Booth kikerekedett szemekkel nézett rá. A nagy Booth is, és a kis Booth is – minekutána Parker is meghallotta Brennan szavait.

- Parancsolsz?

- Terhes vagyok – mondta el Brennan tagoltabban. Nem értette, ez elsőre miért nem volt világos.

- Hogy mi vagy? – kérdezett vissza a gyerek.

- Állapotos vagy? – kérdezett rá újra Booth.

- Igen. Mit nem lehet ezen érteni?

- Egy gyerekkel.

- Homo Sapiensként mással nehéz lenne teherbe esni, mint egy másik emberi ivadékkal. Tudod, falkában, csordában és családban élő egyedekre, és egyéb élőlényekre is jellemző a szaporodás, és…

- Babánk lesz – vágott közbe a férfi a national geographic féle kiselőadásnak.

- Babánk lesz – bólogatott a nő. - Remélem, nem bánod!

- Viccelsz? – kacagott a férfi. – Ez a legjobb hír a héten, leszámítva azt, hogy Parker előkerült.

- És te mit szólsz? – nézett Brennan Parkerre. – Te is örülsz?

- Klassz! – mondta, de mintha a szavai nem azt sugallták volna. – Lesz még egy gyereketek.

- Mindig is úgy gondoltam, hogy három gyereket szeretnék – mosolygott rá Brennan. – Én is szerettem, hogy van egy nagy és erős, okos bátyám. És Christine is imád téged.

- Aha…

- Biztosan a baba is örülni fog annak, hogy ilyen bátyja van.

- Biztos – mosolygott Parker, aztán inkább visszairányította a figyelmét Christine-re.

*

A szomszéd „lakosztályban” kevésbé volt rózsás a hangulat. Sweets és Daisy nem jutottak dűlőre egymással. Sem a kapcsolatukkal. És minden erre irányuló beszélgetésük egyre feszültebbé és kellemetlenebbé vált.

-         Lance, vedd már észre, hogy mi hol létezünk, hol nem! De ez nem egy tündérmese, nem az egyszer volt, hol nem volt, hanem a való élet. Tele fájdalommal és… És én erre nem vagyok képes többé. Nem lesz még egyszer olyan, hogy te meg én, nem lesz olyan, hogy mi. Csak olyan lesz, hogy te, és olyan, hogy én. Két különálló emberi egyed.

-         Ne mondj ilyet.

-         Mást már nem tudok.

-         Daisy, kérlek!

-         De mégis mire, Lance? Mire kérsz?

-         Adj egy esélyt nekem!

-         Esélyt, Lance? Még egyet?

-         Igen. Engedd, hogy bebizonyítsam, minden rendben lehet közöttünk! Esküszöm, nem futamodok meg még egyszer, sosem foglak újra bántani. Ígérem!

-         Ígéred… Majd, és mindjárt, és ígéred. Ne ígérj olyat, Lance, amit nem fogsz betartani, már így is épp eleget csalódtam. Elegem van az ígéretekből, tele van velük a padlás. Rakjam az újabbat a polcra? Bocs, de ott már nincs hely. Vége van, Sweets, vedd tudomásul! – mondta, miközben szedelőzködni kezdett. – Tönkretetted a kapcsolatunkat, sejtekre szaggattad, és nekem adtad a darabkáit. Rám hagytad. De én nem fogom újra összerakni, se veled, se nélküled. Vége a puzzle korszaknak. Tovább fogok lépni, amint készen állok rá, érted? Tovább lépek, és boldog leszek.

-         Ha készen állsz rá?

-         Így van.

-         Szóval még te is szeretsz, Daisy! Még most is szeretsz!

-         És?

-         Akkor ne állj kettőnk útjába!

-         Hogy én állok kettőnk útjába?

-         Igen. A boldogságunkéba.

-         Te nem vártál rám, majd te hagytál újra faképnél. És én állok kettőnk útjába?

-         De ha szeretsz…

-         Csakhogy ez már nem számít. Réges-rég nem számít már.

-         Már hogy a viharba ne számítana?

-         Eddig számított, de ez nem működött. Egészen a legutóbbi szakításunkig számított, és mire mentünk vele? Nem engedted meg neki, hogy működjön. Nem engedted meg a kapcsolatunknak, hogy igazán egész lehessen. Mindent tönkretettél.

-         Hát pontosan ez az! Elrontottam, de nem tenném meg újból! Most minden annyival jobb lehetne!

-         Nem teszem ki magam ennek újra és újra.

-         Nem rontanánk el, hiszen tudjuk, mit veszíthetünk. Egymást, és ezt nem tennénk meg még egyszer.

-         Látod! Ebben igazad van. Nem tesszük meg még egyszer.

-         Vannak dolgok, amiknek nem fordíthatsz hátat, Daisy.

-         Te is megtetted. Hidd el, nekem is menni fog!

-         De te nem vagy ilyen.

-         Olyan vagyok, amilyenné tettél, Lance.

-         És ha te is rádöbbensz, hogy ez így nem jó? Hogy nekünk együtt kellene lennünk?

-         Majd valahogy megbirkózom vele. És boldog leszek azzal, amim van. Nem fogom mindig a többet és jobbat hajszolni. Csak a céljaimat akarom megélni, a többi meg majd jön, ha jönnie kell. És örülni fogok mindennek, ami több és jobb, mint amit elterveztem. Én boldog leszek. Próbálj te is az lenni.

-         Nekem te vagy a boldogság.

-         Sajnálom, ha így gondolod. Éld az életed, én is azt teszem!

-         Daisy!

-         Ég veled, Lance!

-         Daisy, kérlek, ne csináld ezt!

-         Törődj bele! Én is ezt teszem – mondta ki az utolsó mondatot, majd kiment az ajtón.

-         Daisy! Daisy! – Sweets utána akart szaladni, de a kórházi ágy, és a sok sérülése nem engedték meg neki.

És a lány vissza sem nézett, csak ment. Ment, ki az ajtón, el a liftig, majd át a tűzlépcsőhöz, és ott aztán lerogyva egy lépcsőfokra átadta magát a zokogó kétségbeesésnek. Szerette ezt az embert, de még hogy szerette! És mennyit álmodott egy bocsánatról, és egy új kezdetről. De túl sok volt a bántás, a megalázás, a képmutatás, és ezt már nem akarta, soha többé. Most már csak önmaga akart lenni, és semmi más. Senki más. Megadta magának egy új élet esélyét, Ő következett.             

*

A galérián ültek. Túl a nehézségeken, már amennyire túl lehet ezen esni. Eltűnik egy gyerek, megölnek egy ismerőst, és még annyi mindenkit. Kiirtanak egy családot. Túl lehet lenni ezen egyáltalán? Képtelenség. Így és ilyen módon egyszerűen képtelenség. És ők… Ők tovább léptek, legalábbis próbáltak, mert az élet, az bizony nem áll meg. Ezt bizonyította ez az alkalom is. A teljes csapat megjelent a döntésnél – szavazni kellett. Öt doktorált, fantasztikus antropológus jövője volt most a kezükben.

Három hónap alatt látszólag alig változott valami a Jeffersonian csapatánál. Talán Angela és Brennan, hiszen mindkettőjükön elkezdtek meglátszódni a terhesség jelei, a húszhetes gömbölyödő pocakokkal, és egyéb terhességi jegyekkel. Vagy épp Cam, aki összeköltözött Arastooval, és végre elérte az ötvenkilós álomhatárt – a boldogság hizlal. Esetleg Booth, miután kinevezték az FBI igazgatóhelyettesének, bár ez külsőleg nem látszott meg rajta. Vagy Hodgins, aki… Nem, ő tényleg nem változott.

Ám de ott volt Caroline is, ami szintén elég nagy változás, mivel sosem tartotta magát a csapat teljes értékű tagjának, csak a sorozatos megmentőjüknek a törvény kezétől. De ott ült, érdekes és megfejthetetlen ábrázattal. Mint aki tangózni készül, bár erre még a kedvenc bírói előtt sem volt soha hajlandó.

-         Hát – kezdett bele Cam, - eljött a pillanat.

-         Elveszed a gyerekeinket – szomorkodott Hodgins.

-         Nem, csak hagyom, hogy kirepüljenek.

-         Akkor is elveszed a gyerekeinket.

-         Majd jönnek újak.

-         Hodginsnak igaza van, Cam – védte a férjét Angela. - Még most sem tudom elhinni, hogy szétrobbantod a csapatot.

-         Csak egy részét – mondta erre Brennan.

-         Tudom, Angela – nézett Cam a kolléganőjére, - de tegnap mindannyian átvehették a doktori okleveleket, emlékszel? Jó sok pezsgő elfolyt – vigyorgott a nőre.

-         Most nem a férjem fejfájása a téma – mosolygott ő is, mire Hodgins elpirult.

-         Tudom. De ők már címzetesek, mindannyian, így most… Most el kell döntenünk, hogy ki marad, és kit hova ajánlunk. Mert hogy olyan zseniális ajánlóleveleket kapnak a többiek, amilyet még a világ sem látott. Senki nem távozhat üres kézzel. És persze Brennan két szavazattal rendelkezik, mindenki más egyel. Mindenkinek megfelel?

Általános bólogatás volt a válasz, és egy közbevágás.

-         Nekem mennyi beleszólásom van, Drágám?

-         Magának, Caroline? Maga is szavazni akar?

-         Akar a fene! Csak gondoltam megemlítem, hogy tekintettel arra, mi mindent tett Dr. Zachary Addy az FBI igazgatóhelyettesének eltűnt fia ügyében, az FBI vezérigazgatója és a Columbia körzeti legfelsőbb bíróság úgy döntött, hogy próbaidőre kiengedik az elmegyógyintézetből.

-         Micsoda? – kiáltottak fel mindannyian egyszerre, mire Caroline „mosolyogva” folytatta. Csak mert az a mosoly inkább nézett ki vicsornak.

-         Visszakaphatja az állását, de törvényszéki nyomozásokban antropológusként nem vehet részt. A kísérletek elvégzésében csak segédkezhet, de nem végezhet, és nem jelenhet meg szakértő tanúként a bíróságon. Állandó nyomkövetőt kell viselnie az következő öt évben, az állam területét csak engedéllyel hagyhatja el, heti három alkalommal pszichológiai konzultáción kell részt vennie, és az első stiklit követően, legyen az gyorshajtás vagy gyilkosság, viszik a hűvösre. De ő azt mondta, hogy neki ez így tökéletesen megfelel.

-         Úgy érti, hogy kiengedik, és visszatérhet ide? – kérdezett vissza Hodgins, mert nem akarta elhinni. – Komolyan visszakaphatjuk Zachet?

-         Azt hittem, világosan fogalmaztam.

-         Ez überkirály!

-         Nahát! – mosolygott Cam is. – Ez tényleg fantasztikus hír magától, Caroline.

-         Nem csak akkor jövök, ha problémát észlelek.

-         Tényleg? – néztek rá az intézetesek kétkedve.

-         Tényleg.

-         Nekem miért nem szóltál? – érdeklődött Booth. – Nem gondoltad, hogy erről nekem is tudnom kellett volna?

-         El voltál foglalva a plaketted fényesítésével és a gyerekeid képeinek a rendezgetésével. Meg az asszonykádéval.

-         Nem vagyok a felesége – háborgott Brennan.

-         Ami késik, nem múlik, Drágám! Ahogy Zach kijövetele is elég közel van.

-         De az asszisztensi munkát nem tudja ellátni – mondta ki Brennan a nyilvánvalót. – Zach keze sérült, a finommotorikája nem megfelelő. És az ujjvégek idegeinek vérellátása sem elég jó ahhoz, hogy ilyen munkát végezzen.

-         De lehetne az én helyettesem, vagy asszisztensem, vagy segédem, vagy nevezzük, aminek akarjuk! – ajánlotta magát Angela. – Négy hónap, és kétgyerekes anyuka leszek, kell a segítség. Én együtt tudok dolgozni vele, és mivel mérnök-informatikai diplomája is van, alkalmas a szerepre. Ha meg kell, átmehet agyaskodni Brennanékhez.

-         Támogatom – szólt az ötlet mellett Booth, miután Caroline olyan csúnyán megszólta.

-         Én is! – jelentkezett Hodgins és Sweets egymás után, így már csak Cam és Brennan voltak hátra.

-         Ez eddig négy, és mivel ebben az esetben Brennan szava is csak egyet ér, az… - nézett a nőre.

-         Természetesen igent mondok. Szeretem Zachet, és Angela mellett kiváló munkatárs lehet.

-         Akkor hatból hat. Caroline, vállaljuk Zachet.

-         Maga lesz érte a felelős, Dr. Saroyan.

-         Tudom.

-         Ha rosszat tesz, maga is mehet a börtönbe.

-         Megértettem.

-         Bármi kihágás, rossz mozdulat…

-         Caroline! Értettem.

-         Ez esetben, hétfőn kezdhet a kisinas.

-         Köszönjük, Ms. Julian!

-         Na, én megyek, kerítek neki egy lakást, mert ma estére már kiengedik.

-         Csak hozza ide, majd mi mindent elintézünk – mondta a nőnek Angela. – De komolyan! A régi lakásomba beköltöztetjük, vagy eljöhet hozzánk is, csak hozza ide nekünk, kérem!

-         Ha maga mondja, Angyalom! – válaszolta Caroline, majd köszönés nélkül távozott.

Cam pedig a csapatra nézett.

-         Na! Erre nem számítottam. Zach visszatér. És akkor elmondom, mi a helyzet a többi dologban.

-         Mivel mi a helyzet? – kérdezett vissza megint Hodgins.

-         A kisdoktorainkkal. Angelának már van asszisztense, most Brennan jön. Arastoo azt mondta, nem akar maradni, mert nem akar a beosztottam lenni. Ez valahol érthető, bár én személy szerint ostobaságnak tartom. Ő így döntött, legyen, kultúrantropológiával akar foglalkozni, hát csak rajta, ő ajánlólevelet kért a Smithonian Intézethez.

-         Megkapja – bólintott Brennan. – Remek történész, már majdnem annyira, mint Dr. Clark.

-         Továbbá kéréseket kaptunk Los Angelesből, New Yorkból és Chicagóból. És még egy választás az, aki a mi emberünk lenne. Ami azért fantasztikus, mert így tudjuk, hogy mindenkinek jó helye lesz ezek után is. A szabályok: mondasz egy nevet, és egy indokot. Indok nélkül nincs szavazat, és addig nem megyünk sehova, amíg nem szavazott mindenki. Próbáljátok felnőttként viselni a helyzetet. Sweets!

-         Rossz ötlet, kezdje valaki más.

-         Mert?

-         Mert még mindig nem döntöttem az önös érdek, és a normális moralitás között.

-         Jó neked. Booth?

-         Wendell. Hiányolnám a csapatból.

-         Tényleg eléggé közénk való – bólogatott Brennan.

-         És a második sorba is, bal szélre.

-         A hoki miatt választod Dr. Brayt? – meresztett nagy szemeket Cam Booth-ra.

-         Az antropológiához nem értek. Nem vagyok agyas, csak egy sima FBI ügynök, akinek Wendell egész jó haverja, és egy csapatban játszunk.

-         Te tényleg a hoki miatt választod Dr. Brayt.

-         Daisyt hosszú távon nehezen viselem, Fisher… Az Fisher. Hosszú távon őt is nehezen viselem. Finn meg még kölyök, világot kell látnia! Az egyetlen felnőtt közöttük Arastoo, de mint tudjuk, ő meg nem akar maradni. Wendell.

-         Akkor egy szavazat Dr. Braynek. Angela? – kérdezte az újabb embert Cam.

-         Daisy a legokosabb, de félek, hogy kicsinálna. Túl magas a hangja a túlfeszített hormonszintemhez, még heti egyszer is sok belőle, bár kifejezett előnyére változott az elmúlt időszakban. Szóval én azt mondom, legyen Wendell.

-         Miért?

-         Mert ő a második legokosabb?

-         Az Dr. Fisher! – tájékoztatta Brennan.

-         Akkor meg azért, mert tartozom neki ennyivel.

-         Ez is egy indok. Dr. Hodgins?

-         Wendell vagy Fisher.

-         Egyet. Egyet mondj!

-         Akkor Wendell. Kevesebbet révedezik, és hatékonyan együtt tudok vele dolgozni.

-         Végre egy normális érv.

-         De Fisherrel viszont olyan nagy múltunk van! Kicsit réveteg, az igaz, de ő is jó arc. És szereti, ha elmesélek ezt-azt a titkos társaságokról. A minap is jót csevegtünk az Opus Deiről.

-         Az nem egy titkos társaság, hanem egy széles körben elismert, és a Vatikán által is támogatott vallási szövetkezet – világosította fel Brennan.

-         Én is tudom. Csak mondom, nagy a múltunk.

-         Ahogy Dr. Braynek Angelával.

-         Brennan! – hápogott az említett.

-         Mire gondolsz? – nézett rájuk Hodgins.

-         Wendell együtt járt a gyerekeid anyjával – emlegette fel Cam.

-         Ezt mindig elfelejtem. Most gondoljam meg magam?

-         Jó lesz, amit mondtál, Dr. Hodgins. Dr. Sweets?

-         Legszívesebben Daisyt mondanám, de csak önző érdekből, hiszen a labor életébe nem látok bele. Viszont azt is tudom, hogy én már elveszítettem Daisyt, a saját hülyeségemből kifolyólag. Ezt volt szíves a tudomásomra hozni. Így azt tanácsolom, hogy javasoljuk őt Los Angelesbe. Oda egy új Brennant kérnek, és arra az állásra biztos, hogy Dr. Wick a legmegfelelőbb jelölt.

-         Ebben egyet értünk. És nálunk ki maradjon?

-         Dr. Fisher. Vele megértjük egymást.

-         Ja, mert science fiction őrültek vagytok mindketten. Utáltok a való világban élni, talán nem is vagytok igazán képesek rá. Mint két rossz rajzfilmfigura! – mormogta Booth vigyorogva az orra alatt.

-         Booth!

-         Bocs, Cam!

-         Én szintén azért, mert önző vagyok, Finnt mondom – hozta nyilvánosságra a főnöki döntését. -  Tudom, hogy Dr. Wick a legokosabb, éppen ezért őt nem helyezném ide második embernek. Sosem tudna kitörni Brennan árnyékából, és egy ilyen zseniális elmével nem tolnék ki ilyen módon. És azért Dr. Abernathy, mert ha ő elköltözik, akkor Michelle is elköltözne, és arra még nem vagyok felkészülve.

