|
PÜT: A kezdet/11.
A sors sokszor olyan helyzetek elé állít minket, amikre soha nem is mertünk volna gondolni. Szembe kell néznünk velük, mint ahogy az érzésekkel is, amiket keltenek bennünk, legyenek azok jók vagy rosszak.... Öröm vagy fájdalom... E két dolog, ami ural bennünket, ami hatással van mindennapjainkra. Sokszor próbálunk a hatásuk alól kilépni, hogy visszavegyük az irányítást... De valljuk be... Az esetek túlnyomó többségében ez lehetetlen.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy az élet döntések sorozata, amiket mi hozunk meg, tehát a sorsnak ehhez semmi köze. Mi alakítjuk a saját sorsunkat, még ha néha tévútra is visznek a döntéseink. De honnan is tudhatnánk előre, hogy mikor cselekszünk helyesen???
És vannak, akik szerint minden okkal történik... Hogy nem véletlenül hozzuk azokat a döntéseket... Mert a sorsunk előre meg van írva...
És hogy valójában kinek van igaza??? Azt talán soha nem tudjuk meg...
A reggel hangjai megszólaltak. Két kéz szinte egyszerre nyomta le az ébresztőt, ami fülsiketítő hangjával jelezte egy új nap kezdetét. A nap sugarai is próbáltak előbújni, de a felhők sűrű fátyola nem engedte. Borongós reggelre ébredtek, mintha az időjárás is a hangulatukat tükrözné. Legszívesebben ki sem keltek volna az ágyukból, de ezt sajnos nem tehették meg. Mindkettőjüknek az előző este eseményei jártak a fejükben, és az, hogy jól döntöttek-e, mikor hagyták, hogy az érzéseik uralják cselekedeteiket. Most pedig szembe kell nézniük a következményekkel... Amíg az egyikőjük bánta minden egyes pillanatát a történteknek, addig a másik most sem cselekedne másként és hálás minden percért, amit a másikkal tölthetett...
* * *
- Szia édesem!! Hűű, elég ramatyul nézel ki. Történt valami? – faggatózott Angela, mikor reggel meglátta barátnőjét. Haja csapzott volt, bár ez köszönhető volt a párás időjárásnak is, arca sápadt, szemei karikásak, mint aki egész éjszaka nem aludt. És látszott rajta, hogy beszélgetni sem sok kedve van, de ez Anget sosem zavarta – Hahóóó, Föld hívja Brennant!
- Szia! Bocs, kicsit fáradt vagyok. Ha keresnek az irodámban leszek.
- Dr. Temperance Brennan, aki fáradt... Most csak viccelsz ugye? Azt akarod, hogy ezt el is higgyem?
- Ne haragudj Ange, de erre most nincs időm. – majd sarkon fordult és az irodája felé vette az irányt.
- Én ezt nem értem... Miért kell mindent harapófogóval kiszedni belőle, ahelyett, hogy rögtön elmesélné mi bántja. Ő is megkönnyebbülne és az én kíváncsiságom is ki lenne elégítve... De nem, mindig udvarolnom kell...
- Ő Brennan, tudnod kéne, hogy nem egyszerű eset. De én... Én itt vagyok! Bármilyen kérdésedre válaszolok! Csak faggass!!! – karolta át Angela vállát Hodgins – Még talán azt is elárulom, amire nem vagy kíváncsi... – mosolygott kacéran.
- Kösz, Hodgins, de nem biztos, hogy hallani szeretném azokat a dolgokat. – bújt ki az ölelés alól a nő.
- Pedig, ha benne lennél, akkor megmutatnám a Palingenia Longicauda násztáncát. Ez az...
- Te most viccelsz? Valami bogár-sámán tánccal akarsz levenni a lábamról? Ennél valami romantikusabbal kellene előrukkolnod, de akkor se biztos, hogy sikerülne... – nevetett Ange.
- Jól van, nevess csak! Hisz én csak egy bogár tudós vagyok, igaz, nem valami művész... De hidd el, ha látnád és tudnád a történetüket, akkor másképp vélekednél. De nem is magyarázkodom, hisz úgysem érdekel... Úgyhogy megyek is vissza a bogaraimhoz. Egyébként a Palingenia Longicauda nem bogár, hanem rovar... – mondta sértődötten.
