Claire-nek, szeretettel.

December 24.

- Miért nem jelent meg a Bíróságon?
- Mondana néhány szót az Édesanyja szerepéről az ügyben?
- Elégedett az ítélettel?
- Ön szerint az áldozatok családtagjainak megnyugvást...
A kérdések csak záporoztak, miközben Addison megpróbált eljutni a Jeffersonian bejáratához. Összeszorított fogakkal igyekezett átverekedni magát a riporterek tömegén. Vakuk villogtak a szemébe, kamerák és mikrofonok táncoltak az arca előtt.
Megpróbálta kizárni a környezetét, meg sem hallani a hozzá intézett kérdéseket. Egy cincogó hangocska azért megütötte a fülét.
- Azért nem lett magából is tudós, mert a szülei a múltban elszenvedett tragédiáik miatt visszatartották?
Megfordult és egy fiatal, rasztahajú lánnyal találta szemben magát. Az egyik kezében mikrofon volt, a másikban egy turmix – nyilván megszomjazott, amíg várta, hogy felbukkanjon valaki az Intézet munkatársai közül. Addison hirtelen jött ingerültsége egy pillanat alatt elpárolgott. A riporterek egyszerre hallgattak el és a nő megállapította, hogy még mindig zavarban van, ha kamerák kereszttüzébe kerül. Pedig már évek óta az élete részévé vált a nyilvánosság.
- Ellenkezőleg – válaszolta csendesen. – A szüleim maximálisan támogatták mindenféle tanulási ambíciómat. Én döntöttem úgy, hogy hosszú iskolai tanulmányok és évekig tartó kutatómunka helyett saját vállalkozásba kezdek.
Na és persze – tette hozzá magában – elegem lett abból, hogy a híres Dr. Temperance Brennan és Seeley Booth különleges ügynök lányaként mindenki csodát vár tőlem... Míg végül rájöttem, hogy egyikükre sem fogok tudni eléggé hasonlítani, és elkezdtem a magam útját járni.
- Tervez valamilyen megemlékezést az áldozatokról? – érkezett egy karcos férfihang kérdése bal oldalról, de Addison nem figyelt rá, tartotta a szemkontaktust a rasztahajú lánnyal, aki rá volt kíváncsi. Nem a szüleire, nem a nyomozásra, hanem rá. Addison már szinte el is felejtette, milyen érzés ez.
- Mit tanácsolna azoknak a fiatal egyetemistáknak, akik a most nyilvánosságra került tragikus események miatt feladnák az antropológusi hivatást?
- Azt, hogy aludjanak rá egy párat. De csak a vizsgaidőszak után – mosolyodott el, miközben eszébe jutottak saját főiskolai évei, az átvirrasztott éjszakák teával, csokival, tételekkel, barátokkal. Mindig élvezte a vizsgaidőszak semmihez sem fogható, sajátos hangulatát. A riporterek nevettek. – Gondolkodjanak el rajta, mi a céljuk az életben, és aszerint döntsenek. Mert amit megálmodunk, azt meg is tudjuk valósítani.
- Eszerint maga csodáról álmodott? – kérdezte a lány őszinte érdeklődéssel, alaposan meglepve riportalanyát.
Csodát vártak tőlem, és most a Mikulásházra azt mondják, egy csoda...
- Lenne kedve körbenézni nálunk? – ajánlotta fel Addison. Most a fiatal riporteren volt a sor, hogy meglepődjön.
- Természetesen.
- Ma délután? – a nő igyekezett gyorsan lezárni a beszélgetést, mivel körülöttük többen felhördültek. – Négy órakor várom.
- Rendben – bólintott a cincogó hang rasztahajú tulajdonosa. – Ott leszek.
Addison szinte menekülve távozott a kiéhezett hiénákként viselkedő riporterek gyűrűjéből.
A Bíróságon pedig egész egyszerűen azért nem jelentem meg, mert épp a vécékagyló fölé görnyedve hánytam... – gondolta még keserűen, és végre belépett a Jeffersonian bejárati ajtaján.

-  Áááá! Grrrr! Hrrrr! Sííí! – kiabálta önfeledten MJ. Az egyik kezében egy T-Rex makettet mozgatott, a másikban egy vaskori harcost. A T-Rex először kitért a harcos halálosnak szánt lándzsadöfése elől, majd minden evolúciós elméletet megcáfolva sebesen felemelkedett a földről, és szép félkörívet leírva támadásba lendült – ám ekkor szembe találta magát a felé meredő rövid késsel. A harci díszbe öltöztetett figura lassan felülkerekedett ellenfelén.
Tempe az íróasztalánál ülve figyelte a kisfiút és ellenállt a kísértésnek, hogy elmagyarázza neki: a vaskorban egyáltalán nem is éltek dinoszauruszok.
- Jól vagy? – kérdezte egy ismerős női hang. Az irodája ajtaja felé fordult és régi munkatársát, Naomit látta ott állni egy csomaggal a kezében. Az elmúlt hetekben sokat találkoztak, hiszen az első csontokat a Jeffersonian Paleontológiai Részlegének terepmunkát végző csapata találta meg.
- Igen, köszönöm... – válaszolta halkan. – Csak elgondolkodtam.
Naomi odasétált az íróasztalhoz, közben MJ-t figyelte.
- Megértem. Nehéz időszak volt ez, mindnyájunknak. Én is sokszor gondolok arra, milyen hálás lehetek, hogy a lányomnak sosem esett komoly baja a munkája során. Ha már a lányomnál tartunk – váltott témát, miközben letette a csomagot az asztal szélére –, megkért, hogy ezt adjam oda neked.  Azt üzeni, egy része Addisoné, de van benne, ami a tied. És hogy köszöni.
Tempe bontogatni kezdte a csomagot, de Naomi a kezére tette a kezét. Egymás szemébe néztek.
- Ne gondolj többé az elmúlt hetekre – tanácsolta a nő. – Legyél azokkal, akiket szeretsz, és akik viszontszeretnek. És az ünnep alatt nehogy dolgozz! – tette hozzá nevetve. – Boldog Karácsonyt!
- Boldog Karácsonyt! – válaszolta elmosolyodva Tempe, miközben Naomi kisietett az irodából. Most már tényleg kibontotta a csomagot, amiből egy sötétkék laborköpeny, egy pár csíkos zokni és egy csokor fagyöngy került elő. A nő szíve nagyot dobbant. – Hetek óta kerestem – szólalt meg félhangosan.
MJ közelebb szaladt hozzá és érdeklődve nézte a fehér bogyós növényt.
- Az micsoda?
- Fagyöngy – érkezett a válasz.
- Mire való?
- Emlékeztet valamire. – Felállt a székre és hozzálátott, hogy felakassza a növényt. Közben tovább magyarázott. – Úgy mondják, „fagyöngy alatt szabad a csók”. Persze én ebben nem hiszek. De Caroline... Caroline egyszer régen addig csintalankodott, amíg a nagyapád és közöttem el nem csattant az első csók – fejezte be nosztalgikus arckifejezéssel, majd óvatosan lemászott a székről.
MJ kuncogott.
- Pont itt történt, ahol most állunk. Azóta is hálás vagyok érte... És azóta is felakasztom ezt a fagyöngyöt az irodában, hogy soha ne feledkezzem meg erről.
- Anya?
Tempe megpördült, MJ pedig vaskori harcost és T-Rexet elhajítva szaladt Addisonhoz, hogy a nyakába ugorhasson.
- Addy!
- Már annyiszor kértelek, hogy ne hívj így – emlékeztette komoran Addison, majd hozzátette: – És arra is, hogy ne kezeld MJ-t felnőttként.
Mintha egy pillanatra megfagyott volna a levegő az irodában. Tempe sóhajtott egy alig hallhatót. Amikor megszólalt, a hangja nyugodt és kedves volt. Nem akart veszekedni. Soha többé.
- Ezeket Ellen küldte neked – mutatott a csomagból előkerült szokatlan párosítású ruhadarabokra. Addison elsápadt.
- Itt hagyom őket – csuklott el a hangja. – Mármint... a köpeny a tiéd, a zokni pedig apáé. Kölcsönvettem. Később pedig, amikor hazamentem a partyról, kölcsönadtam Ellennek. – „És hatalmas hibát követtem el mindkétszer” – szögezte le magában.
Letette MJ-t a kezéből.
- Hozd a kabátodat – kérte tőle.
Amikor a kisfiú elszaladt a holmijáért, Tempe megkérdezte:
- Máris mentek? Arra gondoltam, eljöhetnétek hozzánk. Ebédelhetnénk ma együtt.
- Kösz, Anya – tényleg hálás volt. – De sok munkám van még. A Mikulásházban rengeteg az elintéznivaló mára. – Látta, hogy a nő szeme alig észrevehetően megrebben.
- Egyszer... Majd ha nem lesz ennyi dolgod, megmutathatnád – kérte bizonytalanul.
Addison alig akart hinni a fülének. Amióta az eszét tudta, az anyja mindig racionális volt, sosem hitt a mesékben, a csodákban. És sosem tudta igazán elfogadni, hogy a lánya egy mesevilágban tölti az élete nagy részét. Mostanáig.
- Egyszer... – visszhangozta. – Ha eljössz, körbeviszlek. – Kíváncsi volt, mikor kerül sor erre, de valamiért azt gyanította, hogy nem a közeljövőben. Kezdetnek azonban ennyi is elég volt.
- Anya, otthon van már a karácsonyfa? – MJ kérdése visszarángatta Addisont a valóságba.
- Nem haza megyünk – válaszolta.
- Akkor hová?
- Köszönj el a nagyitól, utána elárulom.
- Boldog Karácsonyt! – MJ két puszit adott Tempe arcára, majd visszafutott az anyjához, megfogta a kezét és húzni kezdte az ajtó felé. A két felnőtt is búcsút intett egymásnak.
- Hová megyünk? – kérdezte újra kíváncsian csillogó szemmel a kisfiú, amikor végre kiléptek az irodából.
- A Mikulásházba.
- De jó! Felülhetek a Mikulás szánjára?
- Majd ha nagyobb leszel.
MJ lelkesedése kicsit alábbhagyott, de a kérdésekből nem fogyott ki.
- Apa is jön velünk?
- Nem, ő most nem jön.
Csendben léptek ki a Jeffersonian ajtaján. MJ a könnyeivel küszködött. Addison már túl volt ezen. „Ha eljön az idő, hogy valaki miatt már többet sírunk, mint amennyit nevetünk, el kell tudni engedni. Bármilyen nehéz is.” – emlékeztette magát. Csak azt nem gondolta soha, hogy épp  Michael lesz az a valaki.

- Mire gondolsz? – Booth hangja törte meg az iroda csendjét. Tempe felpillantott a naptárról, amit eltűnődve tanulmányozott.
- Egy régi Karácsonyra – válaszolta, miközben szerelme odasétált hozzá. – Igazából egy egész télre. 20 éves voltam, fiatal, naiv, boldog és lelkes. Úgy éreztem, mindent elérhetek, amiért elég keményen küzdök. Egyetemre jártam, kollégiumban laktam, kapcsolatban éltem. Felnőttet játszottam... de még nem voltam igazán felnőtt. Életem egyik legszebb időszaka volt – sóhajtotta mosolyogva. A férfi visszamosolygott rá. – Aztán nyáron elmentem arra a terepmunkára...
- … és minden megváltozott – fejezte be Booth a mondatot. A nő bólintott.
- Szinte már el is felejtettem, milyen érzés utazni, új világokat felfedezni, vakmerő kalandokra vállalkozni, bármibe belevágni. Pedig olyan sokáig nagyon hiányzott. De ez az ügy... Ez eszembe juttatta.
- Sosem fogod elfelejteni – biztosította róla Booth. – Minden ott van... A szívedben. – Olyan megnyugtatóan mondta, hogy Tempe nem tudott ellenállni, elhitte neki, és nem hozta fel szokásos ellenérvét, miszerint a szív csak egy izom.
- Tudod, az összes életveszélyes helyzet közül, amibe keveredtem, valahogy mindig biztonságban éreztem magam akkor, amikor te is ott voltál – ismerte el.
- Naná, mert én vagyok a legjobb – villantotta meg az ügynök a még mindig elképesztően szexis mosolyát.
Nevettek.
- Elutazhatunk valahová, Karácsony után. Csak mi ketten – vetette fel Booth.
- Hová?
- Bárhová. Egy olyan országba, ahol még sosem jártál – mosolygott cinkosan.
- Nincs olyan ország, ahol még nem jártam, Booth! – vágta rá Tempe, cseppnyi méltatlankodással a hangjában, és olyan félig szemrehányó, félig kalandvágyó tekintettel nézett hozzá, mint annak idején, húsz éves korában.
„A szemei semmit sem változtak.” – gondolta magában Booth, majd levette a legnagyobb, legrészletesebb térképet a polcról, és nekiálltak olyan országot keresni, ahol Tempe még valóban nem járt.
Így talált rájuk Michael, aki bosszúsan állapította meg, hogy elkerülte MJ-t. Azután a köpenyre és a zoknira tévedt a pillantása, és ettől elakadt a szava. Tempe követte a tekintetét és észrevette, hogy a ruhákat nézi.
- Ellen küldte vissza Addisonnak, bár ezek igazából a mi holmijaink – magyarázta, habár nem tudta eldönteni, hogy ezzel egyértelművé teszi a történteket, vagy éppenséggel még jobban összekuszálja a szálakat.
Michael belesápadt a felismerésbe.

- Nézd, Anya! Ott van, ott van! – MJ lelkesen kiabált és ugrált, amikor a Mikulás szánja megállt az istálló előtt. Szerencsére a hatalmas rénszarvasok teljesen lekötötték a figyelmét, így nem vette észre, amint az egyik manó odalép Addisonhoz és halkan biztosítja róla, hogy minden rendben ment. Már majdnem négy óra volt.
- Maradhat veletek egy kicsit? – kérdezte a nő és a fia felé intett a fejével.
- Hát persze – felelte a manó barátságosan. – Ötig kézművesem lesz, ha jó így.
Addison hálásan bólintott.
- Anya, megnézhetem, ahogy kifogják a rénszarvasokat? – kérdezte MJ reménykedve.
- Jobb ötletem van. Elmehetsz a Kézművesházba a manókkal.
- Éjlen! – lelkendezett a kisfiú, és már szaladt is.
- Fogadj szót nekik! – kiáltott utána az anyja.
- Jó, jó – ígérte MJ, hátra sem nézve.
- Köszönöm. Most mennem kell. Ha bármi gond van, csörgessetek meg. Csak ne...
- … vigyük fel MJ-t az irodádba – hangzott fel a manók kórusa.
- Ne aggódj, vigyázunk rá – nyugtatta meg Claire, majd a Kézművesház felé vette az irányt, Addison pedig az emeletre sietett.
Az íróasztalnál ülve a naptárát tanulmányozta elmerengve, és fogalma sem volt róla, hogy ebben a pillanatban jobban hasonlít az anyjára, mint valaha. Az asztalán egy bögre kávé gőzölgött érintetlenül, mert felkavarodott tőle a gyomra. Hirtelen egy gondolat hasított belé es szélsebesen kezdett visszalapozni a naptárban, egy hetet, kettőt, hármat... Egészen október 31-ig. Emlékeiben felbukkant egy díszes álarcot viselő, magas férfi alakja.
- Nem... Ez nem lehet igaz – suttogta, pedig tudta, hogy egy kijelentéssel nem változtathat a történteken.
Zsibbadt kábulatából cincogó hang zökentette ki.
- Bejöhetek? – kérdezte halkan a rasztahajú lány.
- Persze. Foglalj helyet – szedte össze magát a nő. – Mire vagy kíváncsi?
A következő órában elmondott mindent a Mikulásházról és körbevezette a fiatal riporterlányt, aki lenyűgzve nézelődött az épületben.
- Fantasztikus – jelentette ki sokadszorra.
- Köszönöm – felelte Addison és arra gondolt, hogy hamarosan szüksége lesz egy új helyettesre. – Csak egy a gond, hogy kevés az emberünk. Szóval, ha lenne kedved itt dolgozni, szívesen látunk.
- Ez kedves, de már van egy ork-jelmezem, az pont elég – nevetett a lány, majd megmagyarázta furcsa kijelentését. – Szabadidőmben a Tolkien-társaság egyik tagja vagyok, a beöltözős programokon orkot játszom.
Addison megpróbálta elképzelni félelmetes harcosként a lányt. Nem ment könnyen. Végül elmosolyodott.
- Hát jó – mondta végül. – Örülök, hogy beszélgettünk!
- Én is. Köszönök mindent! – búcsúzott el a rasztahajú riporterlány.

MJ-re az Istállóban talált rá. A kisfiú a rénszarvasok körül sertepertélt.
- Jól vagy? – lépett oda Addisonhoz Claire. – Fáradtnak látszol.
- Az is vagyok. Sok volt ez a néhány hét.
- De végre itt a Karácsony. Pihenhetsz egy nagyot.
- Igen, az lesz – bólogatott. – És ti is menjetek haza. Szólj a többieknek is, kérlek.
Claire meglepetten nézett rá.
- De hát... Még annyi munka van... Rendet kell rakni, ellátni a rénszarvasokat, befejezni a díszítést...
- Majd megcsinálom. Ti csak menjetek.
- És veletek mi lesz?
- Nem volt időm semmire – tört ki Addisonból keserűen. Claire látta, hogy a szeme megtelik könnyel, de nem sírta el magát, és ettől valahogy még szomorúbbnak tűnt. – Nem volt időm fát venni, süteményt sütni, MJ ajándéka is itt van az irodámban, még be sincs csomagolva. Jobb, ha maradunk, itt legalább karácsonyi hangulat van, fények és díszek. Otthon nincs ezekből semmi. – Michaelt már meg sem említette. Attól tartott, nem bírná ki.
- Ahogy gondolod – egyezett bele Claire. – Mindenesetre, néhány dolgot azért elintéztem. Például vettem gyógyszereket az orvosi szobába.
- Ahhoz is ígértem neked listát – szabadkozott a nő. – Elfelejtettem, ne haragudj!
- Semmi gond. Belegondoltam, nekem mire lenne szükségem, és azokat vettem meg. Majd átnézzük, és ha hiányzik valami szerinted, akkor pótoljuk, jó?
- Jó. Köszönöm – bólogatott hálásan Addison. Még mindig csupa könny volt a szeme.
- Megölelhetlek? – kérdezte Claire váratlanul.
- Nem! – vágta rá Addison, és napok, sőt talán hetek óta először végre elnevette magát. Igazán, szívből. Tudta, hogy ugyanarra gondolnak mindketten: a napra, amikor először találkoztak.
A hatalmas, patinás épület díszes színháztermét zongoraszó és halk beszélgetés töltötte be, ahogyan a kórusok tagjai sorban megérkeztek és lepakolták táskáikat a hosszú sorokban elrendezett székekre. Olyan sok narancssárga sálas fiatal volt köztük, ők pedig még sosem látták egymást azelőtt. Mégis, viszonylag gyorsan felismerték egymást. Addison jól emlékezett rá, hogy mennyire remegett Claire keze, amikor odaadta neki az apró ajándékot, amit készített. Akkor is ugyanezt kérdezte: „Megölelhetlek?” És ugyanezt a választ kapta: „Nem!” Annyira Claire volt. És annyira Addison.
- Hát jó, akkor kapsz tőlem egy... Virtuális ölelést! – makacskodott kedvesen a lány.
- Neked is boldog Karácsonyt! – mosolyogta Addison. MJ ekkor vette észre őket.
- Anya, maradhatok még egy kicsit? Légyszíves! – kérte.
- Maradunk, MJ. Sokáig, jó?
- Tényleg? – a kisfiú szemében öröm csillant. – A manók megengedik?
- Meg – válaszolta neki komolyan Claire. – Addig maradtok, ameddig csak szeretnétek. Sőt, megetetheted a rénszarvasokat is.
A gyerek arca sugárzott a boldogságtól.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.02.15. 22:10 Claire O.N.!!! Most őszintén sírok.... Köszönöm... nem tudok mást mondani, csak hogy KÖSZÖNÖM :) Nagyon nagyon jól esett... De hát tudod te ezt nem igaz? ;)