- Bocs drágám, de senki se állhat az utamba. Az én hatalmamat nem lehet meghaladni - közölte a férfival miközben a tű épp a Branülbe csatlakozott egy ördögi mosoly kíséretében.

------

Mire Booth visszaért a kórterembe a forró kávéval a kezében, újra az előbbi nyugodt kép fogadta. Leült egy kényelmesebb székbe és várt.

Angela lassan valóban elszenderült és az álmok világágába merült…

A tőr, melyen a vér még meg sem száradt, lesújtott ismét mélyen belevájva áldozatába.

A férfit váratlanul érte a támadás. Sosem feltételezte volna tulajdon gyermekéről, hogy az életére tör.

- Nataniel! Kérlek, fiam ne!!! - kiáltotta utoljára, mielőtt a tör a szívébe vágva kioltotta volna az életét.

Angela a szoba egyik sarkában rémülten figyelte az eseményeket.

A gyermek rezzenéstelen arccal állt fel apja élettelen teste mellől. Nem voltak érzései. A lény, mely megszállta, uralta a testét és a cselekedeteit. Az ajtó felé fordult ahonnan zajt hallott. A fa tákolmány ekkor szinte berobbant, ahogy a köpenyes férfiak teljes erejükből berúgták és benyomakodtak rajta. A gyermek menekülni akart, ám a bilincsként rákapaszkodott kezek nem engedték. Ekkor a benne élő valódi öntudat egy pillanatra felszínre bukkant. A szemei újra megteltek élettel és fénnyel, a sötétség eloszlott.

- Ne bántsanak! - kiáltotta könnyes szemmel síró hangon, majd a földre nézett apja teste felé. - Mit csináltak? Miért bántották az apámat? - ordította a fájdalomtól eltorzult hangon.

Az egyik férfi ekkor elengedte a gyermek kezét és a társaira nézett.

- Biztos, hogy őt keressük?

- Ne higgy neki!!! - ordította az egyikük - Az ördög manipulál téged! A hitednek erősnek kell maradnia! Ha meggyengülsz téged is elragad!

A férfi akkor ismét a kisfiúra nézett, aki könyörgő tekintettel hullatta a könnyeit és olyan mély fájdalom tükröződött az arcán, amelyet még sosem látott.

- Sajnálom. - mondta a férfi és ismét megragadta a karját.

A gyermek tekintete ekkor ismét elsötétült, szemei elfeketedtek, az öntudata visszasüllyedt a mélységbe.

- Még nem eléggé! - üvöltötte eltorzult mély hangon.

A szobát megtöltötte a hang, ahogy a gyermek testébe zárt gonosz szabadulni akart. Halk és egyre hangosodó sírása, egy szempillantás alatt sivítássá változott. A férfiak ekkor leteperték a földre és az egyikük rátérdelve elővett egy tőrt, melyen az acélba vésve ott díszelgett az "úr nevében" felírat.

Angela meg akart mozdulni, de nem sikerült. Ordítani akart, de nem volt hangja. A legrémesebb pillanatokat élte át, ahogy a szeme előtt küzdöttek a földön egy gyerekkel és ő sehogyan sem tudott tenni semmit.

Végül az egyik köpenyes belemártotta a tőrt a szívébe, s a gonosz sivítás elhallgatott.

Majd a kép hírtelen változott.

Egy ócska szobában állt, ahol az előbbi négy férfi egy pentagram közepén ült és kántált, egy edény ragyogott éles fehér, majd vérvörös fénnyel a szobában. A kántálás végén az edény falába a szöveg égett bele amit Angela felismert. Azután halotta a sírást ismét és látta, ahogy egyik férfi megmozdul, majd a lángot és a feliratot, mely a fekete lángban megjelent, melyet ugyancsak megismert.

A kép ismét változott és már a Jeffersonban járt.

Mostanra az álom már inkább emlékezéssé vált, mert a korábban történtek képei villantak fel agyában.

Az emelvényen álltak. Ő épp a szöveget analizálta egy hangszoftverrel a megfelelő dialektus után kutatva. Brennan tőle nem messze Oliverrel a pecsétet vizsgálta, míg Hodgins az emelvény másik oldalán szorgoskodott. Mikor egyszer csak a gép rátalált a megfelelő dialektusra. Angela tisztán emlékezett a pillanatra, ahogy meghallotta a gyermeksírást. Hírtelen azt hitte, hogy Michael az, de aztán eszébe jutott, hogy ma nem is hozta be, mert épp a nagyapjánál tölti a hetet. Aminek persze eleinte cseppet sem örült, de azután Jack megmutatta mire is jó néhány gyerekmentes, szabad éjszaka.

