- Kérdezz! - összevont szemöldökkel bámultam Gabrielre.

- Mit?

- Bármit. Amit tudni akarsz... - egy darabig még fürkésztem az arcát, hátha sikerül kitalálnom, mi ez a hirtelen előzékenység. Vajon tényleg válaszol, akár mit kérdezek...? - gondolkoztam el.

- Hová megyünk? - tettem fel végül a kérdésem. Ajkai sejtelmes mosolyra húzódtak.

- Meglátod. - felelte.

- Szóval ilyen válaszokra számíthatok? - kérdeztem kissé csalódottan. Mióta csak otthagytuk az Apolló Bisztrót igyekeztem kiszedni belőle, hogy hová visz. Nagyjából tíz perce sétáltunk a szállingózó hópihék gyűrűjében. Eleinte még idegeskedtem amiatt, hogyan is zajlik le ez az este, de hamar rájöttem, hogy úgysem tudom kiszámítani Gabriel lépéseit, így akár egyszerűen lehetnék spontán - és ha igazán messzire megyünk - megpróbálhatnám élvezni is...

- Ezt az egyet nem árulom el. - mondta vigyorogva. Nem bántam, hogy sétálnunk kellett; napok óta most először éreztem ismét a tél varázsát: ahogy a hópihék kristályosan csillantak meg a város esti fényeiben, a hűvös levegő pedig kellemesen simogatta az arcomat úgy éreztem, valami különleges vesz körül. Valami nem mindennapi...

Persze lehet, hogy ez nem a havazásnak köszönhető... - villant át az agyamon, de egy futó mosollyal elnémítottam a kis hangocskát.

- Hát jó... - kész voltam a kérdésekkel. Elég sok gyülemlett fel bennem az utóbbi időben, nem meglepő módon. Tekintetemet Gabrielre szegeztem, minden rezdülését figyelve, hogy kiszúrjam, ha esetleg nem az igazat mondaná, a sötétzöld ragyogás azonban tiszta volt, mint a tenger. - Miért loptad el a telefonomat?

- Mondtam, hogy csak a számod kellett. - felelt vállat vonva. Egy szemforgatással válaszoltam. Nagyon jól tudta, hogy nem arra gondolok... Hanem, hogy... Miért éppen én...?

- Amikor elmentem melletted, olyan őrülten mosolyogtál, hogy azt nem lehetett szó nélkül hagyni. Tudni akartam, mi vesz rá valakit, hogy dermesztő hidegben a tél közepén így vigyorogjon, mikor még kesztyűje sincs. - igyekeztem kiolvasni a tekintetéből, hogy komolyan gondolja-e. Akárhogy is néztem, nem viccelt...

- Ennyi? - bukott ki belőlem, de azonnal meg is bántam. Tulajdonképpen mit vártam, hogy mit fog mondani? Visszanyerve a nyugalmamat megkérdeztem: - Minden őrültnek tűnő embert megállítasz az utcán?

- Dehogy! - vágta rá a legnagyobb természetességgel. - De neked jól állt az őrültség. - tette hozzá olyan mosollyal az arcán, amitől viszketni kezdett a tenyerem, de jobban belegondolva jól esett, amit mondott. Lenéztem fagyott ujjaimra. Valóban nem volt kesztyűm... Már akkor sem, mert elhagytam őket valahol egy kávézóban és később nem találtam meg... Ennyire megfigyelt volna?

- Szóval őrültnek tartasz? - érdeklődtem megjátszott sértődöttséggel.

- Naná! - nevette el magát, majd tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. - Azok után, amibe keveredtél, egyre inkább biztos vagyok benne, hogy az vagy. - nem tudtam megállapítani, hova akar kilyukadni ezzel a szurkálódással. Végül pillantását ismét előre szegezte. - De a normális emberek úgy is unalmasak.

Egy darabig csak hallgattam, ahogy a hó ropog a csizmám talpa alatt. Szokás szerint nem tudtam egyből megfejteni a szavait. Elmerengve bámultam a lehulló hópihéket. Ahogy szabad utat engedtem a gondolataim áramlásának, ismét eszembe jutott az a dolog, amin egész nap agyaltam - és amit megígértem magamnak, hogy nem hozok fel az este folyamán.

"A múltadtól nem tudsz megszabadulni. Soha!" - zengtek a fejemben Gabriel szavai. Mióta ezt kijelentette, egyre inkább éreztem ennek a mondatnak a súlyát. Éreztem, hogy akár mennyire is akarom elfelejteni mind azt, ami azóta történt, hogy találkoztunk - azóta, hogy tudomást szereztem Christine-ről - képtelen voltam. Egyszerűen van, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Ugyan akkor mit kellett volna reagálnom erre az egészre...? Azt, amit Gabriel? Esküdjek vérbosszút és kutassam fel a testvérem gyilkosát? Vagy amit a szüleim? Engedjem, hogy az az egyetlen seb megfertőzze az egész életemet? Nem tudom... Ugyan akkor bűntudatom támadt, ha csak megpróbáltam elsiklani a dolog mellett, mintha mi sem történt volna...

Sok kis igazság, de mégsem tudok egyikkel sem azonosulni... A saját ostoba tehetetlenségem pedig mások iránti haraggal és magam iránti gyűlölettel töltötte fel lelkemet. Tudtam, hogy ez így nem mehet tovább, de jelen pillanatban az egyetlen, amit tehettem, hogy reménykedek.

Remélem, hogy a szüleim előbb találják meg a gyilkost, mint Gabriel. És igyekszem nem ezzel foglalkozni az este folyamán - ahogy azt megígértem magamnak.

Nem vagyok jó a magamnak tett ígéretek betartásában... - állapította meg a hangocska.

- Otthagytam a Washington Intézetet. - szólaltam meg hosszúnak tűnő hallgatás után. Nem tudom, miért hoztam ezt fel. Valójában így belegondolva soha semmi személyeset nem mondtam el Gabrielnek - ahogy ő sem nekem...

- Ott dolgoztál? - kérdezett vissza őszinte meglepettséggel. Most esett le, hogy még csak azt sem árultam el neki, hogy törvényszéki szakmát tanultam... Egy pillanatra végigfutott rajtam a rémület. Ha elhamarkodott kijelentéseket teszek, akkor olyan dolgok kerülhetnek felszínre, amiket nem akarok felfedni...

Minek óvatoskodom? Már teljesen mindegy, hiszen úgyis felmondtam. És egyébként is, épp itt az ideje, hogy egy kicsit megnyíljak...

- Igen. Törvényszéki antropológiát tanultam... - mondtam halkan, a cipőm orrát bámulva. - De már nem érdekel.

- Miért nem? - kérdezte. Meglepett, hogy érdeklődik. Mióta csak ismertem, soha semmi hétköznapiról nem beszélgettünk. Azt gondoltam, azok után ami történt, ezek a témák biztosan untatnák, és valószínűleg engem is. És egyébként sem tűntek aktuálisnak... Most valahogy mégis jól esett beszélni róluk.

- Az antropológia érdekel, de az igazságügyből kiábrándultam. - jelentettem ki rövid habozás után. Tekintetemet arcán pihentettem. Komolynak tűnt. Biztos voltam benne, hogy nem fog rákérdezni, miért mondom ezt. Anélkül is megértette, azt hiszem... Talán jobban, mint bárki más.

- Vicces, de amikor először találkoztunk, épp annak örültem annyira, hogy felvettek. - nevettem el magam felismerve az egybeesést.

- Ezek szerint nem tartott soká. - megráztam a fejem. Ismét elgondolkoztam... Hát ilyen lenne, amikor normális emberekként beszélgetünk? Furcsa. Jól esően, kellemesen furcsa... Kár, hogy belerondítanak a közelmúlt eseményei. Bár ha azok nem lettek volna, talán most nem értékelném ennyire ezt a pillanatot. Talán nem jelentene semmit...

- Megérkeztünk. - zökkentett ki a hangja. Ahogy felnéztem, hófödte parkot láttam magam előtt kopasz, fehér díszbe öltözött fákkal, régi stílusú utcai lámpákkal amelyek sápadt fénye megcsillant a duzzadt hópihéken. Nem is vettem észre, mikor értünk ki a város sűrűjéből egy ilyen csendes, nyugodt helyre. De kétségtelenül tetszett - bár azért azt hiszem, egy pár kesztyűt nem bántam volna.

- Hóember! - kiáltottam fel, ahogy megpillantottam a fehér alakot egy pad közelében. Két gombócból állt, fején egy lyukas, fekete sapka ült, kezében pedig tartott valamit, de nem tudtam kivenni, micsodát. Elindultam felé, és ahogy közeledtem, felismertem: egy szál vörös rózsa volt.

Óvatosan kihúztam a csálé hóember kezéből, és mutatóujjammal finoman lesöpörtem a havat az élénk, vérszínű szirmokról. Éreztem, ahogy Gabriel mellém lép. A szívem hirtelen erős lüktetéssel igyekezett megnehezíteni, hogy levegőt vegyek - vagy hogy mondjak valamit.

- Gyönyörű... - suttogtam végül magam elé. Ennél többre nem futotta... Ajkaim önkéntelenül húzódtak széles mosolyra, ahogy a rózsát néztem. A gondolataimat sűrű köd fedte, és egy pillanat alatt elfelejtettem minden aggályomat, minden nyomasztó, sötét emléket vagy teóriát arról, hogyan tovább...
Minden korábbi tagadásom egyszerűen nevetségesnek tűnt. Szembefordultam vele.

- A hóembert már itt találtam... - vallotta be töredelmesen. Láttam rajta, hogy rengeteg mindent szeretne még elmondani, ahogy én is. De azt is éreztem, hogy képtelen rá - ahogy én is...
Még egy utolsó pillantást vetettem a kezemben lévő rózsaszálra, majd halkan megjegyeztem:

- Én egészen biztosan őrült vagyok...

Azzal - mindent vagy semmit alapon - megcsókoltam Gabrielt...

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.04.04. 17:46 PÜT Újabb remek részt posztoltál nekünk Sophie!!!! Lenyűgöz, ahogy Lorean érzelmeit, belső vívódásait leírod!!!! És a vége igazán romantikusra sikeredett  Nagyon tetszett az ötlet!!!! És a végére csak összejött az a spontaneitás is!!  Nagy gratula és mindenképp: KK!!!!!!