-         Ami engem illet – kezdett bele Brennan, - több éve dolgozom együtt mindannyiukkal. Végigkísértem öt ember közül háromnak az egyetemi éveit, mindannyiuk doktori éveit, Dr. Wickkel még Malukun is együtt kutattunk az előember után. Egyet értek azzal, hogy Dr. Wicknek nem egy asszisztensi munkakörben van a helye, inkább neki van szüksége asszisztensre. Dr. Fisher zseniális elme. A csontsérülések időrendi felállításának a mestere, a legjobb, akivel valaha találkoztam. Persze csak utánam. De Dr. Fisher nem igazán csapatjátékos. Túl sokat kell noszogatni, és így nem elég hatékony. Dr. Bray, bár annyira nem pontos és precíz, mint Dr. Wick, vagy Dr. Fisher, de mindent észrevesz. Azt is, amit én nem, és ez egy pozitív tulajdonság, hiszen ilyen ember nem sok van. Ami pedig Dr. Abernathyt illeti, lenyűgöz a fiatalsága ellenére felmutatott előmenetele. Nincs huszonegy éves, konkrétan alig múlt el tizenkilenc, és doktorátusa van. Ennek azért jelentenie kell valamit! még rajtam is túltesz, pedig én is csak huszonhárom voltam.

-         Most, hogy mindenki mellett elmondtad a magad védőbeszédét, mondd, kit választasz?

-         Őszintén szólva, Mr. Nigell-Murrayt mondanám, bár tudom, hogy ez abszolút lehetetlen, hiszen meghalt. Ha a legfőbb szempont a hatékonyság, akkor Dr. Bray. Ha a kollektív tudás, akkor Dr. Abernathy, ha a szakmai tudás, akkor Dr. Fisher.

-         Dr. Brennan! A lényeg, hogy kivel tudsz igazán hatékonyan együtt dolgozni. Ki az, akire rá mered hagyni a labormunkát, amíg te Booth-szal a terepen vagy. Aki helyettesíthet, amíg szülési szabadságra mész. Ki az, akiben megbízol, és elhiszed, hogy semmit nem néz el, és semmit sem hagy ki?

-         Senkit sem ismerek el velem egyenrangúnak.

-         Mert senki sem olyan jó, mint te. De egy nevet akkor is mondanod kell!

-         Ez esetben legyen Dr. Bray.

-         Akkor Wendell marad. Dr. Wicket ajánljuk Los Angelesbe, Dr. Vasirit a Smithonianbe, Dr. Fishert Chicagoba és Dr. Abernathyt New Yorkba.  Mindenkinek megfelel?

*

-         Majd a királykisasszony hetedhét országra szóló lakodalmán aztán összegyűltek mind a bárdok, és énekelték a dicsőítő himnuszt királyuk felé. VÉGE!

-         Christine már húsz perce alszik.

-         Tudom. De engem mindig érdekel, mi lesz a vége a történetnek.

-         Azt észrevettem.

Brennan a kislány szobájában ült a kanapén, az ölében Parker fejével. A gyereknek még mindig fel kellett polcolnia a lábát, és ez most így volt a legegyszerűbb. Brennan ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy esténként mindkét gyerek ott legyen a közös elalvás előtti programon. Egy kis játék fürdés után, majd mese Christine-nek, és végül irány az ágy. De Parker erre az estére meglepetést tartogatott. Olyat, amiről lényegében Ő maga sem tudott addig a pillanatig.

-         Mesélsz nekem is?

-         Miről? – kérdezte a nő, miközben a kisfiú fürtjeivel játszott.

-         Talán mesélhetnél az enneádokról.

-         A tanárnődtől úgy hallottam, hogy arról lassan neked kellene mesélned nekem. Örömmel hallottam, hogy az én fiam a legjobb történelemből. És még sok más tantárgyból is.

-         Mesélj, kérlek!

