„A félreértés mindig veszélyesebb, mint a meg nem értés. Amit nem értünk, lassacskán fölvilágolhat - de amit félreértettünk (vagy kényelemből félremagyaráztunk), azonnal rögzül, s keserves munka később ezt a hamis tudást a lélekből kivakarni.”

Jókai Anna

Vihar közeleg. Vihar, mely még a szemhatár mögött van, de a villámok már csapkodnak. Tudnak-e vajon a közelgő viszontagságokról? Érzik-e vajon a levegőben izzó elektromosságot? Vagy csak az egymásról gerjesztett energiát érzékelik? A közelgő vihar első jele nem a mennydörgés, hanem a telefoncsörgés.

- Érzed a változást Christine?- kérdezte a kislányt –latinul - édesanyja.

- Nem hiszem, hogy még mindig a latint használják, Bones. Elég régi nyelv, nem?- várta a megerősítést a férfi, közben pedig a zenélő tárgy után kutatott.

- Nem vagyok benne biztos, hogy megértette, amit mondtam-magyarázta.

- Elég régi nyelv, azért nem érti. Egy pillanat- kotorta elő zsebéből a férfi a telefont- Booth- szólt bele a megszokott módon.

- Nem fogja feleségül venni őt, Booth ügynök- szólalt meg a telefon másik végén a gyűlölt ellenség, mindenféle udvariasságot mellőzve.

- Az anyám- hazudta a férfi, nem akarta felizgatnia nőt.

- Mondd neki, hogy üdvözlöm-mondta a nő mosolyogva, a férfi pedig gyorsan keresett egy olyan helyet, ahol már nem hallhatják.

- Ezt nem te döntöd el!- vágott vissza.

- Dehogyisnem. Mindig én hozom a döntéseket. És Dr. Brennan sosem fogja tudni, hogy miért fordult el tőle- szólalt meg ismét a vonal túlsó végén Pelant- Ha elmondja neki, megtudom.

- Végeztünk.

- Ha figyelmen kívül hagy engem, öt ártatlan ember haláláért lesz felelős…

Ezután már gyorsan pörögtek az események. Még elhangzott néhány mondat a telefonáló felek közt, majd a telefon másik végén a hang tulajdonosa megszakította a vonalat. A férfi megfordult szemeivel pedig családját fürkészte.

A nő a homokozóban ült lányával együtt. Éppen egy színes játékot adott a kislány kezébe, majd szemeivel ő is a férfit kezdte el kutatni. Csak néhány perce ment el, de az utóbbi napok eseményei miatt jobban aggódott érte, mint általában. Tekintetük szinte rögtön összekapcsolódott. A férfi szemeiből aggodalom sugárzódott, de ez a nőnek fel sem tűnt. Elhomályosította a boldogság, amit érzett. Intett a férfinek, aki egy apró mosolyt erőltetett az arcára, mintha mi sem történt volna. Majd elindult feléjük.

- Gyere Bones! Hozd Christine-t, mennünk kéne!- lépett oda nőhöz, de nem nézett a szemébe.

- Máris?- kérdezte a nő kissé szomorúan.

- Még sok a dolgom- füllentett.

- Azt hittem, a papírmunkával már végeztél- mondta csalódottan és már szedte is össze a törpékre tervezett építész felszerelést.

- Nem tegnap siettem haza – mosolygott a nőre.

Eszébe jutott az éjszaka. Akkor még minden rendben volt. Élete legcsodálatosabb napja… volt. Sosem érezte még ilyen boldognak magát. Vagyis egészen az előző 5 percig sosem érezte még ilyen boldognak magát.

A boldogság törékeny dolog. Semmi tartósat nem lehet rá építeni. Csak a kötelesség maradandó.

Ha visszanézek most a múltra,

Álomnak tetszik az egész.

Hisz` ily bolondot nem művelhet

Soha a józan emberész.

És mégis, sokszor úgy óhajtom:

Legyen ily álom életem.

Kacagjon rajta minden ember,

Csak engem boldoggá tegyen!

Reviczky Gyula

Felidézte magában a tegnap eseményeit. Minden egyes csókot, ölelést, szót, amit a nővel váltott. Mindet, majd körbenézett a parkban.

Mennyi ember és mind meghalhat az ő boldogságáért.

Nem ezt nem teheti! Nem. Az ő boldogsága nem kerülhet ártatlan emberek életébe. Főleg nem a családjáéba.

„Ma győztél, de ennek még nincs vége Pelant.”

A nő már végzett a pakolással és megfogta a kislány kezét. A pici már tudott járni. Igaz még akadtak problémái az akadálymentes közlekedéssel, ezért inkább felkéredzkedett édesanyja karjaiba.

- Min gondolkozol, Booth?

- Mi?!- zökkent vissza a valóságba a férfi, miközben egy hatalmasat ugrott.

- Én csak azt kérdeztem, mi az, ami ennyire leköti a figyelmed-nevetett a nő a férfi reakcióján. Nem akarta megijeszteni.

- Ja semmi… csak itt minden annyira szép. Egyszer igazán elmehetnénk Christine-nel horgászni. Biztos élvezné.

- Booth még járni sem tud rendesen, nemhogy egy halat kifogni-nevetett tovább a nő és közelebb lépett a férfihoz, hogy megcsókolja.

Nem sok mindenben értettek egyet… tulajdonképpen semmiben. Állandóan vitatkoztak, minden nap csipkelődtek egy kicsit… de a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: szerették egymást.

„Nem hiszem el, hogy ezt kell tennem. Nem tudom, hogy képes leszek-e erre egyáltalán. De ha nem akarom elveszíteni, ha nem akarom veszélybe sodorni, akkor muszáj lesz. Valahogy a tudtára kell adnom, hogy mindennél jobban szeretem. Nem veszíthetem el. Azt nem bírnám elviselni…”

Csókjuknak a férfi vetett véget, de még nem engedte el a nőt.

- Tudod, mit szerettem meg benned először?- kérdezte úgy, hogy homlokuk összeért.

- Mit?- kérdezte mosolyogva a nő.

- A szemed. Gyönyörű…

- És másodszor..?- incselkedett tovább Temperance.

- A mosolyod. Imádom…

- És harmadszor..?

- Már beléd is szerettem- a férfi ismét megcsókolta a nőt.

- Szeretlek- szólalt meg miután csókjuk ismét véget ért- Mindennél jobban. Ugye tudod Temperance?

A nő nem felelt csak bólintott, majd megfogta a férfi kezét és együtt indultak el a park kijárata felé.

Két embert látunk. Azt hisszük, hogy összetartoznak, de misem történik. Elviselhetetlen a gondolat, hogy ilyen mértékben másoktól függjön. Ez nagyon komoly teher. Akárcsak a szárnyaknak, ennek is súlya van. A hátunkon érezzük ennek a terhét, de ez a teher ugyanakkor fel is tud emelni. Olyan teher, amely lehetővé teszi, hogy repüljünk.

***

Temperance lassú léptekkel sétált felfelé a lépcsőn. Szeméből valósággal patakoztak a könnyek, amelyek egészen a fájdalomtól megtört szívéből eredtek.

Vajon mi oka lehetett, hogy ekként döntött a férfi? Talán már nem szereti? Ez lehet az egyetlen magyarázat, hiszen eddig mindig ő hozta szóba a házasság kérdését, de most mégis ő mond le mindent. De miért nem volt képes még akkor a szemébe mondani, amikor megkérdezte? Miért kellett ehhez ennyi idő? Olyan boldogok voltak. Vagy csak ő volt az és Booth csak annak látszott? Miért hitegette? Egyáltalán miért döntött így a nő, hogy kockára tesz mindent ezzel a néhány szóval? Óriási hiba volt. Hatalmas.

„Nem hiszem, hogy meg kéne tennünk…”

„Őszintén miért tennénk?”

„Ez csak egy darab papír…”

Visszhangzott fejében ez a néhány kijelentés.

Ezt a nő szokta mondani, nem pedig a férfi. Soha nem mondana ilyet a házasságról. Számára ez szent akárcsak a saját szárított marhahúsa vagy a hoki vagy Amerika vagy Isten. Most kezdte csak érezni mennyire fájhatnak a szavak. Hányszor bánthatott már ő is meg más embereket kizárólag csak szóval. A férfi nem szándékosan tette, amit tett.  A nő is tudta, hogy sosem bántaná meg szándékosan. De most. Most mégis sikerült neki. És ezt mind szavakkal tette. Nem kellett hozzá halál, semmiféle egyéb eszköz csak szavak, amelyek szinte fojtogatták, ahogy elértek a tudatáig.

Ezer meg ezer gondolat cikázott fejében.  Egyszerűen nem bírta elhinni. Fájt neki. Ott fájt, ahol már nagyon régóta nem. Még 15 éves korában érezte utoljára, hogy elárulták. Vagyis már érezte többször is, de ilyen mértékben talán még soha. Normális esetben, ha valamit nem volt képes megérteni Booth-t kérte meg, hogy magyarázza meg neki a dolgot. Nála keresett menedéket. Őt ölelte, ha félt, ő vigyázott rá éjszaka a sötétben, ő mentette meg az életét, akárhányszor veszélybe került. Soha nem csalódott még benne. De most. Most úgy érezte elárulták. Magában már elkezdte visszaépíteni a falat, amit már lassan 10 éve kezdett lebontani a férfi és fáradtságos munkával sikerült átjutnia rajta. Már letette az első három téglát és elkezdte ismét építeni. Nem akart több fájdalmat az életébe. Ilyen áron nem kell a boldogság. Ilyen mérhetetlenül fájdalmasan nem kell semmi.

Arra eszmélt fel, hogy lába alól kifogytak a lépcsők és majdnem orra bukott. Még egyszer megfordult és visszanézett. Szemeivel a férfit kereste. Hátha még rendbe lehetne hozni a dolgot. De hiába. A lépcső alján nem állt senki. Ott nem várt rá senki. Mérhetetlenül hatalmas ürességet érzett legbelül. Megfordult és Christine szobája felé vette az irányt. Amikor a kislány szobájához ért egy pillanatra megtorpant és letörölte könnyeit, majd halkan benyitott. Próbált úgy lépkedni, hogy a legkisebb zajt keltse, hiszen a pici aludt. Amikor a kiságyhoz ért lassan Christine fölé hajolt és adott egy apró puszit lánya arcára.

Egy apró könnycsepp gördült le az arcán. Nem szokott sírni, sosem sírt ma mégsem tudta megállni. Ahhoz túl nagy volt a fájdalma. Dacosan letörölte a könnycseppeket az arcáról. Ő erős és igazi harcos szellem volt. Ezt nem kellett senkinek sem bizonygatnia, ő mégis így érezte. Válaszokat szeretett volna kapni a kérdéseire. Nem lenne racionális, ha engedne mindazoknak, amiket érez és szeretne átélni.

***

„Tudom, hogy megbántotta, hogy nem az igazat mondta, amikor rákérdeztem. Nem akarom elveszíteni, de nem kockáztathatok. Bones és Christine életét nem. Ők a mindenem. És Bones-t most mégis megbántottam, pedig soha-soha nem akartam. Ezer meg ezer embert fenyegettem már meg, hogyha összetörik a szívét, vagy bármi más módon fájdalmat okoznak neki, akkor megölöm. De most… Most mégis én okoztam neki fájdalmat. Most én törtem össze a szívét és nem más. De azt hiszem, tudom, mit kell tennem, hogy rendbe hozzam a dolgokat, még mielőtt mindent tönkretennék. Pontosabban tönkre tenne az a rohadék.”

Booth még mindig ugyanott és ugyanúgy ült. A fekete fotelben, a nappali közepén arcát pedig elrejtette a világ elől. A bűntudat és a fájdalom kezdte mardosni a szívét, hiszen olyasvalamiről kellett lemondania, amire mindig is vágyott. Olyasvalamit kellett hazudnia, amit világ életében nem akart. Egyre jobban bánta a döntését. Már akkor megbánta, amikor kimondta. Szinte fizikai fájdalmat jelentett számára ilyet mondani a szeretett nőnek. De nem tehetett mást. Őket nem sodorhatta veszélybe. Remélte, hogy a dolgokat még rendbe lehet hozni, és ha végre vége ennek az egész Pelant mizériának, akkor végre majd ő kérheti meg a nő kezét. Remélte, hogy a nő döntése akkor sem lenne másmilyen. Csak erre vágyott, hogy végre ott térdelhessen a nő előtt egy gyönyörű szép gyűrűvel, és Bones könnyektől csillogó szemekkel a nyakába ugorjon, és édes csókjaival árassza el, miközben egyre csak azt suttogja: „Igen, szeretlek.”

Ez volt minden vágya. Hogy végre vége legyen, ő pedig boldog. De azt is tudta, hogy ez a pillanat nem fog olyan hamar elérkezni, mint ahogy ő ezt szeretné…

***

A parkban csend volt és végtelen nyugalom, mintha az idő megállt volna egy pillanatra ezen az éjszakán. Az eső lassan szemerkélni kezdett. Az utcai lámpa fényében megcsillanó cseppek olyanok voltak, mint aprócska fénylő csillagok. Az egykor a fákon üldögélő és csicsergő madarak már rég álomba merültek. Az utcákon nem volt senki és semmi. Pontosabban csak egy valaki.

Temperance Brennan egyedül sétált az esőben. Próbált elmenekülni az emlékek elől. Igen, vallotta be magának is- menekül előlük. A szörnyű emlékek elől, amiket talán az idő sem tud majd teljesen eltüntetni. Mindenkinek a kemény, racionális énjét mutatta, saját maga is így, ilyennek látta magát. Miért változott meg az elmúlt időszakban, az olyan dolgokban, amik az érzelmekkel kapcsolatosak? Mindig csak azt ismerte el, amit látott, tapintott és szagolt. Minden olyasmit, amit tényekkel igazolni lehet. Viszont mélyen koránt sem volt ilyen erős. Csak egy-két embernek mutatta meg magát igazán. Csak ők ismerhették a valódi Temperance Brennan-t. Most mégis azt kívánta, bár ne hitt volna másban is.

Mélyen beszívta a tiszta, friss levegőt. Megnyugtatta az eső hangja, ilyenkor annyi emlék eszébe jutott. Merengve nézte, hogyan játszadozik a szél a már lehullott levelekkel, ahogy felkapja őket majd lassú táncot lejt velük.

Fázósan összehúzta magán a kabátot. Esernyőt nem hozott magával. Többek között ez volt az oka annak, hogy ruhája már szinte teljesen átázott.

Időközben az apró szemerkélésből egyre nagyobb vihar kerekedett, de ez a nőt egyáltalán nem zavarta. A dörgések és a villámlások sem félemlítették meg, szinte nem is hallotta, nem is látta őket. A hatalmas vihar, mely a lelkében dúlt túltett mindenféle zivataron vagy tornádón, melyet az anyatermészet képes lett volna valaha is kreálni.

Temperance még szorosabban húzta össze magán a kabátját. Megállt egy pillanatra és kinyújtotta a kezét. És ahol karját már nem érte a kabát hagyta, hogy az esőcseppek rácseppenjenek, és felfedező útjukra induljanak puha bőrén. Egy parányit elmosolyodott. Érezte, ahogy a víz végigfolyik karján, arcán és csiklandozni kezdi. Mindig tökéletes haja most csatakokban tapadt az arcára. De nem bánta, a természet valahogy mindig megnyugtatta. Elsimította a háborgó gondolatait és segített újra racionálisan gondolkozni. Haza kellene mennie, de még nem akart elindulni. Egyedül volt, és ez kellett neki most, legalábbis így gondolta.

Aztán lépteket hallott a háta mögött. Hallotta az alak esőtől átázott cipőjének cuppogó hangját. A léptek pedig egyre gyorsultak.

 Temperance nem érezte veszélyben magát. Nem is érdekelte igazán a gyalogosan közeledő alak.

- Mit csinálsz itt, Bones? – hallatszott Seeley Booth megnyugtató hangja a háta mögött.

Temperance szíve megdobbant az ismerős hanglejtés hallatán, arcán pedig egy újabb könnycsepp gördült le.

Néha abba kell hagynod a múlt elemezgetését, a jövő tervezgetését, annak kitalálását, hogy vajon mit érzel, és az eldöntését annak, hogy pontosan mit szeretnél, és helyette csak várni és nézni, hogy mi történik.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.07.19. 12:24 Sophie Kedves Felicitas! Nagyon sokat hozzáad a történeted hangulatához a sok idézet, amit beleteszel. Tetszik ez az elgondolkodós, lassú, kidolgozott történetvezetés, és hogy a fejükben játszódó dolgokra mentél rá. A leírásaid feelingesek és szépek, a megfogalmazások sem felületesek, szóval az összhatás igazán megható és megérint. Várom a folytatást, és gratula ehhez a részhez! KK