Végül mikor a sírás egy mély üvöltéssé változott pár pillanattal később, már egész riadtan tekingetett körbe. Brennan mintha meg sem halotta volna a hangot, továbbra is a pecséttel foglakozott, de Hodgins nem. Ő is halotta a sírást épp úgy, mint az üvöltést és Angere nézett mereven. Egyetlen pillanat volt csupán az egész. Az üvöltésből sivítás lett és ő rájött, hogy az edény adja ki a hangot magából. Majd a világ szinte felrobbant körülöttük. Hatalmas robbanásszerű hang visszhangzott végig a laboron és bár valódi detonáció nem történt, valaminek a lökéshulláma mégiscsak ledöntötte a lábáról őt és a többieket is, akik hirtelen eltűntek mellőle.

Érezte, ahogy a fémes íz megtölti a száját. Ekkor iszonyatos forróság öntötte el, felnézett és látta, ahogy felette az acél tartórudak és kábelkötegek a világító testekkel együtt lángra kapnak. Hasra fordult és kúszni kezdett. Centiről centire közelebb az emelvény széléhez, mikor valami elkapta. Megfordult, de nem látott semmit. Mégsem tudott mozdulni, képtelen volt kiáltani, épp, mint akkor a szobában. A jeges rémület végigömlött a gerincén. A fekete lángok egyre közelítettek hozzá és biztos volt benne, hogy ezúttal vége. Meg fog halni. Szemei előtt Jack és Michael képe villant fel, és egy nap emléke melyet nem is oly régen a parkban töltöttek együtt. Arra gondolt, ha itt a vég, akkor hálás az eddigiekért. Hálás, hisz megismerte a szerelmet és hálás a világ legszebb gyermekéért is. Behunyta a szemeit. Felkészült a halálra. Utolsó gondolata mielőtt a lángok körülölelték volna testét az volt, hogy sajnálja, amiért nem láthatja a fiát felnőni. Majd a világ megszűnt létezni. A zajok elhallgattak, az árnyak eltűntek.

Mire a szemei kinyíltak már egy egész más helyen volt. Egy régi antik stílusban berendezett szoba közepén állt. A falakat a saját rajzai fedték és minden gyermekkori bútora a szobában állt látszólag időtlen épségben. Először teljesen összezavarodott. Fejében egymást kergették a szinte értelmetlen képek és gondolatok. Végignézett magán. Sértetlen volt és a kedvenc felsőjét viselte egy régi farmerrel.

- Meghaltam? – tette fel hangosan az első kérdést.

- Hol vagyok? – körbenézett a szobában, de se ajtó se ablak nem volt rajta. A sarokban a régi komódon ott állt az az ős öreg tévé, amit még a bolhapiacon vettek az apjával gyerekkorában. Odasétált és bekapcsolta. Pontosan, úgy ahogy az a régi szerkezet, ez se kapcsolt be azonnal. Angela a régen oly gyakori mozdulattal oldalba vágta, mire a készülék engedelmesen bekapcsolt. A képernyőjén megjelent egy kép. Egy kórterem képe, de valahogy furcsa volt a szög ahonnan látta. Mintha a kamera egy ágyban lenne, mintha maga is egy beteg lenne, aki filmezte. Aztán a körvonalak lassan tisztulni látszottak. Látta, ahogy a nővérek sürögnek az ágy körül, majd pár pillanattal később azt is, ahogy Jacket betolják a szobába és elhelyezik. Nem festett valami jól. Angela ideges lett. Igyekezett kitalálni, hol lehet és hogy jutott ide, mikor egyszer csak a falon túl egy torz hang felmordult.

- Nem bújhatsz el a saját fejedben örökre. Tudod jól. Ha előbújsz önként, ígérem, gyorsan végzünk!

A nő most valóban halálra rémült.

- Soha! – ordította vissza.

- Az én hatalmamat nem lehet meghaladni. Előbb, vagy utóbb átjutok ezeken a falakon és akkor olyan fájdalmas halált halsz, amilyet még senki. Ne merészelj szembe szállni velem! Én maga vagyok a sötétség, minden gonosz eredete, minden gyűlölet forrása, hatalmam végtelen!

- De nem felettem! – kiáltotta, mire a falak remegni kezdtek és néhány rajz a földre esett. Ám amilyen hevesen rázkódtak a falak oly hamar vége is lett a dolognak. Az a valami elvonult.

Ange a földre rogyott.

- Hát így állunk. Rab lettem a saját tudatomban, és közvetlen kilátásom van a valóságra magam körül. Alighanem megörültem! – állapította meg fejhangon. Elgondolkozott, hogyan is lehetséges ez. Azután eszébe jutott a gyermek, aki az apját ölte meg.

- Hiszen benne is ott élt a valódi önmaga csak az a valami eluralkodott felette! Vagyis akkor éppen ez történik velem is. A testem megszállta egy entitás és én bezárkóztam, hogy megvédjem magam. Tehát, most ő irányít! És a tévé alighanem a valóság, amit a saját szemeim látnak.