-         Rendben – egyezett bele Temperance, mert Parkernek sosem tudott igazán nemet mondani. - Kezdetben nem volt sem ég, sem föld, sem élők, sem holtak nem voltak, az alkotó és romboló elemek is dermedt tétlenségben nyugodtak Nun isten örvénylő mélyén. Nun volt az őselem, az ősvíz formájában létező istenlény. Az ő alkotórészeiből keletkezett a mindenség. Az ősvíz tükrét sűrű sötétség borította, mert a fény szent forrása is Nun keblében pihent. És az istenek létrehozója, a hatalmas Nun megteremtette a napvilágot. Az ősvíz színén zsenge csíra bukkant elő, és hamarosan kecses, sok színben pompázó lótuszvirággá nőtt. A világ áttetsző, zárt kelyhéből sejtelmes fény derengett, szirmai lassan kibomlottak, és egy tündöklő gyermek bújt ki belőle. Nun életre keltette Nefertumot, a napgyermeket. Nefertum felnyitotta szemét, a sötétség eloszlott, s a világot beragyogta az éltető fény. A virágbölcsőjéből kiemelkedő napgyermek körültekintett, s a végtelen vízen egy cseppnyi hely sem akadt, ahol lábát megvethette volna. Ekkor a mélyből előhívta az őshalmot. Kilépett a szilárd talajra, és megteremtette Maatot, a mindenség törvényét, az igazság istennőjét, a holtak szívének túlvilági bíráját. A napisten megpillantott egy karcsú, négyszögletes kőoszlopot, a Benbent, az obeliszk ősmintáját. Felkapaszkodott a csúcsára, körülnézett, és látta, hogy egyedül van. Heper, a felkelő nap ekkor bűvös hatást gyakorolt tulajdon szívére, és létrehozta Sut, a lég istenét, és Tefnutot, a nedvesség istennőjét. Su és Tefnut szerelméből született Geb, a föld és Nut, a mennybolt. Geb és Nut hosszú időn át szorosan egymáshoz simulva éltek, de egy napon atyjuk elválasztotta őket. Su megragadta Geb asszonyát, és felemelte a végtelen magasságba, hogy megalkossa belőle az ég boltozatját. Nut hatalmas ívben hajolt Geb fájdalomtól görcsbe merevedett teste fölé, talpa a keleti horizontot érintette, kezével a nyugati látóhatárra támaszkodott. Nut a földre tekintett a roppant magasságból, és szédülés fogta el. Panaszaira a lég istene, Su megtámasztotta Nut vállát és derekát, hasát meg csillagokkal ékesítette; e naptól fogva Nut istenasszony uralkodott a mérhetetlen égbolton, férje, Geb pedig a föld hatalmas istene lett. Ré, a nap két óriási bárkát készített magának. Az egyiken nappal járta be az ég tündökletes tájait, a másikon éjjelente vágott neki föld alatti útjának. És hajnalra újra elérte a napkeleti Benben követ. Minden reggel ragyogó ifjúként indult mennyei útjára - ekkor Hepernek, keletkezőnek hívták -, delelőre már érett férfiként érkezett a mennybolt közepére - ekkor Rének nevezték -, estére mint Atum törődött, fáradt aggastyánként szállt az éji bárkába, és másnap ismét megifjodva kezdte meg nehéz útját. Az égi bárka orrán a haragos Széth őrködött, a vörös isten, és rettentő fegyverével tartotta távol a napisten ellenségeit. A földi férfiak és asszonyok Ré földre hulló könnyeiből születtek. Mielőtt az emberek benépesítették volna Alsó- és Felső-Egyiptom területét, Ré megalkotta a növényeket, az állatokat és a vizekben nyüzsgő szörnyeket. Ré egykor az emberek és az istenek ura volt. A napisten körül gyülekeztek a leghatalmasabbak. Kilenc isten alkotta az istenek testületét. A héliopoliszi Enneádok.

Ré, Su és Tefnut, a gyermekeik, Geb és Nut, Széth és Neftisz, végül Ozirisz és Ízisz ültek itt törvényt. E kilenc isten uralkodott az égen és a földön, a jó és a rossz elemeken, ők döntöttek az istenek harcaiban és vitáiban is. Olyan volt a kilenc isten, mint Nun, az őselem, amelyben hajdan egyek voltak, és amelyből mindannyian keletkeztek.

-         Néha nagyon irigy vagyok Christine-re – váltott témát hirtelen Parker, és ez Brennant meglepte. Parker nem szokott témát váltani, ha Egyiptomról van szó.

-         Miért irigykedsz?

-         Mert mindene megvan.

-         Mire gondolsz?

-         Van apukája, van anyukája, és lesz egy testvére. Irigy vagyok rá.

-         Parker, Szívem, apukád legalább annyira szeret téged, mint őt, ha nem még jobban is. És van testvéred, mert itt van a kishúgod, és lesz még egy kistestvéred. Ha szerencséd van, talán kapsz egy kisöcsit.

-         Nem akarom, hogy fiú legyen. Ha a baba fiú lesz, akkor minden féléből lesz sajátod, és én nem leszek annyira fontos. És akkor közösen is lesz mindenféle gyereketek. És én… Nagyobb is vagyok, meg nem is vagyok igazán a tiétek…

-         Parker… Te mindig nagyon, nagyon fontos leszel nekünk. Nem csak apádnak, és nem csak Christine-nek, nekem is. Nem csak azért mentem érted az erdőbe, mert megkértél. Mentem, mert mennem kellett. Miattad, és Christine miatt, és apád miatt, de legfőképp magam miatt. Egészen kiskorod óta ismerlek, és a párom kisfia vagy, a lányom testvére. De az én gyerekem is. Emlékezz vissza, hányszor tanultunk együtt a laborban. Vagy hogy mennyit úsztunk együtt, hogy milyen volt, amikor apád is és te is lázasan feküdtetek, és én főztem nektek csirkelevest, és sütöttem palacsintát. Az állatkert, vagy Disney Land. Vagy mikor vidámparkban voltunk. Aztán apukád és én egy pár lettünk, és lett egy kishúgod, de a te szereped a családban nem változott. Része vagy az életünknek, fontos része vagy az én életemnek is, és bár nem hiszek a szellem létezésében a halál után, megígértem anyukádnak, hogy vigyázni fogok rád. hogy szeretni foglak. És szándékomban áll megtartani az ígéretet. És tudod, miért lesz ez olyan könnyű? Mert pusztán azért is könnyű szeretnem téged, mert te vagy Parker Booth.