- Elnézést, ha megzavarom a rögtönzött biológia órát, de szeretném bemutatni az új FBI összekötőnket. – szakította félbe őket Dr. Goodman és az ügynök kíséretével fellépett az emelvényre – Seeley Booth különleges ügynök. Ő itt Dr. Jack Hodgins, az entomológosunk.
- Üdv! – nyújtotta a kezét az ügynök felé, majd közelebb hajolt – Ugye majd bepillanthatok pár titkos aktába?
- Álljon le Hodgins! Mondtam már, hogy tartsa meg magának az összeesküvés elméleteit.
- Hogyne, Dr. Goodman! Azon leszek. Már megyek is a dolgomra, vissza a bogaraimhoz.
- És ő itt Miss Angela Montenegro...
Angela a nevét hallva elfordult a számítógép elől és már nyújtotta volna is a kezét, mikor a látvány ledermesztette...
- Örvendek! – mondta közönyösen Booth, kezet rázva az elég riadt arcot vágó nővel.
- Valami baj van Miss Montenegro? Mintha szellemet látna.
- Neeem, dehogy nincs semmi gond, csak... Maga régóta ügynök? – kezdett el faggatózni a nő.
- Már egy jó pár éve, miért?
- Semmi, semmi, csak olyan ismerősnek tűnt, de biztos csak összekevertem valakivel...
- Ezt nehezen hiszem el, Miss Montenegro. Ugyanis ő a koponyák 3D-s arcrekonstrukcióját végzi számítógép segítségével. – magyarázta az ügynöknek - Tehát elég, ha megmutatjuk neki a koponyát, ő máris látja az arcot, ami hozzá társul.
- Értem.
- Ugye nem nagyon van kedve ehhez a munkához? – faggatta tovább az ügynököt Angela.
- Ezt meg honnan veszi? Teljesen félre ért. – szabadkozott az ügynök – Csak most... De várjunk csak, nem kell nekem magyarázkodnom. Örülök, hogy magukkal dolgozhatom, még ha ez nem is látszik most jelenleg rajtam.
- Aha... Hát igen, ez nem a maga napja, igaz? Van ezzel más is így a mai napon...
De mielőtt a nő folytathatta volna monológját, egy pittyenő hangjelzés megzavarta őket...
- Angela, meghoztam a koponyát.
- A legjobbkor Zack. Hadd mutassam be Seeley Booth különleges ügynököt az FBI-tól, akivel a mai naptól együtt dolgozik a csapat.
- Zack Addy, Dr. Brennan asszisztense vagyok. – nyújtotta a kezét az ügynök felé a gyakornok.
- Tényleg, és Dr. Brennan merre van? Már csak neki nem mutattam be. – tekintett körbe Goodman – Valószínűleg az irodájában találjuk vagy a csontszobában, máshol nem is lehet. – mosolyodott el – Jöjjön velem Booth ügynök, megkeressük.
- Majd én elkísérem hozzá, Dr. Goodman! Tudom milyen elfoglalt és én épp őhozzá indultam.
- Rendben. Akkor a továbbiakban Miss Montenegrora bízom. És Isten hozta a Jefferson csapatában!
- Köszönöm Dr. Goodman! – erőltetett magára egy kis mosolyt az ügynök.
Egyre nehezebben lélegzett, mintha valami külső erő nyomná össze és folyamatosan szorítaná ki belőle a levegőt. Annyi veszéllyel került már szembe a munkája kapcsán, de egyiknél sem érzett ilyet. Ez egy teljesen más helyzet. Közeledett a pillanat, amikor újra szembe kellett néznie a nővel és nem tudja hogyan fog reagálni. Nem tudja mit fog mondani vagy tenni. Mi lesz, ha kiderül a titkuk... Ebbe jobb nem is belegondolni... – próbálta elhessegetni a gondolatait, bár nem sok sikerrel... De másvalaki segített benne...
- Akkor induljunk! – karolt Angela az ügynökbe...
Ki kell derítenem mi folyik itt, valahogy ki kell faggatnom ezt a Booth ügynököt. A nyakamat tenném rá, hogy a priuszos Martin Perez a képen és aki most lépked mellettem Seeley Boothként, az ugyanaz a fickó.... Hacsak nem ikertestvérek, amit elég képtelenségnek tartok... Bár ha jobban belegondolok, akkor ők lehetnek a jó és a rossz testvérpár megtestesítői... De mégsem lehet, mert amit Brennan mesélt nekem, abból nem az derült ki, hogy Perez egy gonosz bűnöző lenne... És ha így van, akkor az FBI-os testvére miért nem segített már neki???
Nem! Ők nem testvérek! Valami történhetett tegnap, ez biztos! Nem véletlenül volt Temperance olyan rossz bőrben, és szemmel láthatóan az ügynök sincs valami fényes hangulatban... És a megérzéseim sem szoktak tévedni, úgyhogy hajrá!!!...
- Mondja Booth ügynök, hogy-hogy ön lett az összekötő és nem Sullivan ügynök?
- Mert ő csak helyettesített, amíg az előző nyomozásom véget nem ért.
- Biztos izgalmas lehet egy FBI-os élete... – Angela látta, hogy az ügynök nincs valami beszédes hangulatában, de nem hagyta annyiban a dolgot - ...gondolom sok veszéllyel nézett már szembe a munkája során, de a nőknek ez biztos imponál... Főleg ha öltönyben jelenik meg.
- Nézze Miss Montenegro, nem tudom mire akar kilyukadni...- kezdett ingerült lenni az ügynök, de a nő nem hagyta, hogy befejezze mondandóját.
- Ha lehet, Angela. Rendben? És sajnálom, ha tolakodónak tűntem, csak tudja én itt egy kissé kilógok a sorból a sok tudós közül, mert én csak egy művész vagyok doktorátus nélkül. És most, hogy maga is úgymond a csapat tagja lett, kicsit fellelkesültem...jó lehet, hogy egy kicsit túlzottan is. De annyira örülök, hogy itt van és rajtam kívül lesz még más is, aki nem annyira jártas a tudományok világában... És csak barátkozni próbáltam... – nézett ártatlan szemekkel az ügynökre, bízva abban, hogy kicsit nyit felé és többet megtudhat róla.
- Sajnálom, kicsit túlreagáltam én is a dolgot. Csak tudja nem olyan egyszerű ez a munka sem... És... Sokszor áldozatokkal jár...
- Értem... Talán elvesztett valakit mostanában? – próbált együttérző lenni.
- Nem, dehogy! Vagyis nem úgy értettem! – szabadkozott Booth – Persze olyan is előfordul, hogy elveszítjük egy társunkat, vagy többet, vagy veszélybe kerülnek civilek is. De most nem erre gondoltam konkrétan. Vannak olyan kötelességeink, amiket a családunk, szeretteink elé kell helyeznünk és ez nem túl egyszerű... – hajtotta le a fejét.
Közben Angela a csontszoba felé vezette az ügynököt, bár tisztában volt vele, hogy barátnője nem ott van, de időt akart nyerni. Talán egyszerűbb lesz kifaggatnia, mint remélte...
Már azon törte a fejét, hogy ugraszthatná ki a nyulat a bokorból, hogy ne legyen túl feltűnő a dolog, de mégis eredményre jusson...
- Tudja, az én apám is elég sokat volt távol a munkája miatt. Persze ezt nem lehet összehasonlítani, mert ő zenész és turnézni járt. Szóval nem volt konkrétan veszélyben, de mégis, ha azt nézzük apa nélkül nőttem fel. Volt úgy, hogy hónapokig csak telefonon beszéltünk.
- Igen, nos a telefon jó dolog, de a mi munkánkban sokszor az sem megengedett, mert veszélyeztetheti a nyomozás kimenetelét.
- Ezt most nem értem. Tegyük fel, nyomoz egy ügyben és nem hívhatja fel a feleségét vagy a barátnőjét, vagy akárkijét, hogy későn érek haza, ne várj a vacsorával? – játszotta Angela az értetlent.
- Hmmm... – jelent meg egy mosoly az ügynök arcán – Ez ennél egy kicsit bonyolultabb... És van olyan is, hogy titoktartás... Tudja???!!!
Fék behúzva Ange!!! Jobb ha témát váltunk, vagy csak más irányba tereljük a beszélgetést... Többet úgysem hiszem, hogy kiszednék belőle...
- Hát úgy tűnik, nem itt van Dr. Brennan. – néztek be az üres csontszobába, persze ez egyikőjüket nem lepte meg – Akkor biztos az irodájában van. – indultak tovább – És a másik ügynök, hogy vélekedett a munkánkról? Nem kis hírverése volt a dolognak.
- Nem ám! Remek munkát végeztek! Bár én erről csak később értesültem...
- Igen, gondolom lefoglalta a másik nyomozás.
- Igen, elég sok időmet lekötötte... De maguk nélkül talán még mindig szabadlábon lenne az a veszélyes bűnbanda. Úgyhogy elismerésem! És Sullivan ügynök is csak dicsérte önöket.
- Azt sejtettem... – tartott egy kis szünetet Angela a hatás kedvéért, mert újabb ötlete támadt – Főleg egy valakit, igaz?
- Nem tudom kire gondol? – most Booth tett úgy, mintha nem tudná, hogy miről van szó.
- Ááá, értem én! Jön megint a titoktartásos szöveg, mi? – ekkor már mindketten mosolyogtak.
- Ön és Dr. Brennan barátnők, igaz? – vette át a faggatózást az ügynök.
- És ezzel el is árulta magát! De jól gondolja, a barátnőm. Neki köszönhetem ezt a munkát is. Majd megismeri... – mondta titokzatosan.
- Igen, ha jól sejtem perceken belül...
- Nem tán aggodalmat hallok ki a hangjából?
Booth zavarba jött, hirtelen nem tudta, hogy mit válaszolhatna a nőnek, ami hihető is, de még sem az igazság, mert azt ugye nem árulhatja el, hacsak már nem tudja... Hisz barátnők, akár Temperance el is mondhatta neki, és talán ezért is faggatózott ennyit... Teljesen mindegy mit tud vagy mit nem, de ő nem mondhatja el az igazat, tehát valami frappánssal kell előállnia...
- Nem... Vagyis... Csak úgy érzem, hogy Dr. Brennan talán szívesebben dolgozna együtt Sullivan ügynökkel.
- Nem hinném, hogy emiatt aggódnia kellene, ha pedig mégis így lenne, azt elég hamar meg fogja tudni...
- Ettől félek én is... – dünnyögött az orra alatt, szinte alig hallhatóan.
- Tessék?
- Csak azt akartam kérdezni, hogy messze van még az irodája, mert olyan érzésem van, mintha már órák óta mennénk.
- Egyáltalán nem. Épp most érkeztünk meg. – mutatott Angela az ajtóra.
Brennan csak ült az íróasztala mögött és egy kupac papírhalmaz fölé görnyedt...
Na most vagy soha, gondolta Angela. Most, még ha akaratukon kívül is, de el fogják magukat árulni. Látta az ügynök egyre fokozódó izgatottságát is, bár elég jól próbálta álcázni... A meglepetés erejével akart hatni és kopogás nélkül nyitott be barátnője irodájába, de a várt hatás elmaradt, mert a nő fel sem nézett a papírokból.
- Szia Édesem! Dr. Goodman küldött, hogy bemutassam neked Booth ügynököt az FBI-tól, akivel mától együtt fogunk dolgozni. – Angela mereven nézte barátnőjét, hogy mikor emeli fel tekintetét...
Brennan csak tovább nézte a papírokat, bár sok mindent nem tudott kiolvasni belőlük... Valójában csak álcának volt előtte, hogy azt higgyék elfoglalt és ne zavarja senki. Az igazság az volt, hogy gondolatai teljesen máshol jártak, ott ahol egyáltalán nem akarta... Az előző este eseményeit pörgette vissza folyamatosan... És tudta, hogy ma újra szembe kell néznie vele, szembe azzal, aki elárulta, aki becsapta őt. Összeszedte minden erejét és tekintetét először Angelára majd a mellette álló ügynökre szegezte... Ott állt öltönyben és nyakkendőben, ahogy még sosem látta... Ott volt Seeley Booth különleges ügynök, akit nem is ismer... De ahogy a szemébe nézett ott volt Martin Perez... És ahogy nézett rá... Most már gyűlölte ezért... Belül ordítani tudott volna a düh miatt, amit a szívében érzett, de nem tehette, uralkodnia kellett magán. Kereste a szavakat, hogy mit is mondhatna...
- Jó, most már ismerjük egymást. És ha lehet, akkor folytatnám a munkám. – próbált minél közönyösebben viselkedni, bár tudta, hogy Angela előtt nem sokáig titkolózhat
- Ne haragudjon Booth ügynök, Dr. Brennan nem mindig ilyen ám, csak kicsit munkamániás. – próbálta oldani a nő a feszültséget – De majd ha jobban megismeri...
- Ez nem fog megtörténni - szakította félbe barátnőjét, mert nem tudta tovább türtőztetni az indulatait – Semmilyen ügynökkel nem akarok együtt dolgozni, főleg egy olyannal, aki nem megbízható!
- Szívem, ezt most mire érted? – értetlenkedett Angela, vagyis inkább csak megjátszotta. Most már minden világos volt számára, még ha minden részletben nem is volt biztos, de abban igen, hogy Martin Perez és Seeley Booth egy és ugyanaz a személy...
- Angela megkérhetném, hogy hagyjon magunkra egy pár percre?
- Biztos jó ötlet lenne az? – tekintetével barátnőjét fürkészte, aki az asztalon rendezgette a nagy papírkupacot – De itt leszek nem messze, ha szükséged lenne rám! – de Brennan nem válaszolt neki. Érezte a kitörni készülő vihar előszelét, úgyhogy ha Booth nem kérte volna rá, nagy valószínűséggel, akkor is magukra hagyta volna őket... De a távolból azért figyelte az eseményeket...
- Nézd, Temperance! Nem tudom, mit mondhatnék még, ami enyhíthetné a haragodat.
- Semmit! És mondtam már, hogy ne hívj így! – a szemei még mindig szikrákat szórtak.
- Jó, akkor szólítsalak Dr. Brennannek? Vagy csontos csajnak, vagy hogy? – kezdte most már Booth is felemelni a hangját.
- Nem tudom, csak azt, hogy nem akarok veled dolgozni! – mondta határozottan, de hangjában már több volt a fájdalom, mint a düh. Azok után, ami köztük történt, nem tudta elképzelni, hogy esetleg nap, mint nap találkozzanak. Azt sem tudta, hogy valaha meg tudna-e bocsátani neki. Most csak azt tudta, hogy el akarja felejteni ezt az egészet. Tudta, hogy hiba volt, hogy az esze helyett az érzelmeire hallgatott, és íme itt a következménye...
- Tudod, csak azt ne hidd, hogy ebben az egészben csak téged ért sérelem. Persze nem volt könnyű, amin keresztül mentél és az sem, hogy nem mondtam el az igazat. De azt nem tudod, hogy közben én miken mentem keresztül...
- Lehet, hogy nem is vagyok rá kíváncsi...
- Hát, ha kíváncsi vagy rá, ha nem, most akkor is kénytelen leszel végighallgatni! – utasította Booth egyre erélyesebben a nőt.
Az antropológus próbált menekülni a helyzet elől és megindult az ajtó felé, ám a férfi visszatartotta és bezárta az iroda ajtaját. Brennan felvette a támadóállást, hogy kiszabaduljon fogságából, de az ügynök két kezét lefogva könnyen leszerelte...
- Kérlek... csak hallgass végig... Utána esküszöm magadra hagylak és ha még mindig ragaszkodsz hozzá, akkor kérek egy másik ügynököt, hogy a csapatotokban dolgozzon. Akkor nem kell többet találkoznunk...
Brennan láthatóan kicsit lehiggadt, így Booth elengedte... Ott álltak egymással szemben, talán egy lépés távolság lehetett közöttük, nem mozdultak... A nő türelmetlenül várt, mi újat mondhatna még a rosszfiúból lett ügynök, vagy fordítva... A másik viszont próbálta összeszedni a gondolatait, amiket már előző nap is szeretett volna elmondani, csak nem volt rá lehetősége... Mélyen Brennan szemébe nézett és belekezdett...
- Azt tudom, hogy milyen fájdalmat okoztam neked azzal, hogy nem mondtam el az igazat, de nekem sem volt könnyű az a több, mint 6 hónap. Beépült ügynökként senkivel nem tarthattam a kapcsolatot, nem beszélhettem a családommal, a barátaimmal, még az FBI-jal sem, csak üzenetben bizonyos időközönként. De ezt el sem mondhatnám neked... El tudod, te azt képzelni, hogy ennyi ideig nem láthatod és nem is beszélhetsz a családoddal??? – de amint ezt a mondatot kimondta, rájött, hogy nem biztos, hogy jó ötlet volt – Sajnálom, nem úgy értettem! – de a nő csak figyelt tovább rezzenéstelen arccal, így folytatta – Nem tudtam hogy áll a nyomozás, nem tudtam meddig kell még Perezt alakítanom. De végeztem a munkám, elértem, hogy Ortez megbízzon bennem és így egyre több mindenbe beleláttam, egyre több bizonyítékot tudtam gyűjteni a bandája ellen és legfőképp ellene. És utána jött az öcséd ügye és te...
- Jó, innen már ismerem a történetet. Hogy kockáztattad értem az életed, nem is egyszer, satöbbi, satöbbi... Más újdonság esetleg??
- Igen kockáztattam az életem, miattad is, de már akkor kockáztattam, amikor beépültem a bandába. És nap, mint nap együtt kellett élnem azzal a tudattal, hogy lehet, hogy sosem látom többé a szeretteimet, legfőképp a fiamat, akinek lehet, hogy apa nélkül kell felnőnie emiatt...
- Hát ez remek! Nemcsak, hogy becsaptál, de még nős is vagy! – háborodott fel Brennan – Most már tényleg kíváncsian várom a történeted végét, hogy mi lesz a csattanó!
- Nincs semmilyen csattanó. És nem vagyok nős, nem élünk együtt a fiam anyjával, de ugyanúgy az apja vagyok és nevelem, szeretem őt. Ő számomra a legfontosabb. Az életemet is feláldoznám érte... Mint ahogy másért is majdnem megtettem...
Ezt az utolsó mondatot szinte csak magának mondta, halkan, lesütött szemmel. Elmondta, amit akart... A nő nem szólt semmit, nem rontott neki vádaskodó szavakkal, csak hallgatott... Nem tehetett többet... A zár kattant, az ajtó kinyílt és ő távozott... Mintha kicsit megkönnyebbült volna, de nem teljesen... Szeretett volna a nővel együtt dolgozni, de ez már nem történhet meg... Annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy már el is hagyta a Jefferson épületét. Úgy döntött kicsit kiszellőzteti a fejét és majd csak délután beszél Cullen igazgatóhelyettessel.
Angela, aki eddig a távolból figyelt, hirtelen megindult és barátnőjéhez sietett.
- Édesem, jól vagy? Mi történt? – ölelte át Brennant.
- Angela, magamra hagynál most egy kicsit, kérlek! Később elmondok mindent, de most szeretnék egyedül lenni. – azzal otthagyta barátnőjét és leült a kanapéra.
- Persze, szólj, ha szükséged lesz rám. – azzal behúzta maga mögött az ajtót.
* * *
FBI épülete
Booth az igazgatóhelyettes irodája felé igyekezett, de nem önszántából. Hívatták. Biztos volt benne, hogy Temperance megelőzte.
Most már csak az volt kérdés, hogy mit is mondott Cullen-nek. Mi lehet a legrosszabb??? Talán kirúgnak... De akár mennyire is dühös rám, nem hinném, hogy felhozná a Mara Muerte-t és az elrablását, ennyire azért nem gyűlölhet...
- Hívatott uram?
- Igen, Booth ügynök. Kaptam egy telefonhívást a Jefferson Intézettől. Konkrétan Dr. Brennan-től... Kicsit meg is lepődtem...
- Hallgatom uram.
- Hajlandó magával dolgozni, de csak egy feltétellel.
Booth már majd szétrobbant a feszültségtől. A mondat első fele jól hangzik, de a vége már aggasztotta egy kicsit. De miért nem mondja már??? Miért húzza az időt???
- Az újdonsült csont-tudósa terepre akar menni. Ott akar lenni a helyszíneken, mert nem bízik meg az FBI helyszínelős csoportjában. Nem is tudom, úgy tűnt, mintha lenézné az egész FBI munkáját... Nem vagyok benne biztos, hogy túl jó ötlet volt ez az együttműködés.
- A Mara Muerte ügyében remek munkát végzett a csapata és ha ez az ára, hogy gyilkosokat kapjunk el, nem hiszem, hogy nagy áldozat lenne a részünkről, uram.
- A maga felelőssége Booth! Ha gond lesz maga is repül! – jelentette ki határozottan Cullen.
- Tudom kezelni a helyzetet.
- Nagyon remélem, mert nem szeretem a civileket terepen. Leléphet!
Azzal Booth kifordult az ajtón egy mosoly kíséretében... Bones...
Corrected by Olvasó
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nagyon tetszett a rész, főleg Angela és a "nyomozása"
Már most várom a folytatást, úgyhogy természtesen nagy-nagy KK!!
És bocsi a nagy szünetekért a bekezdések között, ha gondolod javítom, csak nem tudtam, hogy képzeled el... ~Sophie