Idő: ugyanakkor

Helyszín: Brennan lakása

Feladom. Be kell látnom, hogy ez így nem mehet tovább. Nem szeret engem. Nincs mit tennem, egyszerűen nem szeret, és kész. Elvesztettem, ami valójában soha sem volt az enyém. Ha rám mosolyog, az életem felderül. Ha a szemébe nézek, úgy érzem, nincs mitől félnem. De már nem enyém a mosolya, már nem enyém a pillantása. Nem enyém az ideje, nem enyémek a szavai. Szinte enyém volt mindene, de közben mégsem, és most már nem is lesz. Pedig mennyire szeretem! Annyi idő után végre sikerült elismernem, hogy szerelmes vagyok, hogy igen ez a nagy betűs szerelem, hogy valóban képes vagyok elkötelezni magamat valaki mellett, feltétel nélkül, akár egy életre. De minek? Mi volt az értelme? Annyi átvirrasztott éjszaka, annyi töprengés után, hol állok? Hol vagyok a világban? Ugyanott, mint előtte? Nem, azt az állapotot már soha többé nem érhetem újra el. Eldöntöttem, hogy kilépek abból az életemből, feladtam, hogy egy annál sokkal szebb, boldogabb élet reményében. De most... E között a két élet között lebegek a semmiben. Nem mehetek vissza, de előre pedig nem tudok. Akkor hát hol vagyok? Milyen életem lesz ezután? Most már tudom, hogy milyen érzés a szerelem, el tudom képzelni, hogy milyen életem lehetne, ha akkor máshogy döntök. És éppen ezért, egy részem azt kívánja, hogy bár ne tudtam volna meg. Hiszen a tudatlanság sok esetben előny. Amit nem tudsz, hogy létezik, attól nem is félsz. Aminek a létezéséről sem tudsz, azt nem hiányolod! De én egyszer már szerettem. Egy töredékét átéreztem mindannak, ami valaha rám várt, tehát pontosan tudom, hogy mit veszítettem. Hogyan fogok tudni ezzel a veszteséggel együtt élni? Hogy élek ezek után?

Teljesen össze vagyok zavarodva, már nem vagyok önmagam. Miért ki voltam? Milyen volt a régi önmagam? Mintha egy régi, romos ház lettem volna. Az ablakokat régen bezárták, nem engedték meg a fénynek, hogy betöltse a házat, nem tudta felmelegíteni a falait, nem tudott életet lehelni bele. És most? A házat kívülről felújították, az ablakokat kinyitották. A ház megtelt fénnyel, de üres. Üres, nincs benne semmi. De nem is lesz. Nem állnak kint halmokban a bútorok, amivel meglehetne tölteni az épületet. Mert a raktár üres, mivel én hagytam, hogy ellopjanak belőle mindent. Gyakorlatilag kulcsot adtam a rablók kezébe. Eddig ismertem a ház alaprajzát, de már nem. Olyan mértékű átépítések zajlottak, hogy már nem tudtam követni. Elvesztettem a fonalat. Ki vagyok? Szörnyű, ha az ember nem ismeri a körülötte lévők, ha mindenki idegen körülötte. De annál félelmetesebb nincs, ha egy ismeretlen ember néz rád vissza a tükörből.

Úgy érzem, hogy kiestem térből, időből és önmagamból. Csak lebegek a nagy mindenségben. Fogok-e talajt valaha is? Lesz-e aki visszarántson? Mint mikor a héliummal töltött lufi fel akar szállni, de még az utolsó pillanatban elkapjuk a zsinórt. Van-e valaki, aki elkapja az én zsinóromat?
Teljesen újjá kell építenem a az életemet. Elölről kell kezdenem. De csak azt nem tudom, hogyan. Kivel számolhatok, és kivel nem? Ki lesz továbbra is az életem része, ki az, akit elveszítettem? Egyáltalán itt akarok-e élni? Végig tudom nézni, ahogy éli a mindennapjait valaki mással? Vagyok-e elég erős, hogy minden nap szembesüljek a hibámmal, hogy minden nap belém hasítson a gondolat, hogy ez az én életem is lehetett volna? Minden, ami itt van, rá emlékeztet. A lakásom, az irodám, a város, a munkám. Már mindenem hozzáköt. Akkor a munkámmal is fel kell hagynom? De ki vagyok én, ha nem törvényszéki antropológus?

Hogyan kaphatnék választ mindezen kérdésekre? Van egyáltalán ezekre válasz: Hol vagyok? Hol akarok lenni? Ki vagyok? Ki akarok lenni?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés