Elgyengülve ültem a padon, a földet bámulva üres tekintettel. Amit Layla mesélt az életéről, a nőről, aki felnevelte, és Gabrielről akinek az első igazi otthonát köszönhette, elgondolkodtam. Nem éreztem, hogy igazán megismertem volna a lányt, mégsem tudtam azzal az utálattal és ellenszenvvel fordulni felé többé. A sötében tapogatóztam vele kapcsolatban. Még mindig nem tudtam, mi is történt pontosan közte és Gabriel közt, ahogy azt sem tudhattam biztosan, hogy amit állít az a valóság, mégis kialakult bennem egy megfoghatatlan benyomás róla, ami azt súgta, hogy jó ember...

- Nem akarom, hogy gyilkos legyen. - kislányos hangon motyogtam magam elé, mint egy gondolatot amit az ember nem szán igazából senkinek, csupán képtelen magában tartani.

- A saját szemében már így is az. - mondta Layla és leült mellém. Már nem idegesített a közelsége sőt, megnyugtatott, hogy valaki meghallgat. - Attól a pillanattól kezdve, hogy az apja meghalt.

De ez nem igazságos! - akartam kiáltani, de a bennem lévő vívódás megakadályozta. Vajon bűn-e a gyilkosság, ha valaki úgy követi el, mint ahogy azt Gabriel tette? Vajon van-e mentség rá egyáltalán? Számít-e az indíték, számítanak a körülmények? Az igazságnak nem... Nekem számítottak.

És ismét: az Élet nem fehér és fekete - sajnos.

Layla észrevehette, hogy nagyon elgondolkoztam valamin. Reméltem, hogy a bennem dúló vihar ennél több jelet nem mutat kívülről. Igyekeztem szedegetni a megmaradt szilánkokat, összerakni a képet és kitalálni, mihez kezdjek, de a próbálkozásom mindig kudarcba fulladt...

- Két dolgot tehetsz. - szólalt meg ismét. - Besétálsz a rendőrségre és feldobod nekik Gabrielt, ezzel biztosan megállíthatod.

Layla Carlton rezzenéstelen kék szemeit egyenesen az enyémbe fúrta, ahogy meghökkenve emeltem fel a fejem. Csak nem képzeli, hogy képes lennék elárulni Gabrielt?! Levegőt vettem, hogy megszólaljak, de beszélni már nem volt időm.

- Vagy belenyugszol abba, amit tenni készül. - csak bámultam rá megrökönyödve. Más opció nincs? Mert valahogy e közül a kettő közül egyik sem tetszett... - Amiatt nem érdemes aggódnod, hogy elkapják. Valahogy kimászik belőle, ebben biztos lehetsz. Ha mást nem, hát bemárt téged...

Betelt a pohár.

- Hogy tudsz így beszélni?! Emberéletről van szó! - kiáltottam rá rekedten. - Lehet, hogy neked semmit sem jelent mindez, vagy Gabriel, vagy én, de...

- Kinek segít az, ha mellébeszélek? - kérdezte hűvös hangon, belémfojtva a szót. - Ebben a játékban a tetteknek nagyobb súlyuk van, mint a szavaknak. - csend. Meredtem magam elé, és emésztettem, amit mondott.

- Elmondtam, mit tehetsz. - jelentette ki, majd felállt a padról. - A többi rajtad áll.
Hátat fordított nekem, majd meggondolta magát, és mellém lépve a vállamra tette a kezét.

- De persze ha úgy döntesz, hogy fel akarnád nyomni Gabrielt, nem lesz könnyű dolgod, azt garantálom! - jelentette ki fenyegető hangon, de ajkain cinkos mosoly ült, kék szemei pedig egyáltalán nem fenyegetést tükröztek. Rámkacsintott, majd elment.

Én pedig ültem ott, és próbáltam rendezni a gondolataimat. Layla utolsó mondata és a tény, hogy korábban ő is megpróbálta lebeszélni Gabrielt a bosszúról ráébresztett, hogy pontosan annyira érdekli az a bizonyos emberélet, mint engem - és cseppet sem veszi félvállról, ahogy azt mutatja. A különbség kettőnk között az, hogy ő nem egy kétségbeesett kislány hozzáállásával igyekszik változtatni rajta.

Tettek, nem szavak. Tettek, nem szavak...

Laylanak igaza volt. Felálltam és elindultam a Washington Intézet felé.

***

Mély levegőt véve állítottam be a törvényszéki részlegre. Szerencsémre egészen addig senkivel sem találkoztam. Biztos voltam benne, hogy bármelyik gyakornok-társam egyből nekem támadt volna, hogy miért nem jöttem be dolgozni - márpedig magyarázkodni most a legkevésbé sem lett volna kedvem.