-         Néha nem tudom, hogy hívjalak.

-         Megint nem tudom, mire gondolsz.

-         Saroyan doki azt szokta mondani, hogy logikai bakugrás.

-         Igen, tényleg az.

-         Néha nem tudom, hogy hívjalak. Nekem már van egy anyukám, és mindig Mamának hívtam. Már van egy mamám.

-         Nem akarom elvenni édesanyád helyét, Parker.

-         Mit szólnál az anyuhoz?

-         Tessék?

-         Már van egy mamám, de téged hívhatnálak anyunak.

-         Hát ez… Rendben – puszilt bele a gyerek hajába. – Így remek lesz.

-         Sokszor félek. Éjszaka.

Ennél a mondatnál érkezet meg Booth az irodából, és felment a családjához a gyerekszobába.

-         Mitől? – kérdezte Brennan, amíg Booth melléjük feküdt a földre – öltönyben és nyakkendőben. – Mitől félsz, kicsim?

-         Először attól, hogy minden újra megtörténik. Aztán pedig attól, hogy mindent el fogok felejteni.

-         És ezt nem akarod? – kérdezte a gyereket Booth. – Nem akarsz felejteni?

-         Lelőtte őket, apu. Csak úgy. Puff – és vége lett. Ezt nem tudom elfelejteni, de a mama hangját, és Dannyvel a titkos kézfogást, vagy a nagyi sütijét… Ezeket már nem látom, nem hallom, és nem tudom megcsinálni.

-         Akarsz róla beszélni? – kérdezte Brennan, mire Booth csak a fejét csóválta.

-         Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne, Bones. Tudod, a traumás emlékek felidézése, meg minden. Sweets szerint ez lelkileg sokkolhatja.

-         Azt írja a könyv, hogy a problémáinkat és a félelmeinket együtt, egy családként kell megbeszélnünk, és közösen kell megoldást találnunk a hatékony családi működés érdekében.

-         Ez most nem egy félig rossz döntés, hanem egy rémálom.

-         A rémálmokról is írt, méghozzá azt, hogy ha a probléma okára visszavezetjük, akkor megtaláljuk a megoldást, és a rémálmok egyik pillanatról a másikra megszűnnek.

-         Elveszem tőled azt a könyvet, és agyon verlek vele – csóválta a fejét a férfi.

-         Valamint még azt is írta – ütötte tovább a vasat a nő, - hogy a gyermekeink félelmeivel tisztában kell lennünk, és gondoskodnunk kell a félelem megoldásáról a megfelelő támogatás biztosításával. Kérdezni kell, válaszolni, és legfőképp támogatni. Tizenkét hét telt el Booth. Tizenkettő.

-         Világos – adta fel aztán Booth.

-         Nekem nem! – ráncolta erre a szemét Parker.

-         Bones arra céloz, hogy ha bármiről szeretnél beszélni, akkor mi itt vagyunk.

-         Szóval van bármi, amiről szeretnél velünk beszélni? Megosztanál a családi kollektív tudattal valami lényeges érzést?

-         He?

-         Tudom, hogy rossz. hogy nagyon nehéz. Tudom, mert átéltem. De igazán csak akkor nyugodtam meg, amikor apukádnak elmeséltem mindent. Arról, hogy mi történt velem gyerekkoromban. Tudom, hogy a rendőrökkel nem akartál beszélni, és hogy még apádnak se nagyon akartad elmondani. De mi itt vagyunk, és te semmi olyat nem tettél, ami miatt félned kellene.

-         Éreztetek már olyat, hogy legszívesebben lepuffantanátok valakit?

-         Hú, de még hányszor! – bólogatott Brennan.

-         Bones! – szólt rá Booth a nőre.

-         Ugyan már! A könyv azt is elmondta, hogy a kamasz és a tinédzser korú gyerekeinknek sosem célszerű hazudnunk.

-         És a kegyes kitalációk?

-         Szerintem az sem célravezető, de van, ami miatt nem fogok szólni.

-         Murisak vagytok, ha ugratjátok egymást vagy civakodtok. És nyugi, a télapóban már nem hiszek.

-         Azért ezt Chrissy előtt ne emlegesd! – kérte tőle az apja. – Kit akartál lepuffantani?

-         Aznap, amikor Rita néni lelőtte Danielt, úgy éreztem, hogy szívesen lelőném én is Rita nénit. Rita a mamát akarta lelőni, és Daniel elé ugrott. Miközben először Danielt akarta megvédeni Rita nénitől, és… Olyan katyvaszos ez az egész. Miért kellett az anyukámnak meghalnia? Nem volt rossz ember. És Daniel? Ő meg még csak egy gyerek volt, mint én.

