|
Angela: Mágia/4.
Ange szája felfelé görbült és fejében összeállni látszottak egy terv darabjai, ami a kiutat jelentheti számára a saját agya rabságából.
*****
- Valamikor… mikor is? Tudom, hogy olvastam azt a cikket! - morgolódott Ange miközben kutatott a kazetták között.
- Igen! - kiáltott fel diadalittasan, miközben elővette a szalagot és a videóba rakta. Megnyomta a lejátszó gombot és valóban megjelentek annak a napnak az emlékei a szeme előtt. Beletekert a filmbe a megfelelő részhez.
- Ez kell nekem. A mágia alapjai… - suttogta, majd lekuporodott a tévé elé és elmélyedt a tanulmányozásban.
Egy emelettel lejjebb egy másik ember is elmélyülni készült csak épp az alvásban. Booth érezte, hogy a szempilláit valami különös ólomsúly húzza lefelé. Már épp elaludt volna, mikor a folyosó végén felbukkant Cam alakja.
- Booth?
- Szia! - kiáltotta a speciális és talpra ugrott azonnal.
- Szia. Te mond Seeley jól vagy? - érdeklődött kissé komikus képet vágva a nő.
- Nem igazán. - felelte vontatottan a férfi és leült ismét - Aggódom a többiekért és magunkért is.
- Nem értem.
- Hát tudod gondolkodtam kicsit. Hodgins kómában van. Angela eszméletlen és még nem tudni mi baja lehet, vagy meddig tart. Maxnek el kellett mennie a jelen helyzetben. Bones pedig amnéziás. Azt hiszem, elég nagy szarban vagyunk, és azok, akik kihúzhatnának belőle, most sehol sincsenek.
- Mondasz valamit. - fújatatott egy nagyot Cam és lerogyott az ügynök mellé - És most hogyan tovább?
- Lövésem sincs. Meg kell várnunk, hogy Bones hogyan reagál és mire emlékszik, és majd akkor kiderül merre tovább.
Mindeközben tőlük alig pár méterre a falon túl Brennan épp átlépni készült az éberség és eszméletlenség határát, mit sem sejtve az őt épp körülvevő helyzetről. Szemei lassan nyíltak fel. Pislantott egy párat. Hamar megállapította, hogy kórházban van. Kissé émelygett. Végigtapogatta a végtagjait, és amikor a fejéhez ért kellemetlen fájdalom hasított belé. A gyors önvizsgálat végeredményeképp kizárta a csonttörést és úgy vélekedett, hogy valószínűleg fejsérülése lehet. Körbepillantott és az infúziós állványon és szokásos gépeken kívül semmit se látott. Ez némelyest megnyugtatta. Ezek szerint semmilyen komoly traumán nem esett át, mert akkor más gépek lennének a szobában. Kutatni kezdett az emlékei között, hogy mi is történt pontosan. Utolsó emléke az, ahogy Booth kizavarja a boltból ahol Zackkel és a Caroline Epps holtestébe rejtett bombával volt. Vajon mi történt, mert a robbanásra nem emlékszik. Sőt igazából azóta semmire nem emlékszik, hogy kirohant a bolt ajtaján a többi FBI-os kíséretében. Megpróbált felülni. Nagyon lassan és nehézkesen, de sikerült neki. Végül letette a lábait a padlóra és kimászva az ágyból úgy döntött maga keresi meg Zacket és Bootht, vagy legalább egy nővért. Kinyitotta az ajtót és kilépett a folyosóra…
Kint a folyosón eközben Cam és Booth az esélyeket latolgatták és különféle teóriákat állítottak fel arról, hogyan védjék meg Brennant az igazságtól és hogyan vonják bele a tűzesettel kapcsolatos nyomozásba feltűnés nélkül.
- Kezdek megőrülni. Az életem teljesen fejreállt már így is, erre még ez is. - panaszkodott a férfi.
Cam nem igazán tudott mit mondani vigasztalásképpen. Úgy vélte mindig is, hogy egy gesztus sokkal kifejezőbb lehet ezer üres szónál. Így hát átölelte és magához szorította a férfit. Alig egy pillanattal később a férfi háta mögött feltűnt az antropológus, aki épp az előbbi kis jelenetre lépett ki az ajtón.
- Dr. Brennan! - kiáltotta csodálkozva Cam.
- Mit? Hogy? Én… Bones! - kereste az FBI-os a szavakat, ahogy kibontakozott Dr. Saroyan öleléséből és megfordult - Magadhoz tértél végre? - lépett elé és épp megölelte volna, mikor a nő kérdő arckifejezése megállította.
- Nos, nyilvánvaló, hogy eszméletemen vagyok. Azt viszont nem értem, hogy te hogy lehetsz ilyen…
- Milyen?
- Sértetlen.
- Hogy?
- Nézd, ha én, aki az épületen kívül voltam a robbanáskor is megsérültem, akkor a detonációnak minimum látható nyomokat kellett volna hagynia a testeden. De ahogy látom neked semmi bajod.
- Nos Bones tartozom neked egy vallomással… - ám ekkor a nő kinézett a speciális válla mellett.
- Dr. Saroyan? Te jó ég! Alig ismertem meg! Maga levágatta a haját és lefogyott és olyan mintha öregebb is lenne.
- Én… - hebegte a halottkém.
- Booth! - kiáltotta mérgesen a nő és a megnevezett felé fordult. - Pontosan meddig is voltam én eszméletlen?
- Nos, igen, khm… úgy értem…
- Meddig? - kiáltotta a nő most már rémülten.
- Három hétig. Kisebb kómában voltál.
- Nem létezik olyan, hogy kisebb kóma. Három hétig? Biztos vagy benne? Mert olyan érzésem van mintha évekig lettem volna. Mi a mai dátum?
- A mai dátum? Nos, azt hiszem…
- Booth biztos, hogy minden rendben? Nem szenvedtél agysérülést a robbanásban esetleg?
- Nyugodjon meg Dr. Brennan. Boothnak semmi baja, ahogy már láthatóan magának se. Megmagyarázom a dolgokat. De nem pontosan tudom mire emlékszik a történtekből és mire nem, így kérem, üljön le és mondja el mi az utolsó emléke, hogy honnan meséljem tovább magának. - lépett közbe gyorsan Cam mielőtt a speciális végképp sarokba szorul az amnéziás, de korántsem ütődött nő kérdéseitől.
Bones helyet foglalt és elmesélte, hogy pontosan emlékszik a Howard Epps ügy minden részletére. Ahogy arra is, ahogy a Parker és Parkerhez mentek, ahol Zack megtalálta a bombát és őket kiküldték, de utána semmire.
- Nos, rendben van. Tehát a robbanás nagyon nagy volt. Zack csúnyán megsérült, így őt most külföldön gyógykezelik. Booth megúszta kisseb sérülésekkel, amik a három hét alatt eltűntek, míg maga aludt. Hodgins megtalálta a mérget és én meggyógyultam, de a külsőmön a megpróbáltatások nyomait a szakavatott szem, mint az öné felfedezheti. Szerintem ettől tűnhetek öregebbnek, és persze a kórház miatt fogytam le. Az egyetlen változás, hogy a hajam magam vágattam le. Untam már a fazonját. A mai dátum pedig február tizenkettő.
- Értem. Bár furcsa számomra, hogy hogy tud ekkora hatással lenni valakire a kórházi ápolás, de ez a maga dolga. Mondjuk én a helyében biztos, hogy megnézetném magam egy orvossal. Zack mennyire sérült meg? Sokáig kell nélkülöznöm?
- Nyugodjon meg Dr. Brennan, hamarosan fel fog épülni, azonban még egy jó darabig nem fog tudni majd munkába állni. Addig másik gyakornokot fog kapni.
