Kezemben megremegett a fegyver, ahogy a zokogás egy újabb hulláma rázta meg testemet...

Igyekeztem csitítani magam, de az érzelmek és racionális gondolatok olyan csatát vívtak lelkemben, melynek dübörgése elhomályosította a szemem...

És akkor hirtelen eljött a pillanat, amikor ráébredtem, mi fog történni. Döntöttem...

Én nem fogok bosszút állni... Csak végig kellett gondolnom, mennyien szenvedtek már emiatt... Gabriel, Marianne, a szüleim, Christine... És én is épp eleget, hogy ráébredjek, ennek addig nem lesz vége, ameddig valaki el nem fogadja, ami történt. Hogy a dolgok nem visszafordíthatók... Hogy az Élet nem fehér és fekete, hogy a kárt az élők okozzák és nem a holtak.

Úgy döntöttem, véget vetek a lavinának.

Letöröltem a könnyeimet, hogy tisztán láthassak, majd mindkét kezemmel megragadtam a pisztolyt és meghúztam a ravaszt.

A lövés lábon találta a nőt.

- Tévedsz... - suttogtam inkább csak magamnak. - Nem hiszek a bosszúban.

***

A kórházban ültem Anyával és Apával. Miután lábon lőttem a nőt - a neve Lutetia Malcolm - csak percek kérdése volt, hogy a mentők - és az FBI megérkezzen. Anya is velük volt. Semmit nem kérdeztek, csak elhoztak a kórházba.

Közel fél órán keresztül ültünk csendben... Én bőgtem, Anya engem ölelt át, Apa mindkettőnket. Aztán lassan megnyugodtam és mindent elmondtam - az elejétől a végéig - kérniük sem kellett.

Kiderült, hogy a gyilkosságokat nem mind együtt követték el - Lutetia mindent bevallott -  amennyiben egyiküket elkapnák, az illető magára vállalja a másik tetteit is. Remek egyezség... Egyébként mindketten hosszabb időt töltöttek elmegyógyintézetben. Valahol megnyugtató érzés volt, hogy ilyen borzalmakat nem épeszű ember követ el...

Egyetlen valamit nem mondtam el a szüleimnek - amit a nő mondott... Hogy Christine nem halt meg. Egyelőre nem volt energiám ezzel foglalkozni, márpedig ez olyasmi volt, ami felkavarná az álló vizet. Meg aztán eszembe is jutott valami... De ez egyelőre nem volt lényeges.

- Sajnálom... - motyogtam magam elé. Aztán összeszedtem magam és Anya szemébe nézve megismételtem: - Sajnálom. - éreztem, ahogy a könnyeim ismét égetve igyekeznek előbújni.

- Mit, Lorean? - kérdezett vissza őszintén értetlen tekintettel.

- Hogy eltaszítottalak titeket... És nem bíztam bennetek. - mert így volt. Időbe telt rájönnöm, hogy Christine ide vagy oda, a szüleim változatlanul szeretnek és ott vannak nekem, bárhová megyek és bármibe keveredek...

- Nem kell bocsánatot kérned. - nézett komolyan a szemembe. - Szólnunk kellett volna a nővéredről... Jóval ez előtt. - itt Apára emelte ragyogó kék tekintetét.

- Igen... - helyeselt ő is. - De tudjátok mit? Már vége.

Hosszabb csend következett. Mind emésztettük még a történteket... Ennyi megpróbáltatás után nehéz felfogni, ha egyszer csak vége. Még nem éreztem a békét, nem éreztem a nyugalmat. De éreztem, hogy visszakaptam a családomat, és ez már egy kezdet... De hogy minek a kezdete, azt nem tudtam. Senki sem tudta...

- Mi lesz most? - kérdeztem fejemet Apa vállára hajtva. Nem kaptam választ.

Ekkor egy nővér jelent meg valahonnan. Hirtelen ideges remegés futott végig rajtam. A szívem a torkomban dobogott, az ujjaimat pedig annyira görcsösen szorítottam ökölbe, hogy a körmöm nyomot hagyott a tenyeremen... Talán még életemben nem aggódtam ennyire.

- A barátodat kihozták a műtőből. Az állapota stabil, de még egy jó darabig eszméletlen marad... - tájékoztatott. Szinte fizikailag éreztem, ahogy az a bizonyos kő legördül a szívemről.

- Bemehetek hozzá? - a nővér egy bólintással felelt, én pedig felpattantam és már indultam volna, de aztán megtorpantam. Anya és Apa bíztató tekintettel nézett rám. Arcukon nyoma sem volt a tiltakozásnak.

Végül is egy eszméletlen bűnöző nem árthat senkinek, nem? - futott át az agyamon, és erre a nevetségesen egyszerűsítő és abszurd gondolatra halványan elmosolyodtam. Ismét tettem pár lépést, mikor Anya utánam szólt.

- Lorean! Ez azt hiszem, neked szól... - azzal átnyújtotta a kis papírfecnit, amelyet még Gabriel szerzett Gilberttől, én pedig tőle. Rádöbbentem, hogy azóta sem tudtam meg, mi van ráírva. Kíváncsian vettem el a kis cetlit, majd óvatosan széthajtogattam.

"Guillam Jacobs" - egy név. Gondolom valaki, akin keresztül végül eljutott Marianne gyilkosához. Őszintén szólva nem akartam tudni, ki a pasas... Alatta pedig teljesen más betűkkel ez állt: "Bocsáss meg."

A csiklandozó könnycseppek most ismét a felszínre törtek. Nem tudtam megszólalni... Egy halvány mosollyal megköszöntem, majd elindultam a kórterem felé.

***

Annyira sebezhetőnek tűnt, ahogy ott feküdt... Az arca sápadt volt és megtört. A szemei csukva voltak, de még ha nyitva is lettek volna kétlem, hogy az az élénk, mélyzöld csillogás tükröződött volna bennük. Sajnáltam. Őszintén sajnáltam...

A temetőben rájöttem, mennyire nem vagyok képes megérteni Gabrielt... Hozzá képest nekem mindenem megvolt. Család, szeretet, biztonság... Neki csak az állandó menekülés maradt. Le mertem volna fogadni, hogy saját magában sem bízik meg igazán, nem hogy másokban - az emberekben Gabriel már régen csalódott.

A papírfecnit összegyűrve a zsebembe raktam és az ágya mellé húztam egy széket. Habozva nyúltam a kezéhez. Tudtam, hogy valószínűleg nem érzi, de azért valahol mélyen reméltem, hogy - akár merre jár most - valahogyan tudja, hogy vele vagyok... Féltem tőle, hogy a keze jéghideg lesz. Hogy ismét érezni fogom, ahogy az élet szép lassan távozik a testéből, de semmi ilyesmi nem történt.

- Megértem. - mondtam. Soha nem gondoltam, hogy egyszer ájult emberekhez fogok beszélni egy kórházi ágy mellett... Mégsem tűnt abszurdnak. Nem az volt a lényeg, hogy ő hallja e, hanem az, hogy én kimondom. - Én is átéltem... Azt a gyűlöletet. Mostmár tudom, mit éreztél... És hogy ez nem olyan egyszerű. - szünetet tartottam, és a pulóverem ujjával megtöröltem az arcomat.

- Naiv voltam. Amikor az én kezemben volt a fegyver, én is csak arra gondoltam, hogy meghúzzam a ravaszt. Nem számoltam a következményekkel... Majdnem meg is tettem. - még éreztem a végtagjaimban azt a feszültséget, azt a görcsös kétségbeesést. Ha behunytam a szemem, újra átéltem minden pillanatát; noha az egész már csak homályos, távoli emléknek tűnt.

- Szóval... Még mindig nem értek egyet azzal, amit tettél. - szipogtam. A könnyeim még mindig nem fogytak el, bár már csak csendesen folydogáltak a szemem sarkából. - De megértem.

Közelebb hajoltam az arcához. Amit most készültem mondani, az nem csak neki szólt... Hanem az egész világnak. Valami, amit egy életre megtanultam, és úgy gondoltam - máig gondolom - mindenkinek tudnia kell, mégis alig hallhatóan, suttogva mondtam ki:

- Vannak fontosabb dolgok a bosszúnál... - arcomon halvány mosollyal kisöpörtem egy hajtincset a homlokából, majd elengedtem a kezét, és az ajtóig sétáltam. Aztán valami eszembe jutott. Elővettem a kis cetlit, és egy gyors mozdulattal aláhúztam rajta, amit írt. Gondolkoztam, hogy még írjak-e rá valamit, de végül így hajtottam össze a papírt, és Gabriel tenyerébe rejtettem gondosan rákulcsolva az ujjait.

Még egyszer az ajtóból visszanéztem rá.

Csak alszik... Már semmi baj sincs, hiszen itt van... Csak alszik.

Valaki belém ütközött az ajtóban. Orvosi maszkot és sapkát viselt, csak a szemét láttam és azt is csak egy pillanatra, de valahogy nagyon ismerősnek tűnt.

- Bocsánat... Khm.. - mondta torkát köszörülve, azzal mellettem elcsusszanva belépett Gabriel kórtermébe, és becsapta mögöttem az ajtót. Pár másodpercig még álltam ott mozdulatlanul, mikor egyszer csak belém csapott a felismerés...

Layla! - fel akartam tépni az ajtót, hogy kérdőre vonjam, de megelőzött. A következő pillanatban kiabálva robbant ki a kórteremből és lendületes léptekkel indult el a folyosón.

- Orvost! Tachykardia a száznyolcasban! Orvost! - mostmár tisztán felismertem a hangját. Tudni akartam, mi ez az egész, de a következő pillanatban egy ápolónő elrángatott az ajtótól. Nem sokára már csak a műszerek egyre távolodó pittyegését hallottam és valami nyugtatgatást, a szavak azonban nem jutottak el a tudatomig...

- Mi történik? - motyogtam. Többre nem volt energiám. Most éreztem igazán, mennyit kivettek belőlem a történtek. Szinte ellenkezni sem tudtam, csak sodródtam, amerre lökdöstek. Végül azt vettem észre, hogy egyedül állok a folyosó közepén, valahol a száznyolcas kórterem emeletén.

Ahogy a rémisztő csend körülölelt, a kétségbeesés és a félelem egyre inkább hatalmába kerített... Eddig bele sem gondoltam, hogy mi lenne ez után... Hogy ha felépül, akkor bíróság elé állítják gyilkosságért. Ha pedig nem... Ha most odabent...

Ha meghal...? - elég volt gondolatban kimondanom ezt a szót, máris hűvös remegés futott végig a hátamon és könnyek folytak végig az arcomon.

Hát mindenképpen elveszítem? De miért így... Miért nem búcsúzhatok el tőle? Miért nem próbálhatom megmenteni? Hátamat a kórház ízléstelen színű falának vetettem, és lerogytam a hideg kőre.

Nem tudom, meddig zokoghattam ott. Percek, vagy órák teltek el... De a könnyeim egyszerűen nem fogytak el. Olyan fájdalom, harag és zavarodottság kerített hatalmába, amelyet még akkor sem éreztem, mikor tudomást szereztem Christine-ről... A legrosszabb a tehetetlenség volt. Úgy éreztem, soha többé nem állok fel onnan, hiszen nincs miért... A világon minden értelmetlennek tűnt abban a pillanatban.

Ugyan az a nővér jelent meg, aki korábban szólt, hogy bemehetek Gabrielhez. Nem emeltem fel a fejem. Tudtam, hogy mit fog mondani. Éreztem...

- Nagyon sajnálom...

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.06.12. 08:00 PÜT Most azzal kezdeném, hogy remélem minél hamarabb kikerül a 23. rész, mert ez a befejezés nem volt valami megnyugtató, sőt!!!! És nagyon remélem, hogy a "Nagyon sajnálom..." mondat folytatása pozitív dologba fogátfordulni!!! Gabriel csak így nem "mehet" el!!!!! Igaz???!!! Layla cselekedete előtt pedig értetlenül állok, bár sejtem az okát, na de mégis.... És várom a Christine-nel kapcsolatos dolgokat. Lorean talán magányos nyomozásba kezd??? Na de lényeg a lényeg...Nagy Gratula!!!!!! Nagyon tetszett, most is, mint mindig teli volt érzelmekkel, amiket  én is átéltem! Mindenképp, mihamarabbi: KK!!!!!!!!!!!