A fejemben előre megkomponált beszélgetések, mondatok visszhangoztak, de gyanítottam, hogy hiába. A valóság ritkán alakul úgy, ahogy azt elképzektük. Az túl egyszerű lenne... Szívem hevesen dobogott, de igyekeztem elnyomni magamban az összes feltörni készülő emlékképet.

Zsebemben ott lapult a kis cetli, melyre Gabriel írt valamit - nem tudom mit, azóta sem néztem meg. Izzadt ujjaim görcsösen markolták a papírfecnit ahogy az üvegajtóhoz értem, melyen keresztül már láttam az ismerős alakot, ahogy szinte földöntúli koncentrációval hajol egy boncasztalon fekvő csontváz fölé.

Benyitottam. Dr. Brennan természetesen annyira elmerült a tevékenységében, hogy ezt észre sem vette. Lassan fújtam ki a levegőt, behúztam magam mögött az ajtót, és remegő hangon nagy nehezen megszólaltam.

- Anya. - felkapta a fejét. Acrkifejezése egy pillanat alatt teljesen megváltozott. Egyszerre annyi érzést tükrözött, hogy összezavarodtam tőle. Valószínűleg ő is; sosem tudta kezelni az érzelmeket, így vagy egy fél percig csak álltunk egymással szemben.

Lassan indult meg felém, én pedig nem tudtam mit kellene csinálnom vagy mondanom. Az összes előre kitalált terv, gondolat mostanra köddé vált. Idegesen kutattam valami féle biztos forgatókönyv, helyes megoldás után, de a távolság köztünk vészesen csökkent, én pedig bepánikoltam. Hagytam ádszakadni a gátat, beengedtem a haragot, keserűséget, emlékeket és sötét, fagyos arckifejezéssel léptem el előle. Szinte látszott, ahogy arcáról lefagy a pillanatnyi öröm szikrája, és helyét a bűnbánat és fájdalom veszi át.

Pocsékul éreztem magam, azonban a sértett düh egyfajta védekező mechanizmusként is működött. Könnyebb volt felhúzni az orrom és csendben, megvetőn bámulni, mint kimondani, ami valójában érzek...

Zsebembe nyúlva előszedtem a papírfecnit és a kezébe nyomtam.

- Ez mi? - kérdezte. Ahogy meghallottam a hangját, újabb remegés futott végig rajtam. Miért ilyen nehéz tartani a távolságot...? Hiszen valóban haragszom rá!

- Valami, amin elindulhattok. - feleltem mély, számomra is idegen hangon.

- Köszönöm. - mondta. Kék szemei kétségbeesetten csillogtak. Tudtam, hogy elveszettnek érzi magát ebben a helyzetben és nem tudja, mit tegyen. Tudtam, de nem engedtem... Még egy rövid ideig néztem rá, majd hátat fordítottam, és elindultam az ajtó felé.

Rengeteg minden maradt még a szívemben, rengeteg kimondatlan szó és gondolat és egészen biztos voltam benne, hogy ezzel Anya is így van, de egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy mit kellene tennem. Végül eszembe jutott egy gondolat...

Mikor Layla először említette, hogy dobjam fel Gabrielt, felháborodtam az ötlet abszurdságán. De be kellett vallanom, hogy azóta folyamatosan ott motoszkált a fejemben, hogy ha ez egy biztos módja annak, hogy megállítsam, akkor talán élnem kellene a lehetőséggel... Undorodtam tőle, hogy ezt egyáltalán fontolóra vettem, ugyan akkor tudtam, hogy más lehetőségem nincs.

Megpördültem, és szóra nyitottam a számat. Az anyám még mindig ott állt, és bámult rám tehetetlenül, kezében a papírfecnivel. A papírfecnivel, amit Gabriel adott nem sokkal az előtt, hogy randira hívott... A pulzusom már csak a gondolatra is az egekbe szökött és melegség töltött el, ha felidéztem az arcát, mikor megkérdezte...

"Miért ne?"

Hülye vagy, Lorean?! Hogy jutott eszedbe, hogy börtönbe csukatod azt, akit... - a gondolat félbeszakadt, de a dorgálás megtette a hatását. Áramütés-szerűen zökkentem ki a gondolatmenetből, és ismét a valóságban találtam magam, nyitott szájjal de szavak nélkül.

Végül egészen mást mondtam, mint amit eredetileg akartam.

- Többé ne hívjatok Christine-nek, kérlek. - jelentettem ki hűvös ellenségességgel, majd gyakorlatilag kimenekültem a teremből, és sietős léptekkel igyekeztem eljutni a legközelebbi sarokig, ahol hátamat a falnak vetve végül megálltam.

Torkomban növekedett a szorító érzés, mellkasomra mintha száz kilós súly telepedett volna, ajkaim remegtek és éreztem, hogy a szemem sarkát valami forrón csiklandozza... Nem akartam sírni, nem akartam úgy viselkedni mint egy kisgyermek, akinek hiányzik az anyukája!

Pedig valójában pontosan erről volt szó... Elég volt egyetlen pillantás jégkék szemeibe, csak egy apró szikra, amely megmutatta azt a szeretetet amelyet irántam érzett, és a szívem máris válaszolt rá... Huszonegy évet nem tehet tönkre egyetlen tragédia! Hiába gondoltam , hiába álltattam magam azzal, hogy ez mindent elront - valójában a tényen, hogy szerettem a szüleimet és ők is szerettek engem - egyáltalán nem változtatott.

Dühös voltam magamra, amiért a viselkedésemmel fájdalmat okoztam az édesanyámnak. Az egyik felem legszívesebben azonnal visszarohant volna a laborba bocsánatot kérni, és egy ölelés kíséretében elfelejteni az egészet, de a másik - a józanabb - tudta, hogy Christine mellett nem lehet csak úgy elsiklani...

Talán nem a legjobb módszer, hogy hátat fordítok a szüleimnek és menekülök minden fajta kommunikáció elől, de egyelőre nem tudtam, mit tegyek. Egyben azonban biztos voltam: nem hagyhatom, hogy Christine emléke tönkretegye azt, amit huszonegy év alatt felépítettek számomra. Ahhoz túlságosan fontosak voltak nekem, még ha ezt nem is tudtam belátni azonnal...

Továbbindultam az Intézet néma folyosóin, csizmám visszhangot verve kopogott a kövezeten. Még egy dolgot el kellett intéznem, mielőtt kisétálok innen...

- Elnézést, Dr. Gottiert merre találom? - kérdeztem egy laborköpenyes férfitól a törvényszéki részlegen. Magas, vékony, pálcikaember-szerű teste volt, arcán enyhe lenézés tükröződött, ahogy furcsa fejmozgással tekintett le rám nagy, kék szemeivel. Köpenye alól kivillant egy szuperhőst mintázó pulóver... Nem vagyok jártas az ilyesmiben, de azt hiszem talán Villám lehetett.

- Maga kicsoda? - kérdezte meghökkenve válasz helyett.

- Lorean Booth. A gyakornoka. - mostmár szemrebbenés nélkül használtam a Lorean nevet. Eszembe sem jutott, hogy Christine-ként mutatkozzak be...

- Milyen részlegen dolgozik? - újabb kérdés.

- A törvényszékieknél. Antropológusnak tanulok. - feleltem.

- Ohh, ez mindent megmagyaráz! - jelentette ki, hangja megugrott, ahogy egész testével is reagált a saját mondatára. Egy pillanatra én is összerezzentem a váratlan mozdulattól. - Én elméleti fizikus vagyok, nem foglalkozom igazságüggyel.

- Tehát? - érdeklődtem kissé türelmetlenül. Fogalmam sem volt, hova akar kilyukadni a pasas.

- Tehát nem tudom, hol lehet Dr. Gottier és ami fontosabb, nem is érdekel. - jelentette ki, majd továbbállt. Ahogy elhaladt mellettem, még sikerült leolvasnom névjegykártyájáról a vezetéknevét: Cooper. Feltételeztem, Dr. Cooper... Nem valami segítőkész ember.

Szerencsére pár perc múlva magamtól is megtaláltam Dr. Justin Gottier-t. Mélyet sóhajtva táskámba nyúltam, és egy mappát vettem elő. Elhatározásom sziklaszilárd volt - legalább valami, amiben végre biztos vagyok - de még így sem volt könnyű megtenni azt, amire készültem.

- Dr. Gottier? - szólítottam meg, mire a professzor meglepetten felém fordult.

- Miss Booth? Nem vártam, hogy felbukkan... - tekintete arcomat fürkészte, és láttam rajta, hogy lassan megérti, miért jöttem. Nem húztam tovább az időt, halkan megszólaltam:

- Szeretném beadni a felmondásomat.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.02.28. 22:17 PÜT Na végre eljutottam idáig! Újabb remek részt sikerült összehoznod!! Gratula érte! Anya-lánya rövid párbeszéd nagyon tetszett, mármint, ahogy átéltük Lorean szemszögéből. Még mindig nagyon tetszik, hogy a gondolatait is "látjuk" !!! De nagyon érdekel a cetli tartalma is!!!! Mihamarabb KK!!!!