-         Kisfiam, ez nem így működik.

-         A mama nem akart meghalni.

-         Tudom.

-         És Daniel meg a nagyi sem.

-         Tudom.

-         Én miért maradtam életben?

-         Mert Istennek veled még tervei vannak.

-         Daniel sokkal jobb volt, mint én. Ő szót fogadott, és mindig megcsinálta a leckéjét, meg kivitte a szemetet, ha a nagyi azt mondta. Neki kellene most élnie, és nem nekem. Isten miért engedi meg, hogy ennyi rossz történjen, apu?

-         Parker, ez nem így működik – próbált érvelni Booth. Sweets figyelmeztette, hogy Parkerben felébredhet a túlélők bűntudata, de nem akart hinni neki. És most ennek az egész helyzetnek sem akart. – Nem Isten dönti el, hogy kiből milyen ember lesz.

-         Miért vannak gonoszok a világban? Olyanok, akik lelőnek és megölnek ártatlan embereket? Engem is lelőtt, apa, meg téged is. Megölt négy embert. Miért? Miért kellett ennek így történnie? – kérdezte, és közben folytak a könnyei. A könnyek, amik az elmúlt tizenkét hétben nem gyakran jelentkeztek. Sőt! Eddig egyáltalán nem volt hajlandó beszélni.

-         Parker, pontosan amiatt, mert vannak rossz emberek, tudhatjuk azt, hogy mi jók vagyunk. És harcolhatunk azért, hogy a világot is jobbá tegyük – nézett a gyerek szemébe Booth.

-         Sweets is állandóan ilyeneket mond, amikor rám uszítod, de tudod mit? Szívesen lemondanék a jóságról, ha nem lennének rosszak. És a mama még mindig élne, és velem lehetne.

-         Ez most nagyon nehéz lesz, egy darabig biztosan – vette át a szót Bones. – Én tizenöt éves voltam, amikor anyukám, és az apukám is eltűnt. És tudom, mennyire szörnyű volt. Én mindenféle gondozókhoz kerültem, és azon tanakodtam, miért kellett ennek így történnie. Pont úgy, mint te. De te szerencsésebb vagy, mint én voltam akkor, mert neked itt van apukád, és én is.

-         És mi volt utána? Mi volt azután, hogy az anyukád eltűnt?

-         Próbáltam túlélni.

-         Hiányzik neked?

-         Minden nap.

-         Nekem is.

-         Tudom, hogy nem vehetem át a helyét az életedben, de talán egy kicsit pótolhatom őt, amikor nagy szükséged lenne rá. És tudod, egy idő után könnyebb lesz. Mert már csak a jó dolgokra fogsz emlékezni, mert elfogadod a megmásíthatatlant. És történnek veled még jó és szép dolgok az életedben. Hiszen még gyerek vagy, és előtted áll minden. Minden, ami miatt idővel rá fogsz jönni, hogy az, hogy így történt, igenis jó dolog.

-         Veled is így van?

-         Igen. Ma már csak a szépre emlékszem, és boldog vagyok attól, hogy itt van nekem apukád, a kishúgod, és természetesen te is. A családom.

-         Velem is így lesz?

-         Erre nem tudok neked választ adni, de azt tudom, hogy rengeteg szép és jó dolog áll még előtted az életben. És ha itt maradsz…

-         Ha? – nézett kérdőn Booth.

-         … márpedig itt maradsz, akkor úgy hiszem, hogy sokkal könnyebben teheted túl magad a szörnyű dolgokon. Amennyiben körbevesznek téged az olyan emberek, akik szeretnek.

-         Mert ti szerettek.

-         Ebben sose kételkedj!

-         Köszönöm anyu.

-         Szívesen. És tudd, hogy mi mindig, minden helyzetben nyitottak leszünk a problémáidra.

-         Köszönöm.

-         És sose drogozz! És ne szexelj, csak ha biztos vagy a dologban, és mindig legyen rajtad óvszer!

-         Csak tizenkettő vagyok – ráncolta a gyerek a szemöldökét.

-         Fő az elővigyázatosság!

-         Mesélsz még valamit?

-         Mindjárt este tíz óra, és holnap iskola. Elmesélem, merre van a fogkeféd, és az ágyad. Rendben?

-         Jó, megyek – emelkedett ülő helyzetbe, majd megölelte Brennant, és adott neki egy hatalmas puszit. – Jó éjt anyu! Neked is, apu!

-         Jó éjt, Pajti! Köszönöm – nézett Booth a nőre, miután Parker kiment a fürdőbe, és lefeküdni. – Köszönöm, hogy ilyen jó anyja vagy a gyerekeimnek.

-         Ennek a kettőnek nem nehéz. De Ficánka már megint éjszakázásra fog késztetni…

És Brennan pocakján nyugtatva a kezeiket élvezték, ahogy a harmadik kis Booth is elmondja a maga aznapi történetét.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés