Temető...

Az érkező sms hangjára szinte felugrottam, kishíján elhajítva a kezemben szorogatott telefonomat.

"Temető." - ez az egy szó állt az üzenetben, de nekem ennyi is elég volt. Felkaptam a táskámat, és már indultam is az ajtóhoz, mikor az utolsó pillanatban még valami eszembe jutott... Az ágyam melletti könyvespolc harmadik fokáról ledobálva a könyveket benyúltam mögé, és kivettem egy dobozt.

Még Washingtonban tanultam célba lőni Apával. Eleinte megpróbált lebeszélni róla, de hajthatatlan voltam. Tizenkilenc évesen kaphattam saját fegyvert. Ezt elméletileg nem hozhattam volna magammal New Yorkba... A szüleim nem is tudtak róla, hogy nálam van - elvették és elrejtették, mielőtt eljöttem volna, de nem számoltak vele, hogy tudom a rejtekhelyeket - a karácsonyi ajándékokat is mindig előre megtaláltam.

Sejtettem, hogy nem egészen legálisan van nálam az a pisztoly, de jelen pillanatban nem érdekelt. A táskámba csúsztattam, gondosan behúztam a cipzárt és kiviharzottam a lakásból.
Ötletem sem volt, melyik temetőről lehet szó... De aztán beugrott valami... Gabriel apját a Green-Woodba temették. A probléma csak az volt, hogy az egy hatalmas temető.

Most azonban túlságosan aggódtam, hogy ezen rágódjak... Elég közelről tapasztaltam, mire képes az ember, ha bosszút akar állni. Márpedig nem kellett hozzá sok logika - ha Christine gyilkosának társa volt, akkor az illető most nagyon-nagyon haragszik Gabrielre...

Én is haragudtam. De mióta csak ismerem, most először éreztem mélyen belül, hogy mit kell tennem - hogy mi a fontosabb...

A kezemben még mindig a mobilomat szorongattam. Nem tudtam eldönteni, felhívjam e a szüleimet... Hiszen ha Gabriel valóban a temetőben van és ott találják, akkor börtönbe kerül. Viszont ha veszélyben van, talán nem elég egy zavarodott huszonéves és a céllövő pisztolya, hogy megmentsék...

Végül úgy döntöttem, még később is hívhatom őket. Zsebre vágtam a telefonomat, és elindultam a Green-Wood temetőbe.

***

A múltadtól nem tudsz megszabadulni - soha!

Mostmár Lorean is a múlté volt. Legalábbis Gabriel Phoenix biztosra vette, hogy többé nem találkoznak. Az eredeti terv az volt, hogy amint lehet, eltűnik New Yorkból - de képtelen volt rá. Saját magát is meglepte az érzés, hogy nem tud elszakadni valamitől - valakitől... A túlélés ösztöne egészen idáig mindennél erősebb volt benne - még akkor is, ha ezzel kárt okozott másoknak - akár a saját nővérének.

De Lorean más volt. Őt nem lehetett csak úgy ott hagyni búcsú nélkül, bocsánatkérés nélkül, minden nélkül... Valahogy jobban fájt neki bántani ezt a lányt, mintha a saját ereit vágná fel lassú, kínzó mozdulatokkal.

Gondolt rá, hogy megkeresi Layla-t. De mit mondott volna neki? Hogy megölte Marianne gyilkosát és ezzel összetörte azt, akit... Akit szeretett? Layla teljes joggal nevezte volna idiótának, majd haladéktalanul kitoloncolta volna az államból, talán még a kontinensről is...

Nem... Próbálkozhatott akármivel, Gabriel végül mindig itt kötött ki.

Garron Walter Phoenix
1978-2029

Minden évben eljött ide azért, hogy - ahogy egykor Laylanak mondta - megbánja, amit tett. A dolgok azonban nem változtak. Ugyan úgy nem érzett bűntudatot akkor, amikor történt, ahogy most sem. És így volt ezzel nagyon sok esetben - amikor mások vitték el a balhét helyette, amikor életeket tett tönkre, hogy a saját bőrét mentse, vagy amikor egy-egy ügyletéből csak Marianne tudta kimenteni.

Természetesen volt, hogy sajnálta az "áldozatait", de soha nem bánta meg, amit tett. Most életében először érezte úgy, hogy ha visszamehetne, talán másképp csinálná... Győzködhette magát, hogy mindezt Marianne-ért tette, de olyankor Lorean hangja szólalt meg a fejében:

- A nővéred meghalt! A holtakat nem érdekli, mit teszünk értük! - és teljes mértékig igaza lett volna. Marianne már csak emlék, bármennyire fájdalmas ezt beismerni. És attól, hogy a gyilkosa követte a halálba, ő maga nem tér vissza.