Megint visszaült a képernyő elé, még épp időben, hogy hallja az orvos és Booth beszélgetését.

- Atyaisten! Brennan amnéziás? Na, ne! – valamivel később látta, ahogy Jack ágya felé közelít és azt, ahogy bead neki egy nagy adag morfiumot, amitől a férje légzése kissé lassabb lesz és a szívverése is jelentősen csökken.

- Meg fogja ölni! – felugrott a tévé elöl és már épp elkezdett volna az előbbi entitásnak kiabálni, mikor eszébe jutott, hogy ezzel csak a férje helyzetén rontana.

Így hát visszarogyott a tévé elé és várt. Hamarosan Booth is, aki mit sem sejtett, visszajött a kórterembe és leült.

Már nem is tudja mennyi idő telt el, mikor egyszer csak Jack légzése minden előzetes jel nélkül leállt. Angela zokogva figyelte a képernyőn át, ahogy az orvosok berontanak, és lélegeztető gépre kapcsolják, a férjét miközben zajlik az újraélesztése. Remény vesztett másodpercek voltak. De a végén a kis egyenes vonalon újra feltűntek a szabályos görbék. A team még egy darabig vizsgálgatta a férfit, majd megállapították, hogy kómába került.

Angela kétségbeesetten zokogni kezdett. Se kiút, se esély a szabadulásra és végig kell néznie, ahogy a szeretteit egyesével intézi majd el ez a valami, miközben ők azt sem tudják, hogy akit a barátjuknak hisznek ez esetben a leghalálosabb ellenségük.

Jefferson intézet.

- Remélem, jó hírei vannak! – vágott elébe Cam annak, hogy megszólalhasson a tűzoltóság parancsnoka.

- Nos, az attól függ mit ért jó hír alatt asszonyom. Mindent átvizsgáltunk és egyértelmű, hogy a gócpontja a tűznek az a furcsa edény volt, ami most is az asztalon áll. Meghallgattuk a tanúkat is, akik fekete lángokról számoltak be. Megvizsgáltuk magát az edényt is, de eleddig semmilyen összefüggést sem tudtunk kimutatni a két dolog között. Ahogy korábban az edényben most sem találtunk sem gyújtószerkezetet, sem pedig bármilyen gyúlékony anyagra utaló nyomot. Ez az ügy számunkra roppant rejtélyes.

- Lehetséges, hogy öngyulladással állunk szemben?

- Nézze asszonyom, az öngyulladás egy igen ritka jelenség. Ha valamely anyag hőmérséklete hőenergia bevitele nélkül, csupán belső biológiai, kémiai vagy más folyamat következtében éri el a gyulladási hőmérsékletet, akkor öngyulladás következhet be. De ez itt jelen helyzetben aligha helytálló.

- Miért?

- Mert a nedves szervesanyag-tömegek (széna, szalma, gyapot, tőzeg stb.) öngyulladása mikroorganizmusok hőtermelésének következménye.

- Vagyis?

- Vagyis a baktérium nem használja fel teljesen a szerves anyagok lebontásakor felszabaduló energiát, hanem ennek nagyobb része hő alakjában a környezetbe kerül és felmelegíti. Majd a 40-45 C°-ra felmelegedett szerves anyag tömegekben a termofil mikroorganizmusok elszaporodnak, és ezek tovább melegítik akár 70 C°- ig. Ha közben gyúlékony gázok keletkeznek, ilyen hőfokon meggyulladnak és ezt a folyamatot nevezzük mi öngyulladásnak. De nem hallottam még olyan reakcióról sohasem, aminek hatására a tiszta nyersacél vagy alumínium meggyulladt volna. Kivéve a termit teszteket, de ott vasoxidot kevernek alumínium porral és önmaguktól azok sem képesek a gyulladásra.

- Akkor ez azt jelenti, hogy nem tudják mi okozta a tüzet, vagy a csapatom tagjainak sérülését, igaz?

- Egyelőre sajnos nem, de a vizsgálat még nem zárult le. Viszont addig is az intézet e részét le kell zárnunk, mert nem kizárt, hogy a jelenség megismétlődhet, és ameddig nem tudjuk mivel állunk szemben, a saját biztonságuk a legfontosabb.

- Ezzel magam is egyetértek. Máris intézkedem. Köszönöm. – ezzel Cam magára is hagyta a férfit, hogy irodája maradékában nekilásson megszervezni a törvényszéki antropológia laborjának ideiglenes bezárását. Közben tárcsázta az FBI-os számát, hogy mindent megtudjon a többiek állapotáról.