- Oké. Bár nem szeretem az új embereket, főleg ha ismeretlenek. Hogy áll most az ügy? Epps?
- Aggodalomra semmi oka, Howard Epps menekülés közben egy tűzharcban meghalt.
Booth krahácsolni kezdett, mire mindketten felé fordultak.
- Jól vagy?
- Miért kérdezi ezt tőlem ma mindenki? Igen jól vagyok. - forgatta a szemeit a speciális.
- Angela hol van? - jött a következő kérdés, ami váratlanul érte a nőt és lefagyott egy pillanatra, amit Bones persze azonnal ki is szúrt.
- Mi a baj?
- Ez az a vallomás, amiről beszéltem neked. - lépett most oda hozzá Booth.
- Mi történt?
- A laborban volt egy robbanás és utána tűz is. Angela és Hodgins megsérültek és most itt vannak ők is a kórházban egy emelettel feljebb.
- És hogy vannak? Miféle robbanás volt?
- Angela eszméletlen jelenleg még, Hodgins pedig kómában van. Még vizsgáljuk, de könnyen meglehet, hogy Epps búcsúajándéka volt. A labor most használhatatlan egy ideig.
- Értem. És nem tudunk értük tenni valamit addig is?
- Csak annyit, hogy várunk és imádkozunk.
- Ateista vagyok, elfelejtetted?
- Akkor te vársz, én imádkozom.
- Booth megkeresnéd nekem az orvost?
- Persze, de miért?
- Csupán szeretném tudni meddig akarnak még bent tartani? Szeretném meglátogatni Angelát, és utána haza menni a saját lakásomba végre.
- Azzal lesznek bajok, azt hiszem.
- Na, ne! Csak azt ne mond, hogy az is felrobbant?
- Nem. Éppen nem robbant fel, de most nem lakhatsz benne egy darabig.
- De miért?
- Emlékszik a tűzharcra, amiről meséltem magának? - vette vissza a szót Cam.
- Igen?
- Nos, az magánál volt. A lakás használhatatlan jelenleg. Tejesen szétlőtték. A lövedékek eltörtek több csövet is a falakban és a lakást elárasztotta a víz, amitől a plafon beszakadt. Amit csak tudtunk kimenekítettünk magának a romok közül, de nem sok minden úszta meg a dolgot.
- És akkor én most otthon nélkül maradtam? És a könyveim, meg a kutatásaim? Az új könyvem utolsó kézirata is otthon volt. Az életem veszett oda? És nem lehet megjavítani vagy rendbe hozatni? - kérdezte a nő kétségbeesetten miközben a könnyei folyni kezdtek az arcán.
- Sajnálom Bones, de attól tartok nem. - ült le mellé a speciális és megfogta a nő kezét - A holmid, vagyis ami maradt belőle nálam van otthon. Persze bármikor elviheted, de szeretném, ha addig, míg nem találsz magadnak másik lakást, nálam laknál.
- Köszönöm, de erre semmi szükség Booth. Van elég pénzem, hogy szállodába költözhessek addig.
- Nem! Ehhez ragaszkodom.
- És ha sokáig tart? Nem aludhatok nálad az örökkévalóságig a kanapén.
- Tényleg nem. Mert a kanapén én fogok aludni. Te megkapod addig a hálót, és nem akarok erről többet beszélni, érted?
- Bár nem igazán értem erre mi szükség van, de rendben.
- Megyek és megkeresem, az orvosod, addig te menj vissza és feküdj le, kérlek. Nem szeretném, hogy itt rohangálj a folyosón, mielőtt az orvos megengedné.
- Mióta vagy te ilyen atyáskodó velem?
- Társak vagyunk Bones! Már elfelejtetted?
- Nem. Persze, hogy nem. - felelte a nő és visszaindult a kórterembe.
Amint a nő eltűnt a szemük elöl Cam hatalmasat fújtatva görnyed össze.
- Húh! Ez durva volt.
- Igen az. De elég ügyesen megoldottuk nem gondolod?
- De. Remélem a szerencsénk ezután is kitart majd, mert ha Brennan rájön arra, hogy átvertük… nos… Finoman szólva is kínos pillanatok várnak majd ránk.
- Tudom Cam, tudom. Megyek, megkeresem Dr. Silvermannt és tájékoztatom a helyzetről.
- Helyes, én addig felnézek Angeláékhoz.
A nap lenyugodott, hogy átadja helyét a trónkövetelő holdnak, mely uralni kívánta az elkövetkező éjszakát. A levegő kellemesen hűvös volt, s az eget, amely besötétedett, láthatatlanul kezdték elborítani a viharfelhők.
Angela egy lépés hangjait hallotta. Visszafeküdt az ágyba és behunyta szemeit. Hamarosan nyílt is a kórterem ajtaja és Cam lépett be rajta, aki mit sem sejtve egyenesen a nő ágyához sétált. Majd vetett egy kósza pillantást a férfi felé is. Miután megállapította, hogy a helyzet semmit se változott, megfordult és kifelé indult. Mindeközben a háta mögött a test felült. Kinyitotta éjfekete szemeit és a száját a következő szavak hagyták el:
- Kérésemre mutatkozz meg, parancsomra felejtsd el.
Cam megmerevedett. Egy szemvillanással később minden, az elmúlt órákban átélt esemény, mint egy vékony fonal lebegett ki belőle és egyenesen Angela szeme elé úszott, aki villámsebesen átnézte őket, majd visszaküldte a nő fejébe. Visszafeküdt a párnára és behunyta a szemeit ismét.
Cam megmozdult. Megrázta a fejét és körbenézett. Úgy érezte, mintha elfelejtett volna valamit. Végül vállat vont és tovább sétált az ajtó felé, majd ki a kórteremből. Amint távozott ismét kinyíltak a nő szemei. Az ablakhoz sétált. A távolban már villogtak a villámok fényei. Tudta, hogy régóta nem köszöntött be oly sötét és kegyetlen éjszaka az emberiségre, mint amilyennek ez a mai ígérkezett.
Ange, aki eközben a kényszerrabságban senyvedett, pontosan tudta, hogy az entitás mire készül, hisz hallotta a gondolatait, még ha most csak tompán is. Tudta, hogy Brennan a célpont. Az ő tudása kell, az ő emlékei és az ő vére, mert ő volt, aki feltörte a pecsétet és megérintette a csontokat. Azt is tudta, hogy az idő vészesen fogy, s amint csak lehetősége lesz ennek a lénynek meg fogja támadni a nőt, hogy erőszakkal vegye el tőle azt, amire szüksége van ahhoz, hogy materializálódhasson. S ha ez megtörténik, akkor a sötétség elszabadul ezen a világon, s minden benne lakó lény szenvedve pusztul majd a hatalmasság előtt. Már nem sok ideje maradt. A vízzel teli edény már készen állt, s már csak a fekete gyertya kellett. Őrült tempóban tette a helyére a dolgokat és ült a rögtönzött védőkör közepére. Ha ez nem sikerül, akkor a barátnője védtelen marad. Meditálni kezdett és kántálni az igét csendben, remélve, hogy a benne élő lény csak későn jön rá a szándékára. Adnia kellett egy utolsó esélyt a többieknek, hogy megállíthassák, még ha ez azzal is jár, hogy az entitás dühében elpusztíthatja a nőt. A gyertya meggyulladt s kormos füstje a magasba szállt. Ebben a pillanatban egy óriási villám hasította ketté a reszkető égboltot és visszhangzó mennydörgéssel csapódott az épületbe. A villámhárító szinte kiszakadt a helyéről, a helikopter leszálló aszfaltpályája pedig megolvadt a hőtől. Tökéletes sötétség és csönd lett egy pillanatra. Majd a kórtermekben, szerte a kórházban, egymásután hangzottak fel a velőtrázó sikolyok.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
