|
Sophie: Egy gyilkost szeretni/21.
Mennyi idő kell két embernek, hogy bevallják: szeretik egymást?
Pontosan ennyi...
Mindig úgy képzeltem, Gabriel lesz, aki majd megcsókol - mert igen, rengetegszer elképzeltem már ezt a pillanatot. Hogy az egész különleges lesz, valami olyan, ami mindent megváltoztat. Ehelyett ismerős érzések öntöttek el, tompa bénultság, mely kellemesen zsibbasztotta végig az egész testemet... És a tekintete, miután elhúzódtunk: azt is ismertem már rég. Csupán eddig nem tudtam, mit is jelent pontosan.
Általában vonzottak az újdonságok. Most mégis jobban esett, hogy valami ennyire ismerős dolog ölel körül. Mintha egy kastély lett volna, melyet már régóta építgetünk, minden zugát ismerjük, de csak most döntöttünk úgy, hogy odaköltözünk...
Egy biztos: ilyen boldog még életemben nem voltam!
Ahogy az lenni szokott, a pillanat nem tartott örökké. A mobilom csörgése kíméletlenül rángatott vissza a jelenbe... Vagy valóságba? Nevezzük aminek akarjuk. Ennyire idegesítőnek még soha nem tartottam a csengőhangomat. Először nem is akartam felvenni, pláne hogy Gabriel arcán is láttam, hogy nem örül a zavaró tényezőnek, a telefonom azonban csak nem akart elhallgatni.
Végül rávettem magam, hogy elszakítsam pillantásom a zöld szemek hívogató varázsától, és előkotortam a táskámból a kis készüléket. Gabriel egyből érte nyúlt, elvette a kezemből, majd kinyomta.
- Az apád. - felelt a kérdő pillantásomra és visszaadta a mobilomat. A szüleim említésére eszembe jutott a legutóbbi találkozásom anyával a Washington Intézetben és az is, miért mentem oda... Hirtelen úrrá lett rajtam a bűntudat. Idegesen felnevettem. Mostmár valahogy abszurdnak tűnt, hogy egyáltalán eszembe juthatott olyasmi...
- Tudod... - kezdtem bele. - Tegnap megfordult a fejemben, hogy... Hogy feldoblak a szüleimnek, hátha akkor... Megállíthatlak. - nehezen jöttek a szavak, nevetségesnek és szánalmasnak éreztem magam. Rövid szünet után zavartan hozzátettem: - Nem is tudom, miért mondom ezt el neked.
Nem néztem rá, miközben beszéltem, de most találkozott a pillantásunk. Meglepődtem. Arcán nyoma sem volt korábbi mosolyának, tekintetében valami vészjósló fény csillant. Megrémített.
- Meg kellett volna tenned. - mintha nem is az ő hangja lett volna. Mintha nem is ugyan azzal a Gabriellel beszéltem volna, akit két perccel ez előtt megcsókoltam.
- Ez meg mit jelentsen? - kérdeztem halkan. Féltem a választól, amely gondolataim közt már ködösen formát öltött, de nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Nem mertem...
Kezemben ismét megcsörrent a telefon. Összerezzentem, de nem emeltem le a tekintetem Gabriel fenyegető zöld szemeiről. Szinte szorongatott a pillantásával. Éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog.
- Vedd fel... - szólt rám rémisztően halk hangon. Képtelen voltam megmozdulni, csak bámultam rá de pár örökkévalóságnak tűnő másodperccel később, immár hangosan megismételte. - Vedd fel!
Felvettem. Még mindig képtelen voltam máshová nézni, ujjaim görcsösen szorították a készüléket.
- Haló. - szóltam bele remegő hangon.
- Lorean! Szeretném, ha azonnal az Intézetbe jönnél! - hallottam az apám hangját. - Találtunk valamit...
- Mit? - kérdeztem automatikusan. Anya átvette a telefont.
- Egy férfi holttestét hozták be. A kezében egy papír volt, amin tizenhét ember meggyilkolását ismerte be. Itt vannak felsorolva az áldozatok nevei. - hallottam a hangján az izgatottságot. - Christine Booth a... A hetedik a listán. - éreztem, ahogy az arcizmaim elzsibbadnak. Képtelen lettem volna megszólalni, szemem sarkát már forró könnyek égették. - A tizenhetedik pedig Marianne Phoenix.
Rövid szünet következett, aztán anya ismét beszélni kezdett, de én ebből már semmit nem hallottam. A fejem zúgott, ajkaim remegtek. Lassan elemeltem a fülemtől a telefont, majd a táskámba ejtettem... Vagy mellé, nem figyeltem de nem is érdekelt.
A hányinger kerülgetett, és képtelen voltam felfogni, hogyan változhat meg körülöttem a világ ennyire gyorsan. Minden egyes pillanat végtelen időnek tűnt, a gondolatok és érzések úgy rohamoztak meg, hogy beleszédültem. De még így is sem tudtam bármire tisztán koncentrálni.
Gabriel egyenes, sötét tekintetét kíméletlenül véste az enyémbe. Nem szólt semmit, de láttam rajta, hogy nem bánta meg... Láttam rajta, hogy úgy gondolja, helyesen cselekedett... Láttam a szemében az elégedettséget és ez megbénított, míg nem az arcomon végigcsorgott az első, égető könnycsepp.
Egy szó nélkül a kezébe nyomtam a vörös rózsát, majd elszakítottam róla a pillantásomat - szinte fizikai fájdalmat okozott minden mozdulat. Hátat fordítottam, és tettem pár lépést. Többre nem volt energiám. Igyekeztem úgy tenni, mintha az, ami a hátam mögött volt, nem létezne többé majd vártam pár súlyos másodpercig, aztán lerogytam a hóba és kitört belőlem a zokogás.
Lehunyt szemeim előtt még láttam az arcát, azzal a félelmetes, kegyetlenül villogó zöld tekintettel... Csak ekkor tudatosult bennem, hogy talán ez az utolsó kép, ami megmarad róla. Talán soha többé nem találkozunk... Hiszen ezek után a legjobban teszi, ha menekülőre fogja. Késztetést éreztem, hogy felpattanjak és utánarohanjak - még nem lehet olyan messze... Nem veszíthetem el!
Újabb zokogáshullám vett erőt rajtam.
A másik felem azt kívánta, bár elkapnák és megbűnhődne a tetteiért! Azért amit velem tett... Hiszen kértem, könyörögtem neki... Dühös voltam és tehetetlen. A szememet fátyolozó könnyfüggöny mögül oldalra pillantottam, majd erőből a hóember felé lendítettem a karom, és szétzúztam a kis vidám szobrocskát. Rombolni akartam, tombolni, kiabálni és toporzékolni, de helyette csak zokogtam, megállíthatatlanul.
Az egyik pillanatban még annyira tökéletes volt minden. Egy rövid időre megfeledkeztem Christine-ről, a gyilkosokról, a külvilágról, és csak simán boldog voltam. De az Univerzumnak el kellett vennie tőlem még ezt a kis boldogságot is! Feltettem magamban a legfeleslegesebb, legkevésbé célravezető kérdést, ami csak létezhet - és tudtam, hogy nincsen rá válasz: miért?
***
- Höhh...? - valami artikulálatlan morgás hallatszott a telefonból. Felröhögtem, ahogy meghallottam, majd egy csuklással beleszóltam a kagylóba, valami távoli, rekedt hangon.
- Michaeeel!
- Ki az? - kérdezte mostmár élénkebben, talán kicsit rémülten.
- Hát... Én! - a remek viccemen ismét felvihogtam; valahogy minden annyira mulatságosnak tűnt...
- Lolly? Mi történt a hangoddal? Náthás vagy? - rohamozott a kérdéseivel. Még kicsit álmos volt a hangja, de láthatóan felkeltettem az érdeklődését és ezt el is könyveltem az este sikerének.
Megráztam a fejem. Aztán rájöttem, hogy ezt Michael nem látja, és belevisítottam a telefonba.
- Neeem! Jól vagyok! Höhö... Nem jól vagyok... - elhalkult a hangom.
- Ittál? - tette fel az ominózus kérdést, de a feleletet már nem várta meg. Sunyi pillantást vetettem az éjjeli szekrényen hívogatóan csücsülő, félig üres skót whisky-s üvegre. - Na jó, Lolly... Tudni akarom mi történt, hogy az éjszaka közepén részegen hívsz!
- Csak beszélgetni akartam... Egyedül inni unalmas! - jelentettem ki csücsörített szájjal, miközben elgondolkozva bámultam egy elmosódott foltot a takarómon és igyekeztem beazonosítani a mintát.
Csend következett. Hatalmasat ásítottam. Az álom már kísértőn húzta lefelé a pilláimat, mikor Michael ismét megszólalt.
- Aludj, Lorean. - hallottam, ahogy idegesen sóhajt egyet. - Holnap felhívlak, és akkor mindent elmondasz, jó?
- Aha... - feleltem, miközben elnyúltam az ágyon.
- Bár ez most téged úgy sem érdekel, de aggódom érted... - motyogta a telefonba halkan. Egy pillanatra valami furcsa bűntudat-féleség lett úrrá rajtam, ahogy ráébredtem, milyen rossz érzés aggódni valakiért... De aztán elmúlt. Fáradtan söpörtem ki egy ásítás közben kibuggyant könnycseppet a szemem sarkából. - Jó éjt, Lolly! - hallottam a hangját, de már csak nagyon homályosan.
Félretettem a mobilt, és pillanatokon belül körülölelt az álmok édes üressége...
***
Nem voltam benne biztos, hogy a telefonbeszélgetésem Michaellel valóság volt, vagy csupán álmodtam az egészet. Ahogy felültem az ágyon, úgy szédültem, mint akit fejbevágtak, a szemeim pedig be voltak dagadva. Nem tudtam, milyen nap van és hogy hány óra, de a legkevésbé sem érdekelt. Számomra tegnap este megállt az idő...
Rövid ideig vacilláltam a forró fürdő és a visszaalvás között. Végül a telefonom berregése eldöntötte a kérdést. Úgy néz ki, rezgőre állítottam...
Michael mintha említette volna, hogy felhív - ezek szerint mégsem csak álmodtam...?
A mobilom nem igazolta egyik feltevést sem, ugyanis a kijelzőn anya száma jelent meg. Már mozdult az ujjam, hogy kinyomjam, mikor meggondoltam magam, és egy sóhajjal felvettem a telefont.
Az anyám aggódó hangja szinte bántón hasított a fülembe. Rengeteg információt zúdított rám pillanatok alatt, de csak pár dolgot sikerült igazán felfognom. Az áldozatról volt szó... Meg erről az egész ügyről, amiről őszintén nem akartam többé hallani. Soha... De akár mennyire ellenkeztem, az utolsó mondat mégis eljutott a tudatomig, és ott bevésődve láncreakciót indított el. Az a bizonyos mondat pedig így hangzott:
- Christine gyilkosa nem volt egyedül...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