Bár komoly tűz pusztított a labor mégsem szenvedett jelentős károkat. Csupán az emelvény égett porig és az azt körbevevő irodák sérültek meg, főként a roppant hőhatástól. De a többi része használható maradt az intézménynek. Cam szinte mindent elintézett már mikor a mobilja megcsörrent. A síri csöndben, mely körülvette, ez az impulzus éppen elegendőnek bizonyult, hogy felsikítson, és arrább ugorjon, melynek következtében a szék kicsúszott alóla, és Cam melléesett. Gyorsan felnyúlt az asztalra a telefonjáért.

- Cam.

- Szia, itt Booth.

- Baj van? Mondtam, hogy amint végzek, rögtön odamegyek. – darálta a telefonba, miközben igyekezett nyugodt hangon beszélni, hogy a férfi a vonal végén ne vegye észre, hogy épp a földről vakarja föl magát.

- Hodgins kómába esett.

- Istenem! Mi történt? Nem azt mondtad, hogy csak eszméletlen?

- Az orvosok sem értik. Még vizsgálják a dolgot.

- És Angela? Tudja már?

- Még nem tért magához!

- Tudod mit? Azonnal indulok.

- Rendben, várlak.

- Sietek. – tette le a nő a telefont. Majd becsukta a mappákat és felkapta a jelentéseket az asztaláról. Mindent a táskájába gyömöszölt és a kijárat felé vette az irányt sietős léptekkel. Az ajtóban még megállt egy pillanatra. Valamiért az az érzése támadt, hogy valamit elfelejtett. Körbenézett, de semmi sem jutott eszébe. Végül meggyőzte magát, hogy csak a nap eseményeinek tudható be a szétszórtsága és lekapcsolta a világítást, majd elhagyta az intézetet.

John E. Carroll Kórház.

Booth elunta a várakozást és úgy döntött, hogy felhívja Camet és megnézi, hogy Bones felébredt-e már. Amint kilépett a kórteremből és az ajtó becsukódott mögötte Angela szemei felpattantak. Lassan kikelt az ágyból és az ablakokhoz ment. A nap utolsó maradéka éppen ekkor készült arra, hogy rézvörösre fesse az égboltot, miközben a lenyugváshoz készülődött. Félrehúzta a reluxákat és kinézett a messzi horizontra. Szemei elfeketedtek, ahogy a naplementébe véste jeges pillantását.

- Szólítalak téged Anarazel! Hívásomra megjelensz. Kérésemre vihart teremtesz. Jöjj színem elé.

Ahogy a nő kiejtette a szavakat, az égboltot egy hatalmas villám szakította ketté. A távolban éjfekete felhők gyülekeztek és a megszólított megjelent.

- Rendelkezz velem. – hajolt meg a démon.

- Pusztítson most az, melyet még nem láttak. Hozd el nekik a rémálmaid kimeríthetetlen tengerét.

- Kívánságodra előhívom hát a rémálmok kínjait és elhozom nekik a legpusztítóbb viharjaim seregét.

Angela bólintott és elfordult az ablaktól. Tett egy kört a szobában. Eközben Ange, aki a tévén át látta mindezt, halálos rémülettel az arcán eszeveszetten gondolkozott a megoldáson. Valahogy ki kell jutnia, valahogy meg kell akadályoznia, hogy ez az entitás tovább pusztítson. De fogalma sem volt hogyan. Miközben a teste fel alá mászkált a szobában Ange is sétált a maga kis falai között. Leült, felállt. Nem igazán értette, hogyha ő az, aki a szobát és a falakat megteremtette a saját fejében ahol elbújt, akkor miért nem tud teremteni ide valamit, ami segíthetne. Leült és koncentrálni kezdett az asztalra.

- Számítógép! Számítógép! Számítógép! – kiáltotta, de semmi sem történt. Felugrott. – A francba! – rúgott bele a kis székbe, amin eddig ült. Ahogy az elrepült közvetlen nekicsapódott a komódnak, amitől annak kinyílt az ajtaja és egy régi videó bukkant elő mögüle.

- Nahát! Apa régi videója! – csodálkozott el egy pillanatra, majd szinte rögtön fel is dühödött, hogy mit ér ezzel a régi eszközzel, ha nincs mit lejátsszon vele. Ekkor furcsa ötlete támadt és elkezdte kinyitogatni a szekrényeket a szobában. Nem kis meglepetésére a szekrények csordultig voltak kazettákkal, melyek szépen felcímkézve sorakoztak időrendi sorrendben a születése pillanatától egész mostanig.

- Hát ez állati! Spéci hozzáférés a saját emlékeimhez mindenről, amit csak valaha olvastam vagy halottam, vagy láttam! Olyan, mint egy saját tudástár!! – Ange szája felfelé görbült és fejében összeállni látszottak egy terv darabjai, ami a kiutat jelentheti számára a saját agya rabságából.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés