|
Sophie: Egy gyilkost szeretni/24. (befejező rész)
Az utóbbi pár napban percről percre, óráról órára éltem. Volt olyan, hogy azon kaptam magam, hogy üres a hűtőszekrény, mert elfelejtettem vásárolni; vagy inkább eszembe sem jutott, hogy enni is kellene... Napközben még valahogy elvoltam azokkal az apró feladatokkal, amelyek éppen felmerültek, de aludni nem tudtam. Olyankor jöttek az emlékek, a gondolatok, minden amitől ebben az élőhalott-közeli állapotban próbáltam megszabadulni, bár azt hiszem már nem is tudatosan.
Michael négy nap alatt tizenöt üzenetet hagyott a hangpostámon; egyikben sem említette, hogy részegen felhívtam volna. A whiskys üveget azóta sem találtam meg. Valószínűleg csak álmodtam az egészet...
Csak az ötödik napon sikerült rávennem magam, hogy visszahívjam. Anyán keresztül Angeláéktól már tudta, mi történt de tőlem akarta hallani. Eleinte nehéz volt bármit is mondanom, felidéznem, de aztán valahogy jöttek a szavak maguktól. A végére furcsa mód megkönnyebbültem. Azt hiszem, már sokkal korábban fel kellett volna hívnom Michaelt. Most éreztem csak, mennyire hiányzik.
Elmondta, hogy idén náluk ünnepeljük a Karácsonyt, a régi barátokkal. Ott lesz Cam, Michelle-ék, Sweets, Parker és még páran a régiek közül Washingtonból. Michael biztos volt benne, hogy a levegőváltozás jót fog tenni nekem...
Én nem gondoltam, hogy ez ennyire egyszerű lenne - egy kis utazgatás és máris minden probléma megoldódik - de az tény, hogy már csak ez a beszélgetés is jó hatással volt rám. Napok óta először sikerült mosolyt erőltetni az arcomra - még ha tudtam is, hogy Michael nem látja.
Valójában azzal, hogy kijelentette, hogy pár napon belül megérkezik a repülőjegyem Párizsba - még azt is felajánlotta, hogy smileys bélyeget szerez a borítékra - ráébresztett, hogy van még holnap, van még jövő...
Másnap már ezzel a tudattal ébredtem és néztem ki az ablakon. Nem esett a hó. Kívételesen volt tervem aznapra. Valakivel még lezáratlan ügyem volt New Yorkban, és csak reménykedhettem, hogy még a városban találom:
Layla.
***
- Sejtettem, hogy felkeresel. - jegyezte meg. A menedékhely álcájául szolgáló kocsma pultja mellett üldögélt. Kezei között egy bögre forró csoki gőzölgött.
- Mit kerestél a kórházban? - felvezetés nélkül vetettem oda a kérdést, amely a leginkább foglalkoztatott vele kapcsolatban. Örültem a hangomnak - hogy képes vagyok beszélni, hogy képes vagyok arról a napról beszélni...
- Ez egy hosszú történet... - jelentette ki kissé feszengve. Szemét lesütötte. Nem hatott meg, noha értelmesen végiggondolva egyértelmű, hogy őt is megrázták a történtek - végül is közel álltak egymáshoz - csakhogy én most nem gondolkoztam értelmesen. Tisztában voltam vele, hogy az agyamat még mindig sűrű, fekete köd lepi, de nem tettem ellene.
- Tudni akarom, mit csináltál. - mondtam halkan, rekedt hangon. Máshogy nem ment, kimerült voltam. De legalább érthető szavak hagyták el a számat. Nem éreztem bűntudatot, amiért meggyanúsítottam Laylat: - Stabil volt az állapota, mikor kijöttem tőle. Aztán te bementél és pár másodperc múlva... - elakadtam. A pillanatnyi szünetet kihasználva a lány élesen nekem támadt.
- Nem öltem meg! - hittem neki. Valójában a kórház csak az egyik ok volt, amiért idejöttem. Azt hittem, fontos. Azt hittem, mindenképp meg akarom tudni, hogy mit csinált Layla ápolónak öltözve abban a kórteremben. Tévedtem. Ennyi éppen elég volt. Nem ölte meg... A többi nem érdekelt.
Ha érdekelt is volna, akkor sem álltam még készen erre a beszélgetésre. Viszont volt még valami - egy elvarratlan szál - amelyet nem hagyhattam csak úgy lógni a levegőben...
- Hasonlítunk egymásra. - mondtam halkan. Layla összevonta a szemöldökét. Valószínűleg elsőre nem értette, mire gondolok, de pár pillanat múlva vonásai kisimultak és egy halvány mosollyal kijelentette:
- Tudom. - egy darabig csend volt. Talán arra vártam, hogy ő mondja ki, de rájöttem, hogy még nem jutottunk el arra a pontra. Mély levegőt vettem, és igyekeztem közelebb kerülni a dologhoz...
- Christine... A nővérem két éves volt, amikor eltűnt. Soha nem találták meg.
- Részvétem. - vágta rá érzelemmentesen Layla.
- Christine nem halt meg. - mondtam határozottan. Újabb csend következett. Tudtam, hogy érti, mit akarok mondani, de látszott, hogy nem hajlandó nyílt lapokkal játszani.
- Hol van most? - kérdezte végül.
- Szerintem ezt mindketten jól tudjuk... - csend. Layla bögréje koppant a pulton. A gőz lassan, türelmesen gomolygott a plafon felé egyre ritkuló fehér felhőben. Egyikünk sem nézett a másik szemébe.
- Mióta tudod? - kérdeztem végül.
- Mióta megismertelek. - mondta halkan. A forró ital újabb ködös párnácskákat bocsátott útjukra. - Téged és a történetedet...
Szóval már jóval előttem tisztában volt vele, és nem szólt semmit... Bennem csak akkor kezdett el éledezni a gyanú, mikor Lutetia Malcolm kijelentette, hogy nem tudta megölni a nővéremet. Akkor jutott először eszembe, hogy talán Layla...
- Azóta volt időm gondolkodni, Lorean. - szólalt meg váratlanul és jégkék tekintetét nekem szegezte. - Te belegondoltál már?
- Mibe? - kérdeztem összevonva a szemöldökömet. Szemei vészjóslón villogtak.
- Egy egész életet éltél le Christine nélkül... Ha most hirtelen előkerülne, az mindent felborítana.
Igaza volt. De nem tudtam ennyiben hagyni... Ez a felfedezés egy kósza beszélgetésnél számomra azért többet ért.
- Nem épp te akartad megtalálni az igazi családodat? - kérdeztem élesen.
- Nekem Klara volt a családom... - felelte ellentmondást nem tűrő hangon. Meghökkentett. Nem értettem, hová akar kilyukadni. - Ebben az életben. - tette hozzá halkan. Végképp összezavart.
- Miről beszélsz?
- Ha most odamennél a szüleidhez és közölnéd velük, hogy a másik lányuk is életben van, azzal mindent megváltoztatnál. Elindítanád őket egy olyan úton, amelyet épp, hogy végre sikerült eltemetniük magukban! - felállt a székről és közelebb lépett hozzám. - És Christine... Mi van, ha ő sem kész azt az utat járni...?
Megértettem... Igaza volt, nem gondoltam bele korábban, hogy milyen következményekkel járna, ha... Ha mind az, amit mi ketten tudtunk, másoknak is tudomására jutna. Hiszen ez mindenki életét megváltoztatná, akit érint... És helyettük én nem dönthetek.
- És az az út... Az az élet nem fog hiányozni? - kérdeztem halkan. Layla elmosolyodott.
- Ami sosem volt, az nem is hiányozhat. - jelentette ki. Egy darabig még néztem az arcát, a mosolyát, a szemeit. Hasonlítunk egymásra... Bólintottam.
Hát ennyi...
- Lorean! - szólt utánam, mikor már épp indulni készültem. Ismét kezében volt a kakaó, de most félre tette, és a kabátja zsebéből kotort elő valamit... Egy papírfecnit. - Ez volt a kezében...
Elvettem a cetlit. Az ujjaim remegtek, a szám kiszáradt. Széthajtogattam a papírt és végigsimítottam az íráson. Éreztem, ahogy a szemem sarkába könnyek gyűlnek.
- Tudom. Én tettem oda... - suttogtam. Az árnyékokból láttam csak, hogy Layla ismét közelebb lépett.
- Addig nem tud elmenni, ameddig azok, akik szerették el nem engedik. - mondta halkan. - Ameddig te el nem engeded...
Könnyek áztatta tekintettel, értetlenül meredtem rá.
- Miről beszélsz...? - kérdeztem. Nem válaszolt azonnal. Ujjaimat rákulcsolta a kis papírfecnire, majd ismét a szemembe nézett, és csak akkor szólalt meg:
- Mindenki megérdemli az új élet esélyét.
***
Egész este a cetlit nézegettem az írásával és azon gondolkoztam, amit Layla mondott. Mire az álmosság hatalmába kerített, már minden apró vonalkát feltérképeztem abban a két szóban:
"Bocsáss meg."
A pillantásom csak ezek után tévedt az aláhúzásra. Azért csináltam, hogy tudja, elolvastam amít írt - és mert jelezni akartam, hogy megbocsátok. De már nem volt kinek...
Ezek miatt az esti sírások miatt fájt napok óta a fejem. Jobban kimerítettek, mint korábban bármi, de nem tudtam megszabadulni tőlük. Aznap este sem volt ez másképp - könnyáztatta arccal aludtam el és tompán zúgó, nehéz fejjel keltem. Jól esett erre ébredni. Ilyenkor éreztem, hogy fáj... Hogy még ott van, hogy nem tűnt el teljesen...
"Addig nem tud elmenni, ameddig azok, akik szerették el nem engedik. " - jutott eszembe, amit Layla mondott. Mély levegőt vettem, és kivertem a fejemből ezt a mondatot. Csak bajt okozott. Felborította az az óta felállított napi rutinomat...
Nagyjából egy óra múlva jutottam el oda, hogy belenézzek a postaládába. A repülőjegy, amit Michael ígért gyorsan megérkezett - legalábbis először azt hittem, hogy csak az van a borítékban. Mikor felbontottam, meglepetésemre egy kulcs hullott ki belőle, a jegy mellett pedig egy levelet is találtam.
"Kedves Lolly!
Ha érdekel, van egy kis lakás nem messze a házunktól, amit ki szoktunk adni. Jelenleg senki nem bérli és azt hiszem, nem jelentene nagy bevételkiesést, ha egy darabig te költöznél oda. Persze csak akkor, ha akarod (vagy ha meguntad New Yorkot). Vagy ha meghatott az, amit a levegőváltozásról mondtam...
Komolyra fordítva a szót, a kulcs a tied. Miért? Mert mindenki megérdemli az új élet esélyét...
Szeretettel: Michael"
*Hat hónappal később*
Egy fél év alatt bármilyen környezetet meg lehet szokni. Párizst nem volt olyan nehéz. Gyönyörű város, tele lehetőségekkel. Tény, hogy Európa nagyon más, mint az Államok, de én megszerettem az itteni életet.
Mióta Michaelék lakását "béreltem," nagyjából minden megváltozott. Folytattam a tanulást. A szüleim visszautaztak Washingtonba. A New York-i lakást otthagytam. A New York-i életet is otthagytam. Néha kicsit úgy érzem, hogy én magam is más ember lettem...
Persze ez csak egy érzés, Michael sosem mulasztotta el eszembe juttatni, hogy én mindig és örökké Lolly maradok... Azaz Lorean. Lorean Booth. Christine nélkül... Ez is változott.
De azért pár dolog maradt a régi. Kezemben McDonald's-os jegeskávét szorongatva trappoltam a napsütéses utcán. Mosolyogtam. Gyönyörű nap volt, épp egy előadásról mentem hazafelé és természetesen a kávé kísértésének nem tudtam ellenállni. Még jó, hogy McDonald's-ok itt is vannak...
Lendületes léptekkel haladtam, ám egyszer csak valaki hátulról megszólított. Úgy torpantam meg, mint akinek leragasztották a cipőjét. Testemen végigfutott valami fagyos, de mégis kellemes remegés, amit már nagyon-nagyon hosszú ideje nem éreztem...
- Bocs! Ezt elhagytad. - tudtam, ki áll mögöttem, de képtelen voltam elhinni. Már nem is emlékeztem, milyen érzés, mikor a szívem a torkomban dobog és minden porcikámat szétfeszíti az izgalom...
Megprödültem.
Egy idegen arca fogadott. Nyugodt volt, békés és tiszta, nem olyan mint amilyennek megismertem... Csupán a perzselő, zöld szempár maradt ugyan az, de a tenger, melyet a mélyén láttam, lecsendesedett. Már nem dúlt vihar rajta.
Azt gondoltam tudom, hogy ki áll előttem, de valami furcsa bizonytalanság kerített hatalmába. Nem az az ember volt...
- Ismerjük egymást? - kérdeztem tettetve. Lehet, hogy az agyam nem tudta a választ, de a szívem igen... Csakhogy én tőle akartam hallani. Végtelennek tűnő pillanat következett. A szemembe nézett, egyenesen a szemembe. Kutatott, keresett benne, a pillantása a lelkem mélyére hatolt. Hinni akartam neki, hinni akartam benne, hogy valóságos.
Mert álomnak túl kegyetlen lenne...
Fél év... Fél éve eltemetett érzések törtek bennem a felszínre olyan intenzitással, mintha az egész csak tegnap lett volna. Mintha tegnap találkoztunk voltna, mintha tegnap szerettem volna belé, mintha tegnap vesztettem volna el - örökre...
És most mégis itt állt előttem, én pedig csak arra vártam, hogy mondjon valamit. Hogy megerősítsen...
A szívem olyan erősen vert, hogy úgy éreztem, kihallatszik a dobogása...
Aztán elmosolyodott, és akkor már tudtam... Szemembe könnyek szöktek, és viszonoztam a mosolyát.
Majd Gabriel Phoenix végre megszólalt:
- Talán egy másik életből...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Ismételten bebizonyítottad, hogy mennyire jó és mennyire valódi a fantáziád :) Sokszor meg tudsz lepni vele, akármennyire ismerlek. Én pedig mindig örülök a meglepetésnek. Tudom sokáig tartott, és sokára, hogy elolvastam, de nálam már egészen nagyon kezd más lenni az időszámítás, mint kezdetben volt. Nem tehetek róla. Viszont semmi sem változtat azon, hogy mennyire lenyűgöz az amit írsz, amit gondolsz. Egy dolgot nem tudok magamban eldönteni a történetből. Miért nem lepődtem meg azon, hogy nem fedték fel Layla kilétét... talán azért mert túl egyszerű lenne, vagy mert ekkora változást én sem tudnék elfogadni. Vagy csak nem tudtam mire számítsak :)
Örülök, hogy ilyen jót írtál, mostanában annyira elkeserített, hogy nincs időm ilyenekre... se írni, se olvasni... :( Hát most egy lélegzetvételnyi időt adtam magamnak, és ezzel már jó napom van :) Köszönöm Neked :)
Természetesen csak azt tudom írni, hogy írjál, írjál sokat és még többet... mert ha valamihez, ehhez nagyon értesz.... ;)