzett, ugyanolyan következményektől szenvedjen. Főleg akkor, ha ez olyan ritka mellékhatás lenne, mint a Pszichogén amnézia. Nem hiszem, hogy ettől tartanunk kéne. Ami viszont aggaszt a hölgynél szintén az az indokolatlanul, hosszú eszméletlenség. Meg kell, kérdezzem, hogy a tűzeset vizsgálatai megkezdődtek már?

- Igen már zajlanak. Miért kérdezi?

- Mert fontos lenne tudnom, hogy valami mérgező anyagot lélegezhettek-e be, ami indokolná a két betegnél az eszméletlenséget.

- Nos, amennyire én tudom, semmilyen robbanó vagy vegyi anyagot nem találtak eddig.

- Értem. - gondolkozott el az orvos - Akkor egyelőre nem tudunk mást tenni, mint várunk és megfigyeljük őket.

- Köszönöm.

- Esetleg van még más beteg a kórházban, aki szintén hozzátartozója önnek, vagy közeli ismerőse. Csak úgy kérdezem, mert ha van, akkor talán hamarabb…

- Nem doktor úr. Másról egyelőre nincs tudomásom.

- Akkor ez esetben később a vizitnél találkozunk, ha még itt lesz. Viszlát.

- Viszlát. - köszönt el a férfi.

Az orvos távozott. Booth leült egy székre a két ágy közé és hol Angelát, hol Jacket figyelte.

- Tudom, hogy nem ápoltam veletek mostanában túl közeli viszonyt, és azt is, hogy ez a válásunk óta csak rosszabb lett, de ne hagyjatok most cserben kérlek. Fogalmam sincs, hogy Bones hogy fog reagálni majd rám, vagy mit fog szólni, ha rájön, hogy átvertük a saját érdekében. Angela - fogta meg a nő kezét. - Legalább te térj magadhoz, mert te vagy a legjobb barátnője és nélküled nagyon nagy pácban leszünk mind, az biztos.

Pár percig még várakozott a szobában, majd úgy döntött ráfér egy kávé, mert a délutánból, már lassan este lett közben. Kisétált a váróterem kávéautomatájához egy pohár feketére vágyva.

És még csak nem is sejtette, hogy ahogy a kórterem ajtaja becsukódott Angela szemei felpattantak és nő a kiugorva az ágyból ismét elővette a folyosóról lopott gyógyszert, hogy egy újabb adagot Hodginsnak beadva tovább taszítsa a mit sem sejtő férfit a kóma felé.

- Bocs drágám, de senki se állhat az utamba. Az én hatalmamat nem lehet meghaladni - közölte a férfival miközben a tű épp a Branülbe csatlakozott egy ördögi mosoly kíséretében.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.02.08. 18:50 PÜT   Most én mondom, hogy aztaqrva!!!!!!!!!! Amnézia... Angelába belebújt az ősi gonosz... Nagyon remélem, hogy azért nem okoz nagy kárt Hodginsban!!! bele se merek gondolni mi történhet még ezután! Na és, hogy Bones Boothoz költözik... na ott is lesznek dolgok gondolom vagy legalábbis nagyon remélem! Csak majd akkor lesz a legnagyobb gond, ha visszatér az emlékezete... Na mindenesetre nagy gratula Angela!!!!! És türelmetlenül várom a folytatást!!!