Gabriel dühösen rúgott félre egy követ.

Mondhatná, hogy ezzel elégtételt vett... Ilyenkor egy pillanatra - egyetlen röpke pillanatra elöntötte valami megnyugtató-szerű tudat. De hiába tűnt helyesnek ez az érzés, valahogy egy másik felülkerekedett rajta... Mikor maga elé képzelte Lorean arcát, ahogy a rózsába szagol, melyet a hóember kezéből vett ki... Mindez sokkal valódibbnak hatott, mint bármi más az elmúlt időszakban - Marianne halála óta.

Ha csak még egyszer hallhatná a hangját... A zsebébe nyúlt, és elővette a mobilját. Ki volt kapcsolva. Ahogy bekapcsolta, a kijelzőn legalább tíz nem fogadott hívás jelent meg - kívétel nélkül Lorean-től.

Ugyan, miért kereste? Hogy a fejéhez vágja, hogy gyilkos? Vagy hogy értesítse, hogy feldobta a szüleinek...? Gabriel nagyjából ezeket a válaszokat tudta elképzelni, ekkor azonban észrevette, hogy egy üzenet is érkezett tőle.

"Hol vagy?"

Ez túl bíztatónak tűnt az elképzeléseihez képest. Lorean tehát valami más miatt kereste... De miért?

Gabriel habozott. Amennyiben elárulja Lorean-nek a hollétét, talán láthatja még egyszer. De aztán úgyis elmenne... Nem akarta még jobban megbántani a lányt. És persze az is egy lehetőség, hogy az sms-t nem ő írta, csupán csapdába akarják csalni. Hiszen mostanra már valószínűleg találtak valamit, ami alapján elkaphatják...

Minden értelmes érv ellenére Gabriel mégis úgy érezte, megéri a kockázatot - ha cserébe elbúcsúzhat Lorean-től... Elküldte az üzenetet, majd zsebre tette a mobilt.

- Hé! - hallatszott egy hang a háta mögül. Ahogy megpördült, Gabriel egy eszelős tekintetű, fekete hajú nővel találta szemben magát. Bár az asszony még jó pár méter távolságra állt tőle, valahogy mégis fenyegetően közelinek érezte.

- Te vagy Gabriel Phoenix? - Gabriel gondolkodás nélkül válaszolt.

- Nem. - pár másodpercig semmi nem történt. A vihar előtti csönd... Aztán eldördült egy lövés...

- Biztosan megérted... Hisz ez csak bosszú! - a nő egészen közel hajolt a földön fekvő, vérző alak arcához. Szemében őrült fény csillant, ajkai megremegtek, majd hirtelen a vonásai kisimultak, és egy forró könnycsepp szaladt végig az arcán, Gabriel homlokán landolva. - Megölted, akit szerettem... Hát viseld a következményeit!

Újabb lövés...

***

Felsikoltott, ahogy a golyó a kezét súrolta. Elejtette a fegyvert, és futni kezdett előlem. Az ujjam már mozdult, láttam magam előtt, ahogy az a szemét a földre zuhan élettelenül, ahogy több sebből vérzik, ahogy megfizet minden egyes életért, amelyet a társával elvettek...

- Állj! - kiáltottam rá, magamat a leginkább meglepve. A hangom helyett egy lövés dördülését vártam, de az ujjam továbbra sem mozdult a ravaszon.

A nő megtorpant, és szembe fordult velem, karját a magasba emelve. Jobb kezéből ömlött a vér, arcán könnyek csillogtak, ajkait pedig torz mosolyra húzta. Beleremegtem a látványba...

Miért nem tudom lelőni...?

- Lorean... - Gabriel hangja kizökkentett. Hangja...? Inkább csak lehelte a nevemet. Nem tudtam, pontosan hol érhette a golyó, mert mostanra a teljes mellkasa vérben úszott... Egy pillanatra megfeledkezve a nőről villámgyorsan mellétérdeltem. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de már nem volt képes rá. Elvesztette az eszméletét...

- Ne mozdulj! - ordítottam teli torokból a nőre, aki tett egy lépést hátra, de tovább nem jutott. Egy könnycsepp landolt a kézfejemen - sírtam... A torz vigyor most még szélesebbre húzódott. Kirázott tőle a hideg.

- Hívod a mentőket, vagy mi lesz, kislány? - kérdezte gúnyos hangon. Az ujjaim kifehéredtek, ahogy szorítottam a fegyvert, azonban ahelyett, hogy meghúztam volna a ravaszt, csak megremegtem...

Igaza volt...

A telefonomat előkotorva, még mindig könnyáztatta arccal megnyomtam a gyorshívót, de a pillantásom sziklaszilárdan a nőre szegeztem. Magamban eldöntöttem, hogy nem hagyja el élve ezt a temetőt!

- Green-Wood temető... Hívj mentőt! - mondtam bele rekedt hangon a telefonba. A nő ismét megmozdult. - Azt mondtam, ne mozdulj! - kiabáltam nem törődve azzal, hogy a vonal túlvégén is hallatszik, majd letettem a mobilt, és mindkét kézzel ráfogtam a pisztolyra, hogy biztosabban tudjam tartani. Pedig valójában annyira remegtem a zokogástól és kétségbeeséstől, hogy talán akkor sem találtam volna el, ha pár méterrel közelebb áll...

- Hogy hívnak, kislány?

- Fogd be! - kiáltottam, de valójában reméltem, hogy ha beszél, talán okot ad rá, hogy végre meghúzzam a ravaszt...

- Nyugalom, édesem... - folytatta olyan undorítóan negédes hangon, hogy a gyomrom is felkavarodott.

- Csak van jogom tudni, kinek a keze által halok meg!

Sajnos ez nem volt elég... Minden egyes szó dühített, amelyet kiejtett a száján. Úgy éreztem, minden levegővételével előlem szívja el az oxigént, minden egyes pillanat, amit az élők sorában tölt, Gabriel életét rövidíti és minden, amit mond méreg ennek a világnak. Gyűlöltem... Tényleg, igazán gyűlöltem!

- Lorean Booth. - vetettem oda neki, visszább véve a hangerőből. - Te meg a társad megöltétek a nővéremet... Rémlik? - kérdeztem számomra is idegen hangon. Éreztem, hogy kezdem elveszíteni a kontrollt önmagam felett. Csupán az ujjaim nem mozdultak - sajnos...

Az arckifejezése hirtelen megváltozott. Az arcáról eltűnt az az undorító vigyor... Valami történt.

- Jól emlékszem... - mondta végül, aztán valahogy visszazökkent, és ismét rám emelte eszelős tekintetét. - Csak hogy a gyerek nem halt meg. Szemtanú volt, és én életben hagytam! - szinte remegett a feszültségtől. Mintha megbánta volna, hogy nem ölte meg...

Nem ölte meg! Úgy éreztem, az ereimben megfagy a vér. Végigfutott a hátamon a hideg... Ha Christine él, akkor ez az egész mind hiába volt. Akkor a szüleim huszonegy évig szenvedtek a semmiért... Akkor... Akkor hol van most?

- Inkább megköszönnöd kellene! - jegyezte meg visszanyerve a lélekjelenlétét.

- Imádkozz, hogy ideérjenek a mentők, mert ha Ő meghal, esküszöm, hogy megöllek! - intettem Gabriel felé. Az egyik kezemmel elengedtem a fegyvert, és ujjaimat összekulcsoltam az övével... Érezni akartam, hogy még itt van.

- Nem hiszek semmilyen istenben. - mondta olyan hangon, mintha valami személyes sérelme lenne a felsőbb hatalmakat illetően. - A bosszúban hiszek, kislány! Úgy látom, te is...
 

Kezemben megremegett a fegyver, ahogy a zokogás egy újabb hulláma rázta meg testemet...

Igyekeztem csitítani magam, de az érzelmek és racionális gondolatok olyan csatát vívtak lelkemben, melynek dübörgése elhomályosította a szemem...

 És akkor hirtelen eljött a pillanat, amikor ráébredtem, mi fog történni. Döntöttem...

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.05.20. 22:36 PÜT Uhhh!!!!! Egy újabb remek rész Sophie!!!! Végig izgultam az egészet!!! És a végén a csavar... ebben nem is mertem reménykedni, sőt..eszembe sem jutott volna, hogy Christine esetleg élhet.... De most már nagyon kíváncsivá tettél mi is történhetett vele sok éven keresztül!!! Nagyon remélem, hogy helyesen dönt Lorean!!! És persze, hogy Gabriel is túléli a dolgokat!!! Nagy kedvenc "rosszfiúm" tudod!!! :)))) Két szóval: NAGY GRATULA!!!!!! És mihamarabbi